Kocsmai szájkarate megy egész Magyarországon

Az ember ül a kertben, lazít az árnyékban, egy kis sör vagy limonádé, átéléssel hallgatja az ezernyi madár énekét. Érzi, ahogy lassan a lelki béke egy magasabb fokára emelkedik. Az egyik fenyő ágán gyönyörű sármány dalol, mondja a magáét átéléssel, mintha házi koncerten lépne fel.

Jobban megnézve viszont a tollait borzoló, heves mozdulatokat tevő madarat, elgondolkodunk: ez a dalnok beleélése, vagy valami egészen más? Sokkal inkább úgy tűnik, ez a tollas apróság itt nem koncertezik, hanem menőzik, gizdáskodik, ahogy nálunk mondják, balhét keres.

Hihetetlenül sok “szót” használnak

Pedig nem. A madár soha nem keresi a balhét, sőt pont azt akarja elkerülni. Az viszont igaz: menőzik – mondja a 24.hu-nak Orbán Zoltán, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) szóvivője. Az énekesmadarak (hivatalos nevükön a Verébalakúak) a madarak legmagasabb fajszámot felmutató rendje, a hazánkban eddig megfigyelt több mint 410 madárfaj közel fele ebbe a csoportba tartozik.

Ezek a legismertebb madárdalnokok, viszont nem mindegyikük énekművész – gondoljunk például a varjakra. Ráadásul nem csak az ő hangjuk bűvöli el az embereket – a daru, a fekete harkály, a pehelyréce vagy a búvárok hangja gyakran hallható filmek hangulati elemeként is.

Elképesztően sokféle helyzetre, közlendőre vannak külön-külön jelzéseik és dallamaik, a teljes repertoár – a folyamatos kutatások dacára is – ma még ismeretlen az ornitológusok számára is.

Mit mond a madár?

Nyilvánvalóan azért jó pár alapszabály ismert. A madarak énekének “lefordítása” a szakember számára azzal kezdődik, hogy viselkedésüket, kommunikációjukat alapvetően a túlélés (a has megtömése és a veszélyek elkerülése), illetve a szaporodás vezérli. Ez egyébként gyakorlatilag minden állatra igaz, és itt kell halkan megjegyezni, hogy rendszertanilag bizony az ember is az állatok közé tartozik.

No, de az elején kijelölt csapáson haladva Orbán Zoltán segítségével egy játékot kezdünk a tudománnyal, senki ne vegye komolyan, hogy a madarak nyelve tükörfordításban megfeleltethető az emberi szavakkal. A közvetített érzések, a mondanivaló ugyanakkor alapvetően egyezik a miénkkel.

Ennek szellemében tehát sűrűn trillázni leginkább a hímeket hallhatjuk, a témákat pedig több fő kategóriába sorolhatjuk.

1. A csajozós duma

A “csajozós duma” emberi nyelvre lefordítva valami olyasmit jelent, amikor a férfi az első találkozás alkalmával imponálni akar, le akarja venni a lábáról a nőt. Összehord hetet-havat magáról, próbál gazdagnak, sikeresnek, vonzónak tűnni – mind szavakban, mind megjelenésben. A különbség csak annyi, hogy mi szemrebbenés nélkül tudunk hazudni, a madarak nem.

Laboratóriumi vizsgálatok bizonyítják, hogy a hímek testi adottságait közvetítő, fajspecifikus jelzések – ilyen lehet a hangerősség is – összefüggést mutat genetikai rátermettségükkel.

Amikor egy dalnok a fa tetején világgá kürtöli mennyit nyom fekve, milyen kocsija van és mennyire király az ágyban, az a színtiszta igazság.

Az, hogy a párválasztásban döntést hozó tojók számára mi minősül jónak, fajonként nagyon eltérő lehet. Van, hogy az ének pontossága a mérvadó, de fontos lehet a „koncert” hossza is.

Egyes fajok viszont bevetik az “intelligens vagyok” kártyát is, a szakember a seregélyt hozza fel példának. Hímjei 50-70 százalékban nem a fajra jellemző hangokat, hanem a környezet hangjait hallatják: kakukkolnak, ölyvként vijjognak, berregnek, harangoznak. Műveltségüket fitogtatják, értelmiségi udvarlóként lépnek fel. Mintha azt mondanák:

Világot látott ember vagyok klasszikus műveltségű, nyelveket beszélek, jöjjön fel egy teára, nézze meg páratlan bélyeggyűjteményem!

2. A kocsmai szájkarate

Családtervezésnél a madarak számára is első és legfontosabb kérdés: hol nevelem fel a gyerekeket, miből tartom el a családot? Náluk ez az élelemben gazdag területet és a védett, jó adottságokkal rendelkező fészkelőhelyet jelenti.

Iustitia kegyeit azonban az állatvilág hiába is keresné, a madárpároknak is csak az jut, aminek fizikai megvédésére képesek. A munka oroszlánrésze természetesen a hímre hárul, ezért “dalol” az ág végében a lehető legnagyobbra fújva fel magát.

Emberkedik, pöffeszkedik, hangoskodik, ezt mondja:

Mivanmivan??!! Mit nézel??!! Húzzál innen, kapsz két pofont, ez az én helyem!! Múltkor is rosszul járt a cinke a diófáról, ne akarjál te is kórházba kerülni!!

Ennyit, és nem többet, a madarak (és úgy általában az állatok) nem keresik, sőt, próbálják elkerülni a közvetlen fizikai összetűzést. Ez ugyanis még egy gyengébb ellenféllel szemben is nagyon könnyen sérüléssel járhat, akár halállal, a terület és a tojó elvesztésével – a harc csak végső esetben tör ki.

A hang maga az, a madárdal ezen formája, amiből a riválisok információt szereznek adott egyed erőnlétére, harckészségére vonatkozóan és eldönthetik: odébbállnak, vagy vállalják a mindent eldöntő bunyót. Pontosan, mint szarvasbőgéskor a fél tonnás bikák.

Ezért is neveztük kocsmai szájkaraténak, mert mi sem vagyunk különbek: az ember egy-két pofont még könnyebben megkockáztat, de ha kiáll a placcra hőbörögni, ki tudhatja, a másiknak hány haverja tűnik még fel vagy hogy mikor kerül elő egy kés.

3. Baj van, menekülj!

Mindez azonban csak a jéghegy csúcsa, az embert elandalító, relaxáló madárdal a hangrepertoárnak csak egy vékony, de a laikus számára leggyakrabban élvezhető szelete. A szárnyasok kommunikációja, ami a hímek mellett a tojókat és a fiatalokat is jellemzi, ennél sokkalta szélesebb skálán mozog, amelynek – mint már említettük – a szakemberek sem ismerik még minden fokát.

A tojók is aktívan kommunikálnak, nem csak a hímek, a madarak hívják, riasztják, figyelmeztetik egymást. A “Hol vagy, drágám? “, “Menekülj kisfiam!”, “Lapulj, légiriadó!” típusú jelzések mindennaposak. Egyes fajoknál bizonyított, hogy külön “szavuk”, azaz hangjelzésük van a kígyóra, emlős vagy madár ragadozóra – nem mindegy ugye, hogy mely helyzetben milyen védekezési stratégiát követ az illető.

4. Magában dalolászik

Sőt, Orbán Zoltán a széncinegék egy teljesen érthető, ám “emberileg” tényleg megható “szófordulatáról” is említést tesz. Ezek a madarak odúban fészkelnek, a tojó a lehető legrövidebb ideig hagyja magára tojásokat és a nagyon fiatal fiókákat, a külvilágot számára az odú bejárati nyílása jelenti, a hím eteti. Ha pedig megpihen a közelben, jelez a nősténynek, hogy ott van.

Mint amikor nálunk apa vidékre megy dolgozni és hazatelefonál: megérkeztem, sima utam volt, minden rendben.

Ilyenkor a cinke anya is tudja, nem hagyták magára, elég csitítania a gyerekeket, mindjárt jön az uzsonna.

Fekete rigóknál is megfigyelhető egy eddig nem tisztázott viselkedési forma. Télen, akár mínusz tíz fokban is, ha süt a nap, nyugodt és szép az idő, a hímek „magukban” énekelnek, de olyan halkan, hogy az legfeljebb néhány méteres távolságból hallható.

Egészen elképesztő. Talán gyakorol, hangol a tavaszra? Unatkozik, és a jól ismert strófákkal szórakoztatja magát? Mondhatjuk, hogy “emberi” feltételezések, de akár így is lehet, a tudomány még nem tudja a választ.

Valami baj van, de itt vagyok!

Hosszan folytathatnánk, de már csak egyet idézünk, hogy mutassuk: milyen csodálatos a természet, és mennyire nem ismerjük még az állatokat (sem). Egyre inkább világossá válik, nem olyan ösztönlények, mint ahogy sokan még ma is gondolják.

Orbán Zoltán több évtizedes szakmai tapasztalat és terepi gyakorlat után a saját kertjében is találkozik olyannal, amivel azelőtt soha. Pedig a gyakori, jól kutatott széncinegéről van szó. Odú a fán 180-210 centi magasságban, a házigazda épp előtte adott a madarak költésével foglalkozó riportot.

Egyszer csak megjelent a hím néhány méterre, és egy különös hallott hangot adott. Mintha azt mondta volna:

Figyelj, drágám, itt vagyok, nincs veszély, de valami történik a közelben.

És a tojó egy szintén különleges hangon halkan válaszolt, hogy még ő is ott van, teszi a dolgát, melegíti és őrzi a tojásokat.

(Kiemelt képünkön egy seregély énekel. Forrás: MME/Orbán Zoltán)