Mások árváit nevelik fel a magyar sasok

A madarak utódgondozása néha meglepően önzetlen, máskor szívszorítóan brutális – a lényeg, hogy minden esetben a természet parancsát követik. Igazából még akkor is, ha néha úgy tűnik, hogy nem: mindennek megvan a magyarázata, a már-már emberi önfeladásnak és gondoskodásnak éppúgy, mint az olyan eseteknek, amelyekről a legszívesebben tudomást sem vennénk.

Legyen szó bármilyen fajról, nagyon sok fióka nem az időjárás, a ragadozók, kórokozók, hanem saját szülei miatt nem éli meg a felnőttkort. Pontosabban látszólag saját szülei miatt, a valóságban arról van szó, hogy a természet mindig és minden körülmények között a lehető legkisebb energiabefektetéssel éri el a legoptimálisabb eredményt.

Az öreg madarak aktív és passzív módon is szelektálnak, mindez faj- és egyedfüggő. Orbán Zoltánnal, a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület szóvivőjével beszélgettünk.

A baj nem jelez előre

A legjobb, ha a családtervezéstől kezdjük. Onnan, hogy egyes madárfajok, például a ragadozó életmódot folytató baglyok képviselői évente eltérő számú tojást rakhatnak le, a különbség  akár 50 százalék vagy ennél nagyobb is lehet. Honnan tudják, hány tojást kell lerakni?

A legkomolyabb tényező minden bizonnyal a befektetés és a megtérülés aránya. Minden egyes tojás létrehozása energiába kerül, hát még a fióka felnevelése, mindkettő kulcsa pedig az élelem.

Ha adott szezonban a tojásrakás előtti időszakban a tojó táplálékbőséget tapasztal, szervezete igyekszik kimaxolni a lehetőséget: minél több utódot világra hozni és felnevelni. Ha meg kevés a táplálék, a logika is átfordul – kevés utód, mert így is kínszenvedés lesz.

A jövő viszont kifürkészhetetlen, szűkös tavaszt követhet bőséges nyár és fordítva, bármikor adódhat hirtelen táplálékhiány. Előbbi esetben semmi gond, a kevés fióka kövéren gubbaszt a fészekben, a szülőknek sem kell magukat túlhajtani. Utóbbi viszont már nagy baj, emberi fogalmakkal itt jönne az anya és az apa felelőssége.

A gyenge elpusztul. Vagy nem?

De a természet másképp oldja meg. Az élelemmel hazatérő szülőt a kicsik óriási sivalkodással, tülekedéssel, csőrnyitogatással fogadják, amiben nyilván a legerősebb, legéletrevalóbb fióka jár az élen. Az öreg madarakban genetikai kód dolgozik, a legagilisabbnak adják a falatokat, a többi éhen marad. A kis nyomulós szerencsére gyorsan jól lakik, és akár az embercsecsemő, gyorsan elalszik – eszik eztán a második, a harmadik, a negyedik… .

Táplálékbőség idején bőven lemegy a kör, mire a legnagyobb akarnok újra ételt követel, ha viszont nincs elég élelem, a leggyengébb rendre éhen marad. És legyengül és elpusztul, ez a passzív szelekció – mondja a szakember. Érdekes módon viszont a forgatókönyv mégsem törvényszerűen válik valóra.

Minden madár más és más egyéniség, vannak olyan gondoskodóbb tojók, amelyek jobban figyelnek a kicsire, a gyengére is. Hiába sivalkodik bárki, ő bizony minden fiókát megetet. Persze csak ameddig bírja, és ameddig van rá lehetősége.

Aktív szelekció és káinizmus

Ez volt az átlag, nézzük a végleteket! A szárcsákról például tudjuk, hogy fiókáik kikelésük után családi közösségben elhagyják a fészket, de sok fészekhagyó vízi szárnyassal ellentétben nem válnak azonnal önellátóvá, hanem anyjuk táplálja őket. Ha sok a poronty, és kevés az étel, az anya bizony az aktív szelekciót választja. Csak röviden, itt nem szerepel a végkifejlet sem:

A lényeg, hogy ínséges időkben a tojó gyakorlatilag próba elé állítja fiókáit: nekik támad, víz alá nyomja őket egészen addig, míg a gyengébbek elpusztulnak. Gyakorlatilag saját anyjuk öli meg őket.

Emberi ésszel szörnyű, de a szárcsamamának választania kell: vagy mindenki legyengül, és több belepusztul az éhezésbe, vagy a gyengébbek halála árán az életrevalóbbaknak elegendő élelem jut, és túlélnek.

A békászó sasok fészkeiben is hasonló „horrortörténetek” mennek, de másképp, a szakemberek úgy nevezik, káinizmus jelensége. Két tojást raknak némi különbséggel, az első kikelő fióka nyilvánvalóan erősebb, fejlettebb a másodiknál. Az öreg madarak mindkettőt etetik, de a kisebb, gyengébb helyzete nehezebb. Különösen azért, mert az erősebb fióka nem csak enni nem hagyja a testvérét, de folyamatos csipkedéssel gyötörve napok alatt meg is öli.

Természetes körülmények között a békászó sas csak akkor repít két fiókát, ha a fiókanevelés első heteiben olyan hideg van, hogy a tojónak folyamatosan melengetnie kell a fiatalokat, akik így nem tudnak harcolni. A kutatások is azt igazolják, hogy a káinizmus időablaka viszonylag szűk, kb. két-három hét; ha ezt túléli a kisebb fióka, akkor ezt követően a nagyobb testvér agressziója elmúlik és békésen mindketten felnevelkednek.

Nem is gondolnánk, hogy ő a mintamama

Végezetül nézzük az igazán pozitív példát, nem kell hozzá messzire menni, csak a hazai parlagi sasokat kell kérdezni.

Az elmúlt években többször megesett, hogy a kutatók élő, egészséges egerészölyv fiókát találtak a sasfészekben a sasfiókok mellett. A szülőpár ugyanúgy gondozta az ölyvet is, mintha a sajátja lenne.

Valami madárbaráti szeretet lenne a madarakban? Mi, ragadozók tartsunk össze? Nem. Táplálékelemzések kimutatták, hogy a parlagi sasok viszonylag gyakran zsákmányolnak a kisebb, gyengébb ragadozómadár-fajok fészkeiből még tokos tollú egerészölyv-fiókákat ebédre, vacsorára.

Ha az ilyen fióka szállítás közben nem tanúsít ellenállást, élve ér a sasfészekbe, ahol a tojó várja a zsákmányt, hogy szétossza a fiatalok között. Az életben maradt egerészölyv sipító „gyerekhangja” nagyon hasonlít a sasokéhoz.

Ettől kezdve már nem táplálékként, hanem saját “gyermekükként” tekintenek a kis egerészölyvekre.

Ilyen is van, de nem általános, itt is a sasok személyisége a döntő: valamelyik tyúkanyóként gondjaiba veszi az eleségkérő “árvát”, a másik figyelmen kívül hagyja, csak a fehérjeforrást látja benne.

(Kiemelt kép: MTI/Kovács Attila)