Csaknem három évtizeddel az amerikai függetlenség kivívása után az Egyesült Államok és Nagy-Britannia kapcsolata meglehetősen feszült volt. A XIX. század végén a francia forradalom, majd a Napóleon elleni háborúk jelentős brit erőket kötöttek le, így James Madison elnök 1812-ben úgy érezte, eljött az alkalom az újabb összecsapásra, és hadat üzent az angoloknak.
Indok volt bőven:
- Az Egyesült Államok meg akarta szerezni a még brit kézen lévő észak-amerikai területeket.
- A Franciaország köré vont tengeri blokád súlyos károkat okozott az amerikai kereskedelemnek.
- A britek erőszakkal sorozták hadseregükbe az elfogott amerikai hajók legénységét.
- Az angolok utánpótlással látták el a lázadó indián törzseket, és rekvirálással, kényszersorozással zaklatták a keleti parton fekvő államokat.
A végén mindenki “boldog” volt
Bár Amerika indította a háborút, elég gyorsan be kellett látnia, hogy a több fronton is harcoló világbirodalom legyőzéséhez túl gyengék. Az évekig húzódó konfliktusban az Egyesült Államok gazdaságilag teljesen a padlóra került, és katonailag is ramaty helyzetben találta magát. Olyannyira, hogy egy 4000 fős angol különítmény 1814 augusztusában elfoglalta Washingtont.
A háborút végül teljesen értelmetlennek bizonyult, az 1814 decemberében Genfben megkötött béke visszaállította a harcok előtti állapotot. Kanada sikeres önvédelemként ünnepelte, a britek és az amerikaiak is győzelemként könyvelték el. C.P. Stacey történész szerint „az 1812-es háború egyike azon epizódoknak a történelemben, melyek mindenkit boldoggá tettek”, mivel „mindenki a saját szájíze szerint értelmezi”. Sőt szerinte „az ilyen tapasztalatok és emlékek hozzák létre a nemzeteket”.
Megbabonázta a látvány
És ez a “tapasztalat” volt, amelyik nemzeti himnuszt adott az Egyesült Államoknak. Történt ugyanis, hogy egy amerikai orvost elfogtak a britek, dezertőrök bujtatásával vádolták meg. Jó barátja, az ügyvéd és költő Francis Scott Key mindent megtett kiszabadítása érdekében. Sikerrel is járt, 1814-ben a Baltimore városát a tengerről ostromló brit erők parancsnokai beleegyeztek az orvos szabadon bocsátásába, de a 35 éves poétát a biztonság kedvéért az egyik csatahajón fogták.
Legalábbis addig, amíg be nem fejezik a várost védő McHenry erőd támadását – biztonsági okokból.
Szabadság országa, bátrak hona
Büszkeségtől túlcsordult szívvel vetette papírra egy széles körben ismert bordal, a “To Anacreon in Heaven” dallamára:
Oh, mondd, látod-e a korai hajnali fénynél
Azt, amit oly büszkén üdvözöltünk az alkony utolsó ragyogásánál?
Azt, amelynek széles csíkjait és fényes csillagait, a veszélyes csatában
A bástyák fölött figyeltünk, hogy oly büszkén lobog
És a rakéta vörös fénye, a bombák robbanása
Mutatta az éjben, hogy zászlónk még fenn lobog.
Oh, mondd, a csillagokkal borított lobogó még ott lobog-e
A szabadság országa és a bátrak hona felett?Míg az ellen gőgös hada rettegett csendben pihen.
Mi az, amit a szellő a tornyosuló hullámok között
Míg fúj, időnként félig rejt, félig fölfed?
Most fölragyog a fölkelő nap sugarában
És teljes glóriája tündököl a víz tükrében –
Ez a csillagokkal borított lobogó!
Lobogj a szabadság országa és a bátrak hona felett!És így legyen mindörökké, ha a szabadság hőseinek
Kell állniuk szeretett honuk és a háború között:
Áldozatuk győzelmet és békét teremt. A Gondviselés
Megmentette nép dicsérje a nemzetet mentő Urat,
Mert győznünk kell, amikor az ügyünk igazságos.
Legyen jelszavunk: Tebenned a bizodalmunk!
És ez a csillagokkal borított lobogó győztesen fog lobogni
A szabadság országa és a bátrak hona fölött.
A dal ezzel a szöveggel 1814. szeptember 20-án jelent meg a The Baltimore Patriotban és rögvest nagy siker lett. Széles körben terjedt, idővel mind dallama, mind ritmusa sokat változott. Woodrow Wilson elnök 1916-ban tette az ország nemzeti himnuszává, de hivatalossá csak 1931-ben vált, amikor a kongresszus is áldását adta rá.
(Kiemelt kép: a McHenry erőd ostroma)
