A Wesselényi-összeesküvés “leverése” után a Habsburg hatalom elérkezettnek látta az időt, hogy egy csapással megtörje a rebellis magyarokat, valamint visszaállítsa a katolicizmus egyeduralmát az országban. A hivatkozási alap a jogeljátszás volt, azaz a magyarok lázadásukkal eljátszották jogukat az alkotmányos berendezkedésre.
Ampringen Gáspár személyében I. Lipót császár Magyarország élére teljhatalmú kormányzót állított, aki egy nyolctagú országtanács segítségével 1673 elejétől megkezdte a befolyásos arisztokrata családok vagyonának megszerzését, és a rebellió fő forrásának tartott protestantizmus felszámolását.
A vád felségárulás, az ítélet halál
Ennek jegyében állt fel Szelepcsényi György esztergomi érsek vezetésével egy különleges bíróság. Szeptember 25-ére 33 evangélikus szuperintendenst, református püspököt és lelkészt idézett színe elé Pozsonyba. A vád szerint felségárulást követtek el, kurucokkal és a törökkel cimboráltak, valamint gyalázták a katolikus egyházat.
Három kötelezvényt tettek eléjük, ha bármelyiket aláírják, megmenekültek: katolizálnak, elhagyják az országot, lemondanak tanítói vagy prédikátori tisztükről. Valamelyiket mindegyikük aláírta. A sikeren felbuzdulva folytatták a gyakorlatot, a következő év tavaszán pedig a bíróság nagyot merített: mintegy 700 protestáns lelkészt és tanítót idézett be.
A vádlottak “ellenálltak”
Nagy “felhajtást” azért mégsem csináltak, mert miután körülbelül 300-an jelentek meg Pozsonyban, a többiek előállítására kísérlet sem történt. A vádpontok ugyanazok voltak, mint korábban, a vádhatóság most sem törődött sokat a bizonyítással – a koholt vádakra való tekintettel ez nyilván lehetetlen is lett volna -, hanem fenyegetett. Fej- és jószágvesztés, vagy aláírják a kötelezvények valamelyikét.
Csakhogy most csalatkoztak, a vádlottak testületileg utasították vissza a megalkuvást. Kijelentették: ártatlanok, ítéljen a bíróság. Ezzel pedig a hatalom került lehetetlen helyzetbe – írja Péter Katalin a Históriában. A felmentés a kormányzat meghátrálását jelentette volna, a halálos ítélet végrehajtása több száz emberen viszont tömegmészárlást. Ráadásul maguk a bírák is ódzkodtak a vérontástól, ők az egészet megfélemlítésnek szánták.
Valakinek hátrálni kellett, így mégis ki kellett mondani a halálos ítéletet. De a király nem hagyta jóvá: négy személy bebörtönzését írta elő, a többieket száműzetésre “javasolta”. A bírák mégsem változtattak döntésükön, inkább az elítélteket próbálták minden eszközzel a kötelezvények akár megváltoztatott szövegének aláírására.
A halálnál is rosszabb
A kegyetlen körülmények, várfogság, megaláztatás és testi fenyítés hatására végül a többség beadta a derekát, de 93-an maradtak, akik inkább a halált választották. Velük szemben valóra vált a fenyegetés: a halálnál is rosszabb gályarabságra adják őket 1675 elején. Ilyet nem ismert a magyar jog.
Akik túlélték az embertelen utat, egy padhoz láncolva húzták az evezőt végkimerülésig. De ezt már a nemzetközi közvélemény sem hagyhatta szó nélkül, Hollandia rendezett világraszóló botrányt. I. Lipótot sarokba szorították és bizony megalázó visszavonulásra kényszerítették. A bécsi holland követ leszámolt fejenként 100 tallér “váltságdíjat” a rabokért, majd csaknem egy évnyi szenvedés után, 1676 február 12-én Michael de Ruyter admirális a Nápolyi-öbölben körbezárta az érintett hajókat és a magyar rabok átadására kötelezte őket.
„Sok győzelmet vívtam életemnek minden rendiben ellenségeim felett, de az én legfényesebb diadalom, mellyel Krisztusnak ártatlan szolgáit az elviselhetetlen terhek alól kiszabadítottam.”
Ezekkel szavakkal fogadta az admirális hajóján a megmentett prédikátorokat. Huszonhatan voltak ekkor még életben, ők Svájcban, Szászországban és Hollandiában találtak menedéket. Komoly diplomáciai pofon volt a Habsburg udvarnak, amely ezzel be is fejezte az erőszakos akciókat.
