A Massachusettsi Műszaki Egyetem kutatói a két amerikai űrszonda, a Mars Reconnaissance Orbiter, valamint a Mars Global Surveyor adatait használták fel ahhoz, hogy kiderítsék, milyen körülmények szükségesek a szén-dioxid kicsapódásához.
Adatból pedig nem volt kevés, hiszen az MRO hat, az MGS pedig lassan tizenöt éve kering a Mars körül – az előbbi a légnyomással és hőmérséklettel, az utóbbi a felszín feletti képződött objektumok (például felhők) információival látta el a csapatot. A visszaverődő fény mennyisége alapján pedig képesek voltak megállapítani a szén-dioxid sűrűségét a felhőkben.
A pólusokon telente felhalmozódó hó tömegét a kutatók a Mars gravitációs mezejének korábban megállapított apró, szezonális változásai alapján számították ki. A tömegből kiindulva pedig meghatározták a hókristályok mennyiségét az adott vastagságú hótakaróban, majd kiszámították méretüket.
Mint kiderült a déli sarkon a hókristályok fele akkorák, mint az északi póluson, de méretük egyik helyen sem haladja meg egy vörösvérsejt nagyságát – délen a kicsapódott széndioxid-részecskék mérete 4-13, míg északon 8-22 mikron (a mikron a milliméter ezredrésze).
Hogy ez miért fontos? Nos, a kutatásvezető elmondása szerint a méret ismerete további kérdések megválaszolásában segíthet. Fény derülhet például arra, hogy a marsi hó hasonló szerepet tölt-e be a bolygó energiaháztartásában, mint a földi; de fontos lehet a marsi hó- és felhőképződés megértésében is.
