A 85 méter hosszú, 2100 tonnás gőzös eredetileg az SS George Law névre hallgatott, csak a bejárt útvonala miatt keresztelték át később Cental Americává. A hajó 1857. szeptember 3-án hagyta el a panamai partokat és William Lewis Herndon kapitány irányításával New York felé tartott. A gőzös nagyjából 10 tonnányi aranyat szállított a rakterében – a kaliforniai „aranyláz” időszakában rendszeresek voltak az ilyen „aranyjáratok”.
Az SS Central America 1857. szeptember 9-én hajózott be az akkor már 2-es kategóriájúnak számító hurrikánba. Továbbmenni nem nagyon tudott, és a kapitány úgy gondolta, az egyetlen lehetőségük, hogy mérsékelt tempó mellett valahogy átvészelik a vihart a tengeren.
Szeptember 11-re a vitorlák szétszakadtak, a hajótest fölött hullámok csaptak át, és a kazánházban már nem tudták tovább életben tartani a mozgáshoz szükséges tüzet. Ez ugyan még nem számított volna halálos ítéletnek, amikor azonban a hajókerekek lapátjait ripityára törte a vihar, a Central America minden reményét elvesztette, hogy egyben kikeveredjen a viharból. A legénység, a tengereken akkoriban általánosan elfogadott jelzésként, fejjel lefelé vonta fel a hajó zászlaját, hátha egy arra járó gőzös ki tudja menteni a fedélzeten tartózkodókat.
Másnap reggel két hajó is feltűnt a horizonton, ezért a fedélzeten tartózkodó asszonyokat és gyermeket mentőcsónakokban a vízre rakták. A csónakok ugyan elérték a hajókat, a Central Americát azonban addigra rongybabaként cibálta a szél, és mivel a kazánházat elárasztotta a víz, semmi reményük nem maradt, hogy a hajók felé kormányozzák magukat. A hurrikán egyre távolabb sodorta őket a hajóktól, végül este 8 óra magasságában a gőzös feladta a harcot, és 425 emberrel a fedélzetén elsüllyedt.
A két hajónak aznap éjjel összesen 50 embert sikerült kimenteniük a vízből, hármat pedig a következő hét során, egy szanaszét szaggatott mentőcsónakból.
A gőzösön szállított arany akkor értékét durván kétmillió dollárra becsülik – a rakomány elvesztése óriási pánikot keltett a Egyesült Államokban, és nagyban hozzájárult az 1857-es gazdasági válsághoz.
A hajó roncsait 1987-ben sikerült lokalizálni a tengerfenéken, és egy robotizált tengeralattjáró segítségével a kutatók az elsüllyedt kincsek releváns részét felszínre tudták hozni. A felfedezés után 39 biztosítótársaság indított pert az expedíciót szervező Columbus-America Discovery Group ellen, mondván, 135 évvel ezelőtt jelentős összegeket fizettek ki az elsüllyedt arany tulajdonosainak, így a „zsákmány” jogilag őket illeti. A pereskedés csak 1996-ban zárult le – és a biztosítók csak egy töredékét kapták meg a felszínre hozott, mintegy 150 millió dollárt érő kincseknek, a maradékot szerte a világon árverésre bocsátották.
Az „Aranyahajó” elsüllyedt kincse több mint egy évszázadon keresztül foglalkoztatta az emberek fantáziáját – nem csoda hát, hogy a LIFE Magazin 1992-ben a „valaha talált legnagyobb kincsként”, a The Washington Post pedig „mesekönyvekbe illő aranyszállítmányként” aposztrofálta a felszínre hozott javakat.
Az SS Central America szó szerint legnagyobb kincse az Eurekának elkeresztelt, 26 és fél kilós aranyrúd volt – 1857-es értékén 17,433 dollár és 57 cent. Számtalan kiállítás után a kincset végül 2001 januárjában szállították vissza San Franciscóba, hogy eladása előtt a nagyközönség utoljára megcsodálhassa.
Bob Evans, a feltáró expedíció vezetője és szellemi atyja az utolsó kiállítás előtt bevallotta, sosem találta volna meg a hajóroncsot, ha nem lett volna már gyerekkorától kezdve megszállottja az aranyláz-sztoriknak. „Átéltem, amit ők, mialatt újra megtaláltam azt a kincset, amit nekik egyszer már sikerült” – nyilatkozta Evans.
