Az ötvenes években híressé vált “ősleveskísérletet” ismételték meg amerikai kutatók, akik a későbbi felfedezések alapján “töményebbé” tették az elegyet, ezzel valósághűbb modellt kaptak.
A földi élet keletkezésének nyitjára először Harold Urey amerikai vegyész és akkori tanítványa, Stanley Miller próbáltak kísérleti úton rájönni.
Az 1950-es évek elején egy merész vállalkozásra szánták el magukat megkísérelték megalkotni a fiatal Földön uralkodó körülményeket a laboratóriumban. Egy hét elteltével a vízgőzből, metánból, ammóniából álló, elektromos kisülésekkel bombázott keverékben valóban aminosavak – a fehérjék építőkövei – keletkeztek.
Az 1953-ban a Science magazinban közzétett “ősleveskísérlet” hamar klasszikussá nőtte ki magát, a 2007-ben elhalálozott Miller sztárrá lett általa, bár később kiderült, hogy nem egészen helyesen sikerült rekonstruálnia a múltbeli légköri viszonyokat.
Kevésbé vált ismertté Miller öt évvel későbbi ősleveskísérlete. Miller későbbi tanítványa, Jeffrey Bada folytatta a munkát. Bada a második kísérletet tanulmányozta, amikor rájött, az elsőnél még sikeresebb műveletről volt szó. Az általa újrafelfedezett, ötven évnél régebbi minták elemzése pedig felfedte a tökéletesebb ősleves titkait.
A New Scientist interjúja Jeffrey Badával:
Miller 1958-as kísérleteiben ugyanis kénhidrogént is adott az elegyhez. Mivel a Földet akkoriban vulkánok tömkelege borította, azok pedig nagymennyiségű bűzös – záptojásszagú – kénhidrogént juttattak a légkörbe, ez az adalék élethűbbé, töményebbé tette az őslevest.
Bada meglepetésére a minták elemzéséből kiderült, hogy azok sokkal több aminosavat tartalmaztak, mint a Miller eredeti kísérletéből származók. Ezért a kutató úgy döntött, hogy megismétli egykori tanára második ősleveskísérletét. A töményebb ősleves ugyan nem ad válaszokat arra, hogy az űrből érkezett-e, de azt bizonyítja, az élethez szükséges hozzávalók jó időben, jó helyen éppen a Földön voltak.
AJÁNLOTT LINKEK:
Bővebben a kísérletről (BBC News)
Ki volt Stanley Miller? (Wikipedia)
Az új őslevesről szóló eredeti tanulmány (PNAS)
