A 13. Győri Könyvszalon meghívott vendégei között szerepelt D. Tóth Kriszta, aki kétségtelenül belopta magát a győri közönség szívébe. Hogy miért? Talán azért, mert a szó legnemesebb értelmében szolid, bájos külsejéhez pedig egy barátságos, közvetlen jellem tartozik. Portálunk a „Jöttem, hadd lássalak” című, önéletrajzi ihletésű könyve kapcsán faggatta a szerzőt.
Hihetetlen őszinteséggel beszélsz édesanyádról. Mikor döntöttél úgy, hogy egy könyv formájában is emlékezned kell rá?
D. Tóth Kriszta: Azt hiszem a halála után dőlt el, hogy megírom a könyvet. 15 évvel ezelőtt veszítettem el, és néhány év elteltével mondtam ki először hangosan, hogy írnom kell. Igazából ezek a folyamatok mindig előbb elindulnak már az ember lelkében, és utána egyszer csak kiszakadnak. Több mint 10 évig csak tervezgettem, és vártam, és féltem, megkérdőjeleztem magam, hogy tényleg jogom van-e hozzá, megtudom-e ezt méltó módon csinálni. Valószínűleg vártam arra az élethelyzetre, ami aztán most januárban eljött, hogy csak a szöveggel tudjak foglalkozni.
Nem könnyű egy olyan hozzátartozónkról beszélnünk vagy írnunk, akit nagyon szeretünk, de már nem lehet velünk. Az, hogy ez neked mégis sikerült azt jelzi, hogy nagyon erős vagy, vagy inkább azt, hogy ezt ki kellett magadból írnod annak érdekében, hogy megnyugodjon a lelked?
D.T.K.: Szerencsére a világirodalom az tele van olyan művekkel, amelyekben az írót a veszteség inspirálja. Ez mindenképpen egy nagyon megindító élethelyzet, olyan elemi, elementáris érzések szakadnak fel ilyenkor, amelyek hihetetlen mód fűteni tudnak egy író embert. Ilyen szempontból, ha úgy tetszik könnyű dolgom volt, hiszen „csak” meg kellett írni azokat az érzelmeket, de sajnos ehhez le kellett mennem nagyon mélyre, saját magamban és a családi legendáriumban. Az is fontos volt, hogy kitaláljam ennek a műfaját, hogy pont annyira tárulkozzak ki, amennyire kell, és ne jobban. Nem kis munka volt, de megérte.
A családodat is bevontad a munkába, hiszen a könyv születésekor a környezeted által még inkább lehetőséged volt megismerni édesanyádat.
D.T.K.: Mi mindig nagyon sokat beszéltünk róla, mert az a karakter volt, akiről nem lehet nem beszélni. Rengeteg emlék és élmény itt maradt utána, és még annál is több írásos dokumentum, hiszen anya egy igazi „grafomán” volt. Levelek, feljegyzések, gondolatfoszlányok, naplórészletek voltak a segítségemre, amelyekből például pontosan rekonstruálni tudtam többek között a beszéd- és írói stílusát, szóval, ha úgy tetszik, fogta a kezem végig!
Ha kívülállóként kritikusan kellene véleményt formálnod a könyvről, elmondhatnád azt, hogy egy jó írás került a könyvesboltokba?
D.T.K.: Én nem mondhatom azt, hogy jó könyv született, ezt az olvasóknak kell eldönteniük. Azt tudom, hogy sokan olvassák, szeretik, és nagyon komoly visszajelzéseket kapok, mély és felszakadó érzelmekről, így biztosan hatásos a kötet. És egy könyv attól lesz, attól lehet jó, ha az megmozgat, elindít bennünk valamit, és nyomot hagy a szívünkben. Nekem ettől jó egy könyv.
Lesz folytatás?
D.T.K.: Ennek a könyvnek már biztosan nem, ez már éli az önálló életét. De azt biztosan tudom, hogy az írással most már mindig fogok foglalkozni.
