Hihetetlen körülmények között jutott tovább a héten a szír fociválogatott az ázsiai vb-selejtezők második csoportköréből: az utolsó fordulóban a 93. percben egyenlített Iránban, ezzel megszerezte a pótselejtezőt érő harmadik helyet.
A válogatottba öt év szünet után visszatérő Omar al-Soma gólja már sok volt a szír kommentátornak, aki elsírta magát az egyenlítés után:
Syrian commentator breaks into tears after Omar Al-Somah’s historic goal against Iran. Goosebumps. pic.twitter.com/MSUC2IBCD0
— Mohamed Osama (@_DrOsama) 2017. szeptember 5.
Szíria október 5-én és 10-én Ausztráliával játszik selejtezőt, és ha onnan továbbjut, következhet a CONCACAF-zóna negyedik helyezettje – jelen állás szerint az Egyesült Államok.
Kinek az ellensége legyek?
Szíria még sosem jutott ki a focivébére, és 31 éve nem járt hozzá olyan közel, mint most. Könnyű, de hazug megoldás lenne előhúzni a sportos kliséket az összetartásról, az eltökéltségről, a kitartásról, mert a 2011 óta tartó polgárború borzalmai a válogatottat sem kerülték el. Sőt, Bassár el-Aszad diktátor a hatalma legitimizálására használja a csapatot. Egy Aszad-ellenes, de a válogatottat kedvelő szurkoló a Guardiannek beszélt a vegyes érzéseiről:
Sokkal többről szól ez, mint hogy milyen messzire jutott a válogatott. A rezsim azt sugallja, „nézzétek, egy oldalon állunk, még olyanok is játszanak a csapatban, akik ellenünk vannak. Mi őket is támogatjuk, egységesek vagyunk.” Márpedig szerintem a sportnak politikamentesnek kellene lennie. A csapatra viszont büszke vagyok, arra is, hogy vannak benne ellenállók.
Két alapvető kérdést fel kell tennünk a látszólagos egységről: hogyan vették rá a korábbi ellenállókat, hogy visszatérjenek a csapatba, és hány olyan játékos lehet, aki ezt nem tette vagy már nem tehette meg?
Firas al-Khatib az egyik legismertebb szír focista. A 2000-es évek elejétől külföldön profiskodott, több mint egy évtizede Kuvaitban játszik, ahol a bajnokság történetének legjobb góllövője lett. 2012-ben a szülővárosában civileket mészárolt le, és kínzott meg Aszad hadserege, ezek után mondta le a csatár a válogatottságot.
Itt, a sajtó jelenlétében kijelentem: mindaddig nem játszom a válogatottban, amíg bombák hullanak bárhol Szíriában
– mondta az őt éltető tömegnek egy kuvaiti ház ablakából. Öt évvel később azon tipródott, hogy visszatérjen-e a válogatottba.
Minden este lefekvés előtt egy-két órát ezen gondolkodom. Szíriában most rengeteg gyilkos van, nem egy és nem kettő. Utálom mindet. És bárhogy is döntök, 12 millió szíriai imádni fog, másik 12 millió pedig meg akar majd ölni.
Khatib végül visszatért a válogatottba, kezdőként lépett pályára az ominózus Irán elleni csoportmeccsen. A döntéséről később sem mondott semmit, csak olyasmiket, hogy „nem politikai döntés; a válogatottért és Szíriáért tettem, nem pedig egy kormány ellen vagy mellett; hat éve nem jártam a szülővárosomban, azóta nem láttam a szüleimet és a testvéreimet”.
Több száz focista is volt a Szíriából menekülők milliói közt, az egyikük, Firas al-Ali, a válogatott edzőtáborából szökött meg egy hajnalban, miután megtudta, hogy a 13 éves unokatestvére meghalt a kormányerők egyik támadásakor.
Az egykor megbecsült hátvéd ma egy sátorban él a feleségével és három gyerekével a Törökország déli részén lévő Karkamis menekülttáborban. Azt ESPN-nek úgy nyilatkozott:
szégyen a válogatottban játszani. Egyszerűen képtelen lennék megtenni. Azzal elárulnám a megölt és elnyomott honfitársamat. A mostani játékosok a halál zászlaját viszik.
Ali egy 23 milliós ország egyik válogatott focistája volt, a klubjában évi 125 ezer dollárt keresett, három háza volt, bankszámlája és földjei. Ma már a menekülttáborban álló sátorban van mindene, de semmit nem bánt meg.
Az egyik rokonát egy tüntetésen lőtték le, az unokahúga pedig otthon, a konyhában állt, amikor egy bomba becsapódott a tetőn át, és széttépte. Ali percekkel később érkezett oda.
Egy rémálom volt ezt látni. Csatlakoztam a tüntetésekhez, eltakarva az arcomat, mert jól ismertek. Úgy éreztem, kettős életet élek: Aszadot vádolom az utcákon, és őt képviselem a pályán. Egy reggel aztán a damaszkuszi Abbaszijjin-stadiont kettéosztva találtam: az egyik fele a miénk volt, a másik a szír hadseregé. Abból a stadionból mentek leverni a tüntetéseket, ahol edzettem. Lövéseket is hallottam a stadionon belülről. Akkoriban a tüntetőknek még nem volt fegyverük, csak a rezsimnek.
A FIFA hallgat
A fent említett újságíró, Ammo munkái alapján Ayman Kasheet, egy Svédországban élő szír egykori profi focista egy húszoldalas dokumentumot nyújtott be a FIFA-hoz még 2015-ben. A meggyilkolt és eltűnt sportolók mellett szó esik benne arról is, hogyan használja fel az Aszad-rezsim a focistákat. Már a háború kezdetétől kényszerítették a játékosokat a diktátor melletti tüntetéseken részt venni, Aszadot támogató feliratokkal, Aszad arcképével ellátott pólóban.
„Aszad mindenáron demonstrálni akarta, hogy a sportolók és a művészek mellette állnak, mert őket ismerik az utcán – mondja Ammo. – A felvonulások kötelezőek voltak.”
A FIFA szigorúan tiltja a politika beavatkozását a nemzeti szövetségek ügyeibe, több válogatottat is eltiltott az elmúlt évtizedben ezen szabály alapján. De Szíria esete más. A FIFA álláspontja „tragikus körülményeket” említ, amelyek „messze túlmutatnak a sportügyek hatáskörén”. A szervezet közleményben tudatta, hogy „nincs kapacitása ellenőrizni az állításokat egy ilyen komplex kérdésben”.
Kasheet „álszentnek” nevezi a FIFA-t, amelynek „nem egyeznek a szabályai a döntéseivel”. A szíriai fociszövetség működését nem függesztették fel, a rengeteg bizonyíték ellenére sem.
Számkivetettek
A háború alatt ment tovább a bajnokság, de csak két városban, Damaszkuszban és Latakiában. Ma már a körülmények ellenére helyreállt a liga rendje, a válogatott viszont nem játszhat otthon, mert nem lehet garantálni a játékosok és a szurkolók biztonságát.
Az ázsiai selejtezők második csoportkörében még Ománban játszott a csapat, onnan továbbjutva, a harmadik csoportkörben nem fogadták be az egész Közel-Keleten. A tízfordulós selejtezőkör első meccsét Üzbegisztánban játszották, majd három napra rá jött az első „hazai” meccs. Makaó felajánlotta, hogy házigazda lesz, de aztán visszalépett, végül az utolsó pillanatban egy malajziai iparváros, Seremban fogadta be a csapatot.
A húszórás utazástól kimerült, zavart játékosok maguk sem értették, hogyan kerültek oda, Taskentből indulva, Isztambulon és Kuala Lumpuron át. Abdulrazak al-Hussein csapatkapitány nem éri, miért ilyen elutasítóak a válogatottal szemben:
Először azt hallottuk, Katarban játsszuk majd a hazai meccseinket, aztán Libanonról, majd Makaóról volt szó. Nem tudom, mi történik pontosan.
A malajziai iparvárosban Szíria Dél-Koreát fogadta. Egy évtizede ugyanebben a leosztásban játszottak selejtezőt, akkor 35 ezren mentek ki a meccsre Szíriában. A játékosok most azt találgatták, mennyi szurkolójuk lesz a stadionban. „Remélhetőleg három is jön!” – viccelődött az egyikük.
Ha csak a sportteljesítményt nézzük, a szír focisták valóban csodát tettek. Kulcsjátékosokat veszítettek, a keret minden tagját személyes traumák érték, a meccseik előtt logisztikai őrületekkel kell megbirkózniuk, a fejlesztési pénzeiket a FIFA befagyasztotta az Egyesült Államok és az EU szankciói miatt. Malajziában egy elhanyagolt pályán edzett a csapat, mert nem tudták kifizetni a stadion 3500 dolláros bérleti díját.
A FIFA honlapja szívesen foglalkozik a csapattal, amely már-már abszurd mértékben az ereje felett teljesít, és hősies küzdelmet folytat a vb-részvételért. Csak arról nem írnak, hogy a válogatott egy olyan kormányt képvisel, amely háborús bűnöket követett el a saját népe ellen.
A cikk az ESPN, a Guardian, az SBNation és a BBC anyagai nyomán készült.
