Tudom, a két ország között nincs politikai értelemben vett háború, ami lehetővé tenné az UEFA számára, hogy külön kalapba kerüljünk, mint például a BL-sorsoláson az orosz és az ukrán csapat, pedig, megkockáztatom, ott keleten sem olyan kilátástalan, feloldhatatlan az ellentét, mint a magyar-román szembenállás.
Eszemben sincs azt elemezni, kik, hol és mikor tették tönkre a viszonyt, és nem vagyok hajlandó egyetlen rossz szót sem ejteni a román népről, politikusai cselekedeteiről. De az vitán felül áll, hogy nincs még egy nemzet, nincs még egy ország – beleértve a hazánkat közel ötven éven keresztül elnyomás alatt tartó egykori Szovjetunió utódállamait -, akiről alappal vagy alaptalanul ennyi rosszat gondolna a magyarok többsége.
Ezt az ellenszenvet nehezen magyarázható okból a legerősebben a labdarúgócsapataink egymás elleni mérkőzésein éljük meg. Nem kellett kirendelni a TEK-et, amikor a tavalyi kézilabda Eb-n sorsdöntő csoportmeccset játszottunk a románokkal Debrecenben, és gyanítom, most sem lesz tele ultrákkal a Főnix a szeptemberi Futsal-Eb-pótselejtezőn.
Minket csak az érdekel, hogy legkiválóbb labdarúgóink: a románokat oda-vissza.
Aminek semmi köze ahhoz, hogy hány pontot szerzünk, és az mire lesz elegendő a végelszámolásnál. Senkit sem, vagy legalábbis keveseket érdekeltek azok az okfejtések, hogy az ellenfél jelenleg hetedik a világranglistán, harmincnégy éve nem sikerült diadalmaskodni felette, nálunk ez is sérült, az sem játszik. Majd a belfasti meccsen számolgathatunk, ott focizhatunk azért, hogy megcsípjük legalább a pótselejtezős helyet (ami, félő, újabb komoly problémát hoz magával), csak most a Groupamában nyertünk volna.
De erre nem vagyunk képesek. Volt már nekünk szerethető csapatunk, volt, aki ontotta a gólokat, olyan is, aki barátságos meccsen bárkit le tudott győzni. Most viszont olyan van, aki bárki ellen lehozza a derbit kapott gól nélkül, ám olyan nincs, aki a románok ellen győzni tudna. És ezt tudta és tudja Storck kapitány, tudták a játékosok, a szakvezetés, az újságírók, mindenki, talán még a szurkolók is, azzal a különbséggel, hogy utóbbiak ezt nem hajlandók elfogadni, nem hajlandók feladni a reményt.
Márpedig, amíg ekkora szakadék tátong a két ország labdarúgása között, addig esélytelenek vagyunk a győzelemre. És ahogy Szalai lassan kétéves coming outja óta mindenki számára világos: ez a magyar foci a közeljövőben nem is lesz alkalmas megvalósítani a fent megénekelt cél.
Felesleges közéleti szereplők segítségét kérni, videókon üzenni az istenadta népnek, hogy senki ne tekintse többnek a magyar-románt az Eb-selejtező hetedik csoportmeccsénél, mesterkélt a felhívás, hogy ne énekeljen senki Székely himnuszt, hiszen ezek nem irredenta, nem nacionalista, hanem elfogadható, természetes, nemzettudatos gondolatok és érzelmek.
Mint ahogy az sem jelentheti azt, hogy valaki „hazaáruló”, ha mindez nem érdekli, és számára nem igazságtalanság a kilencvenöt éve kötött békediktátum. Ezzel együtt a kis-trianoni palotában elkövetett csonkítást sokan itthon és Erdélyben egyaránt továbbra is mély gyászként élik meg, és mivel esély sincs a fájdalom csillapítására, megoldására, marad, legalábbis maradna az egyetlen esély: a románokat oda-vissza.
Sajnos, amíg csak a feltételes mód játszik és nem a válogatott, amíg nekünk megfelel az iksz, amíg csak kommunikáljuk, hogy volt esélyünk, de nem tudjuk kihozni a labdát a tizenhatosunkról, amíg csak ívelgetünk és reménykedünk, hogy majd a védelem, a Király Gabi megoldja, addig nem szabad a románokkal fociznunk. Addig ne legyen magyar-román.