Kétségtelen tény, a spanyol volt az elmúlt 6-7 év meghatározó futballhatalma – már ami a nemzeti válogatottakat illeti. A 2006-os világbajnokságon ugyan még a hibátlan csoportkört követően a franciák legyőzték őket, de onnan kezdve ritkán hagyták el vesztesen a pályát.
Ténylegesen a 2008-as Eb-győzelem óta uralják a világfutballt. Azóta mindent vittek. Nyertek a 2010-es dél-afrikai vb-n, majd futballtörténelmileg dupláztak a 2012-es ukrán-lengyel közös rendezésű Eb-n is. Mindezt lényegében egyazon kerettel.
Vicente del Bosque együttese május 30-án Sevillában fogadja a vb-ről lemaradt Bolíviát. A meccs fontos állomása lesz a világbajnoki felkészülésüknek, hiszen a nemzetközi szövetséghez két napra rá, június 2-ig kell leadni a vb-n részt vevő csapat végleges keretét. Ha úgy tetszik, a kapitány addig próbálkozhat olyan fiatalokkal, akik megfelelő tudást és vérfrissítést képesek hozni.
Bár a két sportág egyik szegmensében sem említhető egy lapon, mégis a spanyolok és Vicente de Bosque helyzete erősen hajaz a Londonban zsinórban negyedik bajnoki címéért vízbe szálló magyar vízilabda-válogatott és Kemény Dénes történetére.
Spanyolország a harmadik olyan nemzet lehet, amely megvédi világbajnoki címét. Ez korábban csak az olaszoknak sikerült 1938-ban, illetve a braziloknak 1962-ben.
2008 óta hat évet öregedtek, fáradtak a meghatározó “erőművészek”. Főleg a motor, a középpálya. Maguktól nyilván nem állnak félre, del Bosque nem fog, nem tud nemet mondani Xavinak (34), Iniestának (30), Xabi Alnosonak (33). A fiatalok meg még nem elég erősek, rutinosak ahhoz, hogy kiszorítsák, pótolják őket, kellő fazont szabjanak, ritmust adjanak a csapatnak…
Hogy a spanyoloknak sikerül-e a címvédés? Érzésem szerint nem. Mert, ha úgy tetszik, történelmi párhuzam rajzolódik a korszakos magyar vízilabda és a spanyol labdarúgó-válogatott közt.
