A közönséget arra kondicionálták – na jó, ne legyünk álszentek, arra kondicionálta a média és a sportvezetés egyaránt –, hogy ránézzen az éremtáblára, megkeresse a magyar csapatot, aztán elégedetten dőljön hátra (ha sok medália van azon), felhúzza a szemöldökét (ha kevés), esetleg azt mormogja:
Mikor jönnek már az érmek?
Igazságtalan dolog ez a sportolókkal szemben. Egyrészt, nem csak az (arany)érmes sportoló a jó sportoló, másrészt az olimpiai mezőnyben gyakran apróságok döntenek, harmadrészt egy csomó indulónak reálisan nem is lehet cél az olimpiai dobogó. No meg ott van még a Coubertinnek tulajdonított mondás is az olimpia lényegéről, ugyebár…
Ettől függetlenül szinte minden országban az éremtáblára szegeződik a legtöbb szem. Azon öt nap – négy teljes versenynap – után Muhari Eszter bronzérme szerepel a magyar csapat neve mellett.
Kezdjük azzal, hogy a magyar küldöttség szempontjából jól érzékelhető hullámzása van minden olimpiának. Az elején – hiszen ekkor szerepel a programban a hagyományos magyar sikersportágak közül a vívás és az úszás, és ott van még a cselgáncs is – általában bőséges az éremtermés, a közepén kevésbé, a végén (kajak-kenu, vízilabda) megint meglódul. Az olimpiakedvelők által ismert hullámzás lehet az oka annak is, hogy az első négy versenynap után jól érzékelhetően megjelent az aggodalom a diskurzusban. Egy érem az egyéni vívószámokból, eddig egy sem az uszodából; három magyar pontszerző (Muhari mellett a párbajtőröző Andrásfi Tibor és a cselgáncsozó Pupp Réka).