Sport

Kásás Tamás: Főképp az érdekel, hogy a háttérben kik és milyen erők mozgatják a világot

Szajki Bálint / 24.hu
Szajki Bálint / 24.hu
Miben különbözik az élsport a hétköznapi élettől? Hogy érezte magát a bőrében aktív vízilabdázóként, és miként az azóta eltelt 11 évben? Egyáltalán mivel foglalkozik, mi foglalkoztatja Kásás Tamást, miért nem érzi magát komfortosan a hétköznapokban? A háromszoros olimpiai bajnokkal mérlegre tettük a vízilabda-pályafutása eredményeit és a magánélete alakulását. Az interjú A nemzet aranyai sajtóvetítésén készült, a film április 20-tól látható a mozikban.

Nem jöttél be a vetítésre a moziterembe. Láttad már a filmet? 

Még korábban egy hosszabb verziót.

Hogy tetszik az az alkotás, aminek az egyik főszereplője vagy?

Tetszik, bár nyilván más szemszögből nézem. Az életem, életünk egy részét öleli át a film. Ezért nem tudom külső szemmel, objektíven elemezni, és ezáltal túl sok meglepetés sem ért a tartalmát tekintve. Azt viszont látom, hogy aki szurkolóként végigkövette azt a majd tizenöt évet, annak egészen biztosan tetszeni fog, de még azoknak is, akik nem annyira érdeklődnek a vízilabda iránt.

Ez a tizenöt azért érdekes szám, mert nagyjából tizenöt év egy átlagos felnőtt sportolói pályafutás, és pont ennyi esztendővel ezelőtt, a 2008-as olimpiai siker után pereg le a film utolsó kockája is. Mi a mérlege az élsportolói és az azt követő magánemberi karrierednek?

Úgy tekintek vissza a vízilabdás első életemre, mintha egy másik életem lett volna. Annyira messzi, annyira más világ – vagy legalábbis annyira más volt a fókuszban –, és annyira más voltam én is.

Mennyivel egyértelműbb a sportolói világ, mint a jelenlegi?

Sokkal. Amíg vízilabdáztam, nem kellett nagyon másra fókuszálnom. A vízilabda volt a minden. Azzal is azonosítottam magam. Hiszen évről évre, sőt, hétről hétre – mert bajnoki is követett bajnokit – mindig új, előre meghatározott célok érdekében dolgoztam. Mindig akadt valami, amire lehetett készülni. És aztán, amikor tizenegy éve kiszálltam a medencéből, ez a sorvezető hirtelen megszűnt. Az embernek több ideje maradt gondolkodni. Mi az élet maga? Én, aki nem maradtam benne a vízilabda világában, mit keresek az életben? 2012 óta tanulási folyamatban vagyok, azóta próbálom megismerni mindazt, ami körülvesz.

Szajki Bálint / 24.hu

Sikerült megfejtened, mire való ez az új élet?

Még mindig tanulok. Minél többet tudok meg magamról, és az engem körülvevő világról, annál inkább rájövök, hogy még semmit nem tudok.

Ez megrémít?

Nem. Egyszerűen érdekes. Nem gondoltam volna, hogy ennyire komplex a világ. Sportolóként annyira burokban éltünk, hogy teljes mértékben azzal azonosítottam magamat, ami voltam. Ezen kívül az, hogy tulajdonképpen emberek vagyunk, nem is volt érdekes.

Gyakorlatilag Kásás Tamás volt ott. De hát a Kásás Tamás az csak két szó. Adat. Egy címke: A vízilabdázó. És mindenki ekként tekintett rám. Az ember maga, az meg én vagyok. Most pedig elkezdtem nagyon-nagyon kíváncsi lenni erre az énre.

Nem hiszem, hogy csak azért születtem, mert vízilabdázónak kellett lennem, vagy hogy olimpiai aranyakat nyerjek, nyerjünk a társaimmal. Az egész élet egy folyamatos fejlődés. Mindig egyre többet kell megtudjunk magunkról, és törekedni kell rá, hogy mindig valami pozitívumot hagyjunk az utókornak.

Nem elegendő pozitívum a három olimpiai arany, a tagság a „Halhatatlanok klubjában”, a majd százéves Hajós Alfréd Nemzeti Sportuszoda – ami még száz év múlva is a Margitsziget éke lesz – márványtábláinak örök emlékezete? Hogy 24 éves korodra felkapaszkodtál, még inkább csapatként felmásztatok a sport legmagasabb hegycsúcsára, ahol ebben az emberfeletti magasságban eltöltöttetek nyolc teljes esztendő úgy, hogy senki sem tudott letolni benneteket onnan? Persze a sportolói pályafutás véges történet, 2012-ben visszaereszkedtél a tengerszintre. De mindenképpen újabb csúcsokat kell megmászni? És ha már igen, van új cél?

Nem konkrét célok ezek. Nem olyan, hogy megint valamiben jónak kell lennem. Bár nyilván szeretnék. Főképp az lenne a fontos, hogy harminc év múlva ne feltétlenül úgy gondoljanak majd rám – vagy legalábbis én nem akarok már úgy gondolni magamra –, mint háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó, hanem úgy, aki esetleg példa tudott lenni a pályafutása utáni életében is. Aki tudott pozitív üzeneteket hagyni maga után, akárcsak azzal, hogy mindig önazonos volt, és soha nem érdekelte, hogy a külvilág mit vár el tőle.

Szajki Bálint / 24.hu A Nemzet Aranyai című film sajtóvetítése  2023. április 13-án.

Említetted, hogy folyamatosan tanulsz. Most pontosan mit?

Azt most nehéz lenne fölsorolni, hogy miket olvasok nap mint nap. Minden érdekel. Főképp az, hogyan működik a világ igazából. A háttérben kik és milyen erők mozgatják? Kik vagyunk, mi a szerepünk ebben a rendszerben? Mennyire fontos a személyes felelősségvállalás? Hisz senki nem lesz helyettünk egészséges, senki nem lesz helyettünk boldog, gazdag, satöbbi.

Gyermekkorunkban úgy tanuljuk, hogy ki vagyunk téve a külső körülményeknek, amit majd megold a fölöttünk lévő bármi. Az erő. A hatalom. Ugyanakkor ez nem így van. Mindez bennünk van. Csak egyszerűen önmagunkat kell jobban megismernünk.

Nemrég azt nyilatkoztad, szeretsz a háttérben maradni, és onnan figyelni, mert alapvetően nem kedveled a sztárságot, példának okáért azt a világot, kultuszt, nyüzsgést, ami most, a filmbemutatót követően is körülvesz téged vagy titeket. Nem érzel túl nagy ellentétet a mindennapjaid magányos megoldóképlet-keresése és a között, amikor megjelensz egy-egy ilyen eseményen, vagy csak szimplán kilépsz az utcára, és a mai napig csillogó szemű rajongók rohannak meg?

Egyszerűen csak jobban szeretem a nyugalmat meg a csendet, mint a zajt és a felhajtást magam körül. Prímán elvagyok például otthon egyedül vagy kettesben a barátnőmmel. Olvasgatom azokat a könyveket, amiket szeretek, vagy olyan témákban hallgatok podcastokat, amik éppen érdekelnek, amik elgondolkodtatnak, uram bocsá’, tanulok belőlük. Nincs igazán szükségem arra, hogy folyton emberekkel vegyem körül magam, teljesen jól elvagyok magammal. Nyilván vannak emberek, akiket szeretek, és akikkel jól érzem magam. De nagyon kevés az ilyen. Érzem az emberek energiáját, és sajnos nagyon sokszor leszívnak.

Akkor is így érzel, amikor visszacsöppensz a saját korábbi vízilabda közegedbe?

Ilyenkor azért érzem magam furán, mert igazából már elengedtem ezt az egészet.

Nem úgy érzed magad, mint egy-egy érettségi találkozón, ahol másodpercek alatt újra 18 éves leszel, ahol ugyanazok a poénok, ugyanazok a gesztusok jönnek szembe akárhány esztendő távlatából is gyűltetek egybe újra?

Persze, hát velük abszolút ez van. Ha húsz év múlva találkozom a válogatottbeli társaimmal, akkor sem lenne egy másodperc feszültség bennem. Többségükkel húsz éven keresztül nap mint nap együtt játszottunk, az együtt egymásért érzése sosem fog változni, mindig lesz miről beszélgetnünk. Ám maga az,

hogy most a külvilág felé megint arról kell mesélnünk, hogy mit és hogyan értünk el, és fú, milyen jók voltunk, annak személy szerint már nem látom az értelmét. Büszkén tekintek vissza ezekre az évekre, meg tök jó volt, de már lezártam.

Most éppen milyen könyvet olvasol, milyen témában hallgatsz podcastot, mi az, ami izgat, érdekel?

Nagy általánosságban azt tudom mondani, hogy minden érdekel, ami nem látható. Ami nem fizikai. A spiritualitás. Merthogy spirituális lények vagyunk, rendelkezünk intellektussal, és van egy fizikai testünk. Ez a három vagyunk mi. És az a baj, hogy manapság nagyon a materialista lényünkre koncentrál a világ.

Szajki Bálint / 24.hu

A film is utal spiritualitás fontosságára, szeánszoknak neveztétek azokat a csapatgyűléseket, ahol egy-egy fontos meccs előtt összeültetek, hogy Kemény Dénes nélkül közösen átbeszéljetek dolgokat. Innen, sportolói korodból ered ez a fajta spirituális érdeklődésed, vagy eredendően belülről jön?

Nem hiszem, hogy a vízilabdából ered. Mindig is nyitott voltam ezekre a kérdésekre, vagy erre a világra. Csak amikor vízilabdáztam, a vízilabda minden mást mélyen elnyomott bennem. Nem tudtam ebben a témában elmélyülni. Azóta meg teljesen megfordult velem a világ. A vízilabdával egyáltalán nem foglalkozom, viszont elkezdett érdekelni a spirituális ember, az életnek ez a másik része.

Mire jutottál? Van konkrétan megfogalmazható tételed, amivel azt mondod, úgy látom, ez a világ, és ez vagyok benne én?

Nincs, mert még mindig nem tudom a válaszokat. Azt tudom, hogy mi mindent nagyon fizikai síkon nézünk, pedig az élet szerintem sokkal több annál. Nemrég elkezdtem foglalkozni az antropozófiával, a szellemvilággal. Rudolf Steiner könyvei hihetetlenül érdekesek, de ezt a témát nyilván nem lehetne a most rendelkezésünkre álló negyedórában összefoglalni. A lényeg az, hogy minden, ami nem fizikai síkon mozog, az engem nagyon is vonz. Talán ezért lehet az, hogy azt leszámítva, amikor egyedül vagyok a saját dolgaimmal, a hétköznapokban gyakran nem érzem komfortosan magam.

Ezt kifejtenéd bővebben?

Azt veszem észre, hogy mindenhol a külsőség számít. A közösségi médiában az emberek magukat mutogatják. Miért? Mire jó ez? Mi, emberek nem a külsőnk vagyunk, hanem annál sokkal több. Igen, tudom, most ez egy kicsit filozofikus, de hát ez van, nem? Nem azt mondom, hogy minden hülyeség, a fizikai világ ugyanúgy fontos, ebben kell most helytállnunk, csak ezt is jól kell csinálnunk.

Te is használod a közösségi médiát, mostanában például egyre többször posztolsz saját írásokat.

Hát igen. Bár az túlzás, hogy sokat írok.

Nevezzük szárnypróbálgatásnak?

Ha belelendülök, akkor nagyon szeretek írni. Írás közben egyedül vagy. Lepötyögöd szépen a gondolataidat, és nem kell közben emberekkel vitatkozni.

Szajki Bálint / 24.hu

Többet írsz annál, mint amennyit engedsz láttatni belőle?

Sajnos nem.

Az érdekel, hogy mi a visszhangja, hányan szólnak hozzá, hányan lájkolják a szövegeidet?

Ha már leírtam, az ember szereti látni, hogy van visszajelzés. Nyilván örülök neki, hogyha pozitív, mert akkor látom értelmét, és az még jobban inspirál vagy motivál. És még, ha nem is mindenki ért egyet velem, de legalább kialakul egyfajta kommunikáció a témában, bár tudom, azért beszélgetni egymással nem szoktak az emberek kommentekben.

Ez a fajta posztolás nem hasonló magamutogatás?

A gondolatok leírása nem külsőség. Inspirálhat embereket, tehát nem is öncélú. Csak úgy, magam miatt nem posztolok.

Azt mondtad, hogy a vízilabdától teljesen elszakadtál, maximum egy-egy felkérésre, ilyen különleges alkalommal térsz vissza hozzá. Viszont nemrég azt nyilatkoztad, most, hogy Madaras Norbi lett az elnök, megpróbál visszacsábítani. Van esély arra, hogy bármilyen feladatot elvállaljál a sportágadban?

Az esély mindig meg van, aztán meglátjuk. Régóta beszélünk erről. Norbival nagyon közeli a kapcsolatom, nagyon szeretem őt, nagyon bízom benne, és tudom, hogy felkészült srác, profi mindenben, amit csinál. De nem tudok erről konkrétumot mondani. Majd meglátjuk.

Minden korábbi élsportolóban jelen van, vagy egy idő után előbújik a vágy, hogy visszaadjon valamit a tudásából. Lehet, hogy nem rögtön, pályafutása után, mert annyira megcsömörlött, hogy jól esik eltávolodni, de azért idővel, ahogy az ember öregszik, komolyodik, megfogalmazódik benne.

Meg-meg. Csak én az élet más területén gondolom azt, hogy esetleg adni tudnék.

Hol?

Nem egyfajta guruként, megmondóemberként. Sőt, egyáltalán nem úgy, mert bennem jelen van a kettősség. Nagyon szeretnék visszavonulni és láthatatlan lenni, de azért mégis rengeteg gondolat van bennem, amit jó lenne valamilyen formában kinyilatkoztatni, megosztani, átadni.

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik