Februárban szerezte meg a Telex a Magyar Olimpiai Bizottság által rendelt háttértanulmányt a taopénzek hasznosulásáról. A dokumentumból tudjuk, hogy a látványsportokra – ebben nincs benne a labdarúgás, illetve az infrastruktúra, azaz a csarnokok és stadionok – öntött 552 milliárd forint egyik legnagyobb nyertese a kézilabda volt, ám az eredményesség a 2010 előtti szint 21 százalékára esett vissza.
Nem véletlen, hogy pont a kézilabda kapott kiemelt szerepet, illetve kiemelt vezetőt, hiszen a látványsportok közül itt tartotta magát legjobban Magyarország, amely az alulfinanszírozottság ellenére klubcsapatokat delegált a legerősebb sorozatokba, a férfi és a női válogatott több tornára is éremeséllyel utazott. A kézilabda kiemelt fontosságú lett, a fideszes politikusok térfoglalása pedig szintet lépett, amikor a jelentéktelen miniszteri biztost, Vetési Ivánt egy igazi nagyhal váltotta a szövetség elnöki székében: érkezett Kocsis Máté, a Fidesz akkori kommunikációs igazgatója, és budapesti alelnöke.
Az elhíresült mondat a NASA-ról
Kocsisnak volt kézilabdás kötődése, korábban a Fradi női kézicsapatának elnökségi tagja volt, de nyilván nem ezért győzte le igen meggyőzően a váratlan kihívóként felbukkanó Farkas Ágnest. Kocsis nyilvánvalóan csak frontemberként vett részt a szövetség munkájában, a nagyobb események előtti sajtótájékoztatókon megjelent, de igazságtalanság lenne rajta elverni a port az elmúlt lassan másfél évtized vesszőfutásáért.
Annál is inkább, mert – igaz, jobbára a színfalak mögött – beleállt egy olyan konfliktusba, amelyben ráadásul – mára teljes bizonyossággal tudjuk – neki volt igaza. A kézilabdára jutó irtózatos összegből jelentős részt kikanyarító Nemzeti Kézilabda Akadémia (NEKA), illetve az azt gründoló Mocsai Lajos már akkor csípte Kocsis szemét, amikor még nem tudhattuk, hogy a Balatonbogláron 2013-ban megalapított intézmény tíz év alatt sem lesz képes öt épkézláb kézilabdázót adni a magyar válogatottaknak. És már annak is vagy 5-6 éve, hogy Kocsis kimondta:
Kocsis Máté ahhoz elég jelentős személyiség volt, hogy a futball mögött legnépszerűbb, a legtöbb sikert ígérő csapatsport szövetségi elnöke legyen, ahhoz viszont kevés volt a befolyása, hogy nyíltan szembe helyezkedjen az Orbán Viktor nagyrabecsülésével és feltétlen bizalmával a háta mögött mindenki fölé növő Mocsai Lajossal. Pedig ez lett volna az egyetlen igazán hasznos dolog, amivel a magyar kézilabda ügyét szolgálhatta volna.
Kocsis távozását a szövetség éléről jó ideje tényként kezeli a közeg. Biztosan vannak nem publikus okai is a búcsúnak, mindenesetre saját szempontjából nem döntött rosszul, hiszen a következő évek mindent ígérnek a felnőtt válogatottaknál, csak zajos sikereket nem. Kocsis a maga mögött hagyott örökségét illetően egy dologra nagyon figyelt, és ezzel alighanem tényleg a magyar kézilabda érdekeit szolgálta: addig nyomta Ilyés Ferencet, míg elnöknek nem választották az egykori kiváló játékost, sőt végül Mocsai Lajos el sem indult a tisztségért, pedig a hírek szerint kedvére való lett volna az elnöki poszt.
Hiába volt előttünk a rossz példa
Amikor Dániában a nagy jólét hatására úgy döntöttek, ideje a kontinens legerősebb ligájává tenni a helyi bajnokságot, a légiósok tömkelege miatt a válogatottak szép lassan hanyatlásnak indultak. Hiába ontotta a tehetségeket a hagyományosan erős utánpótlás, a fiatalok nem jutottak játéklehetőséghez, elkallódtak, kikoptak a játékból, és végül a dánok egy teljes generációt kukáztak ki.
Azóta persze rájöttek a hibájukra, és újra a világ élvonalában van a férfi és a női csapatuk is, de a magyaroknak, úgy látszik, derogált más hibáján tanulni. Magyar pályára magyar hibát! – kiálthattak fel az MKSZ-ben, és az irreálisan sok sportágba ömlő pénzből kottára ugyanazt a marhaságot csinálták meg, mint a dánok.
A nőknél egyértelműen a magyar lett a legerősebb bajnokság a világon, sztáredzők és sztárjátékosok özönlöttek el olyan a semmiből kinövő klubokat, amiknek a létezését is pusztán egy-egy helyi fideszes erős ember indokolta. A férfiak mezőnye kiegyenlítettebb Európában, de a Veszprém és a Szeged is ugyanerre az útra lépett, és a légiósdömping közepén hirtelen azt vettük észre, hogy a női válogatottunk a Debrecenre, a férfi pedig a Tatabányára épül.
Az nem kérdés, hogy a Győri Audi ETO sorozatban érkező BL-győzelmei, illetve a veszprémi döntők és Final4-szereplések figyelemreméltó, szép sikerek. De hogy magyar sikerek-e, az már egészen más kérdés, hiszen a négy Bajnokok Ligájában szereplő hazai csapatban alig találunk magyar húzóembert. A sportszerető emberek nyilván így is örülnek a magyar városokban székelő csapatok sikereinek, de az egész országnak természetesen csak a válogatottak tudnak örömet szerezni. Ebben a problémakörben viszont összeér a taorendszer, a despotizmus, az urambátyámozás és a számonkérhetőség teljes hiánya, ezek együtt adják ki az igen elkeserítő végeredményt.
Az állatorvosi ló
Amikor Kocsis Máté lejattolt utódjával, Ilyés Ferenccel, éppen tíz éve létezett a NEKA, és 12-13 éves lett a taorendszer. A soha nem látott forrásokból gazdálkodó sportág – leszámítva persze az idén is a Bajnokok Ligája négyes döntőjébe tartó, szinte kizárólag légiósokból álló klubcsapatokat – olyan mélyponton van, amiből nem egy-két év alatt fog kikászálódni.
Az utóbbi években hol az önérzetes magyar szakma, hol a teljesen megalapozatlanul megfogalmazott elvárások elitedzők egész sorát üldözték el az országból. Carlos Ortegától Kim Rasmussenen át Talant Dujshebaevig tart azoknak a sora, akiknek a szakértelméből rövid után nem kértünk többé, sőt a figyelmeztetéseiket is elengedtük a fülünk mellett.
Legyen szó akár a játékosok étkezéséről, akár a versenyeztetési rendszerről, a posztspecifikus képzés teljes hiányáról, az elavult taktikai és csapatépítési elveket valló edzőkről, a nyegle sztárjelöltek munkamoráljáról, a vészcsengő nem szólalt meg senkinél. Vagy csak a klubcsapatok jó szereplése, a Tatabányán, Szegeden és a Népligetben átadott csillogó-villogó új arénák nyüzsgése nyomta el.
Dujshebaev, aki úgy perecelt óriásit, hogy hagyta magát megvezetni egy magyar „szakember” által, és olyan csapattal bukta el a vb-szereplést, aminek a tagjait az életében nem látta játszani, legalább annyit elért, hogy a botrányos szereplése után a kéziszövetség alapszabályt módosított. Kimondták, magyar, illetve Magyarországon élő kapitánynak kell irányítania a válogatottat. Következetesség, MKSZ a neved: a férfi válogatottat jelenleg az a Chema Rodriguez vezeti, aki hétköznapjain a portugál Benfica edzője, így Dujshebaevhez hasonlóan dunsztja nincs, mi történik az NBI-ben.
Egy neves magyar szakember mondta egy magánbeszélgetés közben, hogy az akadémiai rendszer minden szempontból jó, mert egységesíti a képzési rendszert, nemcsak sportot, életmódot is tanít, és részben a versenyeztetés gondját is leveszi a klubokról. Igen ám – folytatta a szakember –, de ez csak akkor van így, ha jó munkát végeznek azon a bizonyos akadémián. Ha viszont rosszat, akkor a kluboktól elvitt tehetséges fiatalok mennek a levesbe, akár egész generációk végezhetik a süllyesztőben, és ezt nem engedheti meg magának az egyre kisebb merítésből dolgozó magyar kézilabda.
Harcolni csak a láthatatlan ellenséggel
Hogy a magyar szakma minősége milyen, azt csak szakértők ítélhetik meg, az mindenesetre beszédes, hogy senki nem dolgozik közülük külföldön. Azt sem tudhatjuk biztosan, milyen minőségű nevelőmunka folyik a NEKA-nál, de azt látjuk, hogy a női válogatottnak nemcsak jelenleg nincs átlövője, de a következő években sem lesz (van viszont nagyságrendileg kétszáz irányítónk), a férfiaknál pedig szélsőt kell honosítanunk, hogy ki tudjunk állni, és még mindig a gólemeket keressük a kiválasztásnál. Nem tisztünk megítélni a kluboknál, illetve a válogatottaknál folyó munkát sem, ugyanakkor a legjobb magyar játékos, Bánhidi Bence maga mondta ki az idei világbajnokság után, hogy korszerűtlen kézilabdát játszik egy rossz szerkezetű csapat, ám mivel mindkettő adottság, sajnos nincs mit tenni ellene.
Kocsis Máténak talán túl sok és túl jó helyen lévő lábujjra kellett volna rálépnie, ha a sportágba özönlő pénzt hasznosan akarta volna elkölteni. Szembe kellett volna mennie a taorendszerben megszokott, tökéletesen ellenőrizhetetlen pénzszórási gyakorlattal, sok helyi kiskirállyal és az önérzetes magyar szakmával.
Párttársaihoz hasonlóan ő is csak azokat a harcokat vállalja fel lelkesen, amit láthatatlan ellenséggel lehet vívni óriásplakátokon és Facebook-posztokban. Azért kár érte, mert szemben több a kormánypárt által szövetségi székekbe vitorláztatott bólogató csinovnyikkal, ő képességeit tekintve alkalmas lett volna rá. Legalábbis szerintem. Már sosem tudjuk meg, igazam van-e.
