Van még bárki, aki meglepődik a darts sikerességén? Aligha, merthogy rohamtempóban sikerült egy lesajnált kocsmasportból a sportvilág egyik legnépszerűbb show-ját összehozni. Ehhez persze kellettek az olyan egyéniségek, mint Phil Taylor, valamint a kifejezetten jó döntések, például hogy a karácsonyi, sportszempontból holtszezon kellős közepén legyen az egyéni világbajnokság. A versenyek többsége egyre több háztartásban kötelező programmá válik – Magyarországon is –, az egyre magasabbra kúszó televíziós nézettség következtében pedig a pénzdíjak is emelkednek, ami még nagyobb nívót ad egy-egy tornának.
És persze sokat dob a dolgon az is, hogy a dartsot mindenki kipróbálhatja, és viszonylag elég hamar rájön bárki, hogy egyáltalán nem olyan könnyű, mint azt az ember gondolná. Dobni egy 180-at, vagy száz körüli átlaggal pörgetni a legeket baromi nehéz meló, több ezer órányi gyakorlás eredménye – és még ezek után sem biztos, hogy aki jól dob, az el is bírja azt a nyomást, ami egy-egy mérkőzéssel jár – kiváltképp egy-egy kiszálló pozíciónál.
Minden játékosnak megvan a maga története arról, mennyit utazott tornáról tornára, hogy többnyire munka mellett sajátította el az alapokat, és hogy gyakorlatilag egy biztos életet, megélhetést hagyott maga mögött annak reményében, hogy – esetleg – sikeres legyen a pódiumon.
Erre pedig nagyon is kíváncsi a néző, a szurkoló. Az emberi történetekre, a meglepetésre, vagy épp a Michael van Gerwen-i tökéletességre. És arra a hangulatra, ami a versenyeket jellemzi, alighanem mindenkiben megfogalmazódott már, hogy egyszer szívesen belekóstolna ebbe. A csúcs természetesen a decemberi-januári PDC-világbajnokság, vagy a Premier League különböző állomásai, de tökéletes választás a beavatáshoz a csapatvébé is, amit minden évben Hamburgban, Európa egyik legizgalmasabb városában rendeznek.
Az elmaradhatatlan slágerek egyike:
A kikötőváros központjában a beöltözött csoportok többsége még a budapesti éjszakákat, a legénybúcsús tömegeket idézi, de a Barclaycard Aréna felé tartó metrón már egyértelmű, hogy aki jelmezben van, az a világbajnokságra tart. Aki nem járt még a hamburgi sportcsarnokban, annak nem nagyon kell útbaigazítást kérnie: italozó, éneklő, beöltözött emberek jelzik az irányt. A kora délutáni programról nincs tapasztalatunk, de az estiről kijelenthető, hogy a hangulat alkoholban oldódik.
A londoni Alexandra Palace, az egyéni világbajnokság helyszínének atmoszféráját visszaadni képtelenség. A hamburgi torna annak egy visszafogottabb kiadása csak, de azért így is pont azt kapja az ember, amire számítani lehet előzetesen.
Persze biztos vannak manírok, de a legtöbbször őszinte reakciókat látunk.
- Esetlen táncokat a bevonulásnál;
- kitörő örömöt egy jó kör után;
- mérhetetlen csalódottságot, ha nem sikerült egy simának gondolt kiszálló.
A páros vébé még tud egy kicsit csavarni a történeten, sokkal több ugyanis az ismeretlen az egyenletben, mint amikor csak két játékos dönti el egymás közt, ki a jobb. Egyéniben például simán előfordul bármikor, hogy egy papíron esélyesebb kikap egy nála jobb napot kifogó riválistól, viszont arra azért nem lehet számítani, hogy párosával hulljanak el a legjobbak. Hamburgban ez megtörtént, az első helyen kiemelt angol kettős, a világbajnok Rob Cross és társa, Michael Smith, ha nem is bántóan egyoldalú, de azért sima vereséget szenvedett az írektől a második fordulóban.
Steve Lennon és William O’Connor a későbbiekben sem lazított a gyeplőn, minden előzetes várakozást felülmúlva az osztrákokat és a hollandokat (van Gerwenestől) is eltakarították az útból, csak a bombaerős Gary Anderson, Peter Wright duó tudta őket megállítani a döntőben – pedig előbbi elveszítette az egyéni meccsét.
Az ekkor még címvédő Michael van Gerwenék bevonulása:
A darts tökéletes szórakozás élőben, még akkor is, ha amúgy magából a versenyből nem sokat látni. Ott áll egy ember a tábla előtt, eldobja a nyilat, amiről a mikrofonoknak köszönhetően halljuk, hogy becsapódott, de hogy hova, maximum csak sejthetjük – hacsak nem a két óriáskivetítőt nézzük végig. Ugyanakkor a versenyzők szellemisége, az apró gesztusok tökéletesen átjönnek, és emiatt még csak nem is kell feltétlen röpködniük a bullos és százas kiszállóknak ahhoz, hogy jó legyen a hangulat. A show-t így is, úgy is megkapjuk: ha nem a játékosoktól, akkor a szurkolóktól. Jobb esetben mindkét oldalról.
Emiatt is távozik mindenki azzal az érzéssel egy tornáról, hogy a világ jobb hely lenne, ha mindenki dartsversenyekre járna.
Nyitókép: Bodo Marks / DPA / dpa Picture-Alliance
