Sport

Vége a csodák palotájának

A magyar férfi-kézilabdaválogatott kedden kikapott a verhetőnek tűnő szlovénektől. No de miért követi a pazar selejtezőt gyengébb folytatás?

Vegyünk egy mély levegőt, és a kedd esti szlovénok elleni 32-30-as vereséget követően ereszkedjünk vissza a realitás talajára. Mert az, hogy a magyar férfi-kézilabdaválogatott a csoportmeccsek alatt erőn felül teljesített, egyúttal elhitette velünk, az értük szurkolókkal a csodát, már maga volt a csoda.

Nem belemenve a szűken vett szakmai elemzésbe – miért védekezett úgy a csapat, ahogy; miért volt gyenge a kapusteljesítmény; mennyi eladott labdánk volt; miért nincs kire lecserélni a két szélsőt; miért kell részleges hasfalszakadással 5 meccsen 3 óra 7 percet a pályán tölteni stb. – általánosságban nem árt szembenézni a tényekkel: annak, hogy az újvidéki Spens Aréna a középdöntőben is a „csodák palotájává” váljon semmi realitása nincsen.

Nem is volt.

Tény, a magyar férfi-kézilabdaválogatott egy-egy mérkőzésen bárkit képes legyőzni a világon – ez többször bizonyságot nyert -, de egy kéthetes, kétnaponta 7-8 mérkőzéssel járó nemzetközi tornát már sem fizikailag, sem mentálisan nem bír végig.

Sajnos ez is tény.

Aki nem látta a szlovének elleni mérkőzést az itt most megnézheti

Hogy mi ennek az oka? Egyfelől a közvetlen elithez tartozó spanyol, német, francia, lengyel, szerb, horvát, dán csapatok játékosai közül többen is a legerősebb bajnokságokban, például a németben és a spanyolban edződnek. Az izlandi keretből – akiket a francia csodát követő sebesen megnőtt étvággyal simán bekaphatónak tekintett a közvélemény – éppen kilenc játékos pallérozódik a Bundesligában.

Márpedig a topigákban szinte valamennyi mérkőzés kihívás. Az első nem mehet biztosra az utolsó ellen, a játékosoktól megköveteli a hatvanperces figyelmet, fegyelmet. Ezekhez jönnek még a BL-, és a KEK-meccsek, így az itt játszók hozzászokhattak a sorozatterheléshez.

A Budapest Bank Liga ezzel szemben kétcsapatos. Nem rossz bajnokság, sőt, de ettől még a magyar válogatott arra a Veszprémre és a Szegedre kell épüljön, amely a meccsek többségét fél gőzzel nyeri, így a két klubban kezdőnek számító magyar játékosnak szezonális szinten feleannyi csúcsterhelésben sincs része, mint például annak a kezdősornyi izlandinak, horvátnak, franciának, akik mind a spanyol vagy a német bajnokságból érkeztek az Európa-bajnokságra.

Mondjuk a mienkhez leginkább hasonló adottságokkal rendelkező szlovén válogatottat ettől még, vagy éppen ezért megverhettük volna kedden. De nem sikerült. A sport már csak ilyen. Hol nyertes vagy, hol vesztes.

Konklúzóként szűrjük le azt, hogy a magyar válogatott minden tekintetben „rövid”. De ettől még szerethető, a legjobbakkal versenyben lévő, ergo kiváló szórakozást nyújtó csapattá nőtte ki magát.

És nem utolsósorban: a szerda esti, horvátok elleni utolsó középdöntő-mérkőzés eredményétől – 24-24, a tudósítást itt olvashatod – és az Európa-bajnoki helyezéstől függetlenül (8.) áprilisban még vár rájuk egy olimpiai-selejtezőtorna Svédországban.

Az mindennél fontosabb. Jó hír, ott kevesebb mérkőzést kell játszani!

(A kézilabda-Európa-bajnokságot követő elemzésünk második részét itt olvashatod!)

Ajánlott videó

Olvasói sztorik