Poszt ITT

Gyarmati Andrea: Nem gyerek, hanem kutya ült a babakocsiban

Nem pajtiztunk.
Korábban a témában:

Minden reggelem úgy indul, hogy fellapozom az aktuális napi passzust az okoskönyvemből. A mai szentencia egy bibliai idézet, így szól:

A hit pedig a reménylett dolgoknak a valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés.

Oké, legalább van min elmorfondírozni, míg beérek a munkahelyemre.

Hogy például:

  • hiszek-e annyira az álmaimban, hogy esélyt adjak a megvalósulásuknak
  • ha nem hiszek eléggé, miben lehetne javítani a helyzeten.

Szállok ki a kocsiból, és szembejön valami, ami egész más, mint aminek látszik, vagy ha úgy tetszik: egész más, mint aminek elsőre hiszem. Babakocsit tol egy nő. Lehet kései anyuka épp úgy, mint fiatal nagymama. Miután módfelett büszkének tűnik, utóbbira tippelek. Már csak azért is, mert ahhoz a típushoz sorolódom, akit szétvet a büszkeség a nagymamává válás idején.

Egymás mellé érünk, nézek be a babakocsiba, ahogy szoktam, hogy pajtizzak egy gyorsat a kicsivel, és elképedek: egy kiskutya üldögél ott gondosan bebugyolálva.

Színes a világ.

*

Dolgom akad a kormányablaknál, rengetegen az ügyfél, flott az ügyintézés. Sorszámot húzok, leülök.

Velem szemben csinos anyuka mobilozik, a kisfia rettentően unatkozik.

Elszomorodom. Tán mert túl vagyok ezen a soha vissza nem térő, varázslatos időszakon, tán mert szólnom kéne a nőnek, hogy ne csináld, oly sok jóról maradtok le mindketten. De persze nem szólok, nem akarom frusztrálni (miközben persze tudom, hogy ha jó helyen, jó időben, jót és jó hangsúllyal mondok, annak nem frusztráció, hanem tanulás és elfogadás a vége).

Amikor sorra kerülnek, elhangzik az anyuka következő mondata, természetesen fapofával, s úgy, hogy továbbra sem néz fel a telefonjából:

A fotózásnál nem kell mosolyogni, hanem csak normálisan nézni!

Atyaég. Ezek szerint a mosoly már a nem normális kategóriában indul.

Te, miért nem figyelsz rá? Miért nem mondod el neki, miért gondolod úgy, hogy hivatalos okmányba nem való a mosoly?

Lehet, te sem tudod, csak a hülye klisét tolod a gyerek elé. Pedig épp azért, mert gyereked van, miatta és érte kellene bizonyos dolgokról többet megtudnod.

Arra jutok: biztosan szereti a gyerekét, egész biztosan nem akar neki rosszat, de aligha van elég tudása jól szeretni, jól nevelni azt, akit rábízott a sors.

Pedig: nagyon nem mindegy, mit kapsz a batyudba a szüleidtől.

Alighanem kéne egy fórum, ahol kibeszélhetőek az ilyen dolgok. Talán, ha elég hit lesz bennem hozzá, a módját is meglelem, hogy valósággá váljon.

*

A rendelőben mosolyogva fogadnak gyerekek, szülők egyaránt.

Egy kis pasi, okos tekintetű óvodás, a szemembe néz, és így szól:

Annyira örülök, doktor néni, hogy megbetegedtem.

Meglepődöm.

Folytatja: „Pontosabban nem annak örülök, hogy beteg vagyok, hanem annak, hogy láthatlak.”

Elolvadok.

*

A rendelés után gurulok hazafelé, a rádióban Koltai Robival beszélgetnek.

Nagy kedvencem régóta, érdekeseket mesél, többek között arról, hogy megjelent már néhány könyve.

„Te akkor író is vagy?” – így a kérdés.

Imádom Robi válaszát, szívemből szól:

Nem, nem vagyok író, csak valaki, aki szereti elmesélni a vele történt érdekes dolgokat.

Szerencsések vagyunk, Robi is, én is, hogy erre lehetőséget ad nekünk az élet.

Mondjuk, ehhez az sem ártott, hogy alighanem mindketten hiszünk „a reménylett dolgokban”.

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.