Poszt ITT
Mother Hitting Misbehaved Naughty Young Daughter

Karafiáth: Anyám kétszer ütött meg

De baj Blanka nénivel volt.
Korábban a témában:

Mi is történt?

Márki-Zay Péter adott egy szerencsétlen, gyakorlatilag mondatonként kifordítható interjút. Ezt felkapta a média, minden oldalon, s a közösségi oldalakon is iszonyatos erővel pörög a téma. Az adott nyilatkozaton bőven túlfutóan habzik az ügy, a sokgyerekes apuka már maga a gyermektrancsírozó rém, a szörny.

A gyereknevelésben mindenki szakértő, jönnek sorra a megfellebbezhetetlen ítéletek. Aki meglegyint, mondjuk, egy magából kikelve hisztiző gyereket, az nem más, mint a sátán! Aki nem suttog a dacos, a határait feszegető, önmaga hatalmát próbálgató kislánnyal, az egy életre megnyomorítja azt.

Iszonyú emlékek törnek fel, ventillálunk. És lassan ott tartunk, mint a me too esetében: hogy nincsenek árnyalatok. Hogy mindenre ráhúzzuk a bántalmazás, az abúzus szót. S ahol nincs differenciálás, ott valóban egyenértékű traumának tűnik a tartósan terrorizált, megnyomorított, rendszeresen vert, illetve az egyszer-egyszer megrángatott, kézszorított gyermeké. Legkevésbé sem vagyok a verés, a testi fenyítés híve. De láttam már angyali türelemmel megáldott szülőt a tűrőképessége határán, és nem tudtam elítélni, amikor alaposan megrángatta a kimondottan szándékosan rosszalkodó, megátalkodottam vigyorgó kölyköt.

Taszít, hogy a gyerekekről csak mint angyali ártatlanságokról beszélünk, figyelmen kívül hagyva, hogy a gyerekkor nem rózsaszín felhőcske.

A gyerekkor a személyiség kialakulásának ideje, de vannak személyiségjegyek, melyeket kezdettől magunkban hordozunk. Pontosan tudható, hogy bár a környezet meghatározó a baba viselkedésében, vannak agresszívabb kicsik, és vannak nyugodtabbak, csendesebbek, szóval a gyerekek nem olyanok, mint a vattacukor, ahol a kék a fiú, a rózsaszín a lány, egyenízzel.

Két, két és fél éves kortól (ameddig valóban csak a dédelgetésnek van helye) a gyermek kezd konfrontálódni a szüleivel, a külvilággal, igyekszik megtapasztalni, olykor extrém kísérletekkel, meddig mehet el. Volt, hogy a szomszéd kisfiú ütlegelni kezdett engem, és amikor szétválasztottak minket, az apuka bizony erőteljesen lefogta az őrjöngő fiát.

Mit kellett volna tennie? Hagynia, hogy Petike puszta virtusból péppé verjen, aztán szelíden a fülébe susogni, hogy ugyan már, fiacskám, ez nem szép dolog?

Anyám kétszer ütött meg egész életemben. Mélyen emlékszem mindkettőre. Egyszer hétévesen, amikor szótagolni tanultam. Megátalkodottan akartam bosszantani, nevettem belül. Tehetetlenségében csapott oda. Ahogy rá vagy tíz évvel, amikor egy teljes hétre egész egyszerűen meglógtam otthonról. Hatalmas pofon volt, csoda, hogy nem akadt ki az állkapcsom.

Mégsem tartom gyerekverőnek anyámat. Sőt, máig azt mondom, máshogy egyik esetben sem lehetett volna engem kijózanítani. Talán egy a képembe löttyintett pohár hideg vízzel. Az minek számított volna? Kínzásnak?

Mindezt úgy mondom, hogy tudom, milyen az, amikor gyerekként rendszeresen terrorizálnak. Máig megvan a gyomorgörcsöm, amit kisgyerekként megismertem. A lefagyasztó, a mai napig debilizáló hatással bíró emlék. Hogy még ma sem bírom, ha például, amikor dolgozom, fölém állnak. Meggyőződésem, hogy a tartós, ismétlődő fenyegetettség, a verés, mint nevelési eszköz használata borzalmas, káros. Hiszem, hogy például én egy alsós év miatt lettem olyan magamnak való, elkülönülő. De nem gondolom, hogy egy meglegyintés egyenértékű a bántalmazással.

Amúgy a traumatikus emlékemet egy novellában dolgoztam fel, ebben:

 

Sorminta

 

Az osztályban néma csend. Egyforma padok, türkizzöld mind, a székek vassal tapadnak hozzá, nem lehet hintázni. A kisiskolában, legalábbis Blanka néni napközis csoportjában nekünk, kicsiknek lehetetlen a lazaság. Ülünk, egyforma köpenyben, a füzeteink egyformán vannak bekötve. Egy meg egy egyenlő mindegy. Ezt ismételgettem belül. Sorminta készül, csigákat rajzolunk egymás után. A délután így vánszorog, húzza maga után nyálas csíkját. Legyen már vége, legyen már vége. Kis szünet, uzsonna, aztán mindenki fogja a tisztasági csomagját, kezet mosni, fogat mosni. Húzom az időt, nem szívesen érek a szappanhoz, na mi lesz már, Orsika, süvölt Blanka néni, én meg nem merem elmondani neki. Hogy a szappanra ragasztott Lúdas Matyi. Hogy nem akarom, hogy lekopjon. Próbálom csak a hátoldalát használni, de hiába, ügyetlen vagyok, belekacsázik a szappan a csapba, a tetejéről szétfröccsen a víz, rá a tükörre. Kapok a szappan után, megvan, kopik is egyből, habzik már a kezemen, mállik a lúd. A hülyegyerek nem trükközik, tagolja Blanka néni, a hülyegyerek rendesen tisztára mossa a mocskos kezét. Fogja is a szappant, gyúr rajta egyet, töpörödik Matyi mosolya, könnyezem. Aztán Blanka néni belecsapja a gombócot a tartóba, durván megtörli a kezem, mars vissza a terembe, eddig tartott a móka mára. Vissza a sormintákhoz.

A másik teremből, Peti bácsiéktól nevetés szüremlik át, biztosan megint játszanak, nézünk össze Nellivel. Nálunk nincs nevetés, még meghallani is vétek, Blanka néni becsukja az ablakot. Mi azért halljuk. Most kis kockákat kellene rajzolni, túlfutnak a kockáim remegő szélei a vonalakon, radírozom, kiszakad a papír. Aki ilyen ügyetlen mihaszna gyerek, aki nem képes szép kis kockákat rajzolni, az használjon vonalzót, emeli fel a saját rettegett favonalzóját Blanka néni. Belebukok a táskámba, kutatok, sehol a műanyag készletem. Blanka néni felettem áll, na lám, Orsika nem tette be a vonalzóját. Mit érdemel az olyan, aki nem tette be a vonalzóját? Szó nélkül nyújtom a kezem, Blanka néni odacsap. Megjegyzem, ki nevet fel. Nem nehéz, ő lesz a következő áldozat. Ezen meg én kacagok fel, amiért kapok megint. Menne ez a végtelenségig, Blanka néni nagy rajongója az ismétlődésnek. A tudás anyja.

Szerencsére elkezdenek megérkezni az első anyukák. És Blanka néni ilyenkor mézesre és mázosra vált, babáknak nevez minket, az ő kis babáinak. Megcsipkedi az én arcomat is, kezem ökölbe szorul. Fáj, felszisszenek. Másnap remeg is a kezem, most azért fut ki a keretből a rajz. Pedig csodás új töltőceruzám van, a papa nekem adta a sajátját! Jó sok van neki, hiszen mérnök , de ez a darab a legszebb. Vastag, ezüstösen csillog, rejtélyesen mély fekete. Kicsit vastagabb grafitbetét kellett bele, abból is kaptam egy dobozzal. Egész délelőtt én voltam a legnépszerűbb az osztályban, mindenki akart rajzolni vele egy kicsit. Szigorú vagyok, de azért kivétel nélkül sorra jutnak. Egész nap úgy éreztem, ezzel az új ceruzával, ezzel az igazi különlegességgel ma menni fog, megmutatom Blanka néninek, hogy vagyok én is olyan rajzoló, mint a többiek. Egyáltalán, hogy nem csak a rossz vagyok, a pellengérre állítható. De éreztem, hogy mikor Blanka néni fölém áll, eltűnik a ceruza varázsa. Remegni kezdek, összefolynak előttem az addigi rajzaim. Mintha a füzet is szökni akarna. Jobban rányomom hát a ceruzám, pattan a hegy. Bukkan egyet a padon, máris a földön. Utánakapok, beverem a fejem. Blanka néni nem mozdul, csak bámul. Már izzadok. Rányomok a ceruza tetején az adagolóra, mire kiperegnek belőle a tartalék grafitrudacskák is. Egyikre rátiprok ügyetlenségemben, szürke porrá zúzódik és a linóleumon vibrál tovább. Blanka néni kikapja a kezemből a vadiúj ceruzám. Hogy lám, ez a nagy vagánykodás vége. Ide vezetett a nagy hencegésem. Mert nekem mindig más kell, mint a többieknek. De az, hogy egy normális, nem kifutó sormintát készítsek, az már nem megy. Csak a feltűnősködés. És a ceruzám behajította a kukába. A többiek felnézni sem mertek, rajzolták a monoton mintákat a maguk füzetébe, sorra sor.

Másnap nem is tudom, mi ütött belém. Kígyókat kezdtem el a vonalak közé rejteni. Meg különös, nyugtalanító pöttyöket. Szaggatott vonalakat. Fejet, arcot, mosolyt, miniembert az adott két centibe. Aztán a miniember túl akart nyúlni a rácson, a sor bordásfallá változott, azon nyújtózkodott, aztán az emberkém elfeküdt pár sorral arrébb, át akart csusszanni egy másik lapra. Épp segítettem volna neki, mikor megéreztem Blanka néni hidegen izzadt kezét a tarkómon. Hogy na most aztán elég. Még a hátam is sunyin ferdül, még a vállam is alattomos! Jól megnézett hátulról, jól megnézett elölről, a fejem felett állva is ugyanaz a borzalmas érzése van, hogy ilyen szemét kis kölyköt, aki szánt szándékkal nem a feladatot csinálja, az életében nem látott még. Már felszólítás nélkül nyújtottam a kezem és szorítottam össze a szemem, az ütésekre várva. De Blanka néni most nem ütött. Orrom sem csavarta, hajam se húzta. Na nem, kisasszony, nem ússzuk meg ennyivel. Be a sarokba, szembe az osztállyal, a székét viheti. Innentől nem kell semmit csinálnia. Csak ül, üldögél. Soha olyan borzalmas délutánom még nem volt. És másnap is. Aztán a következőn is. És senki nem szólt értem. Talán még irigyeltek is. Persze már a hétvégén kaptam a papától három új különleges grafitceruzát, meg egy töltőtollat és egy huszonnégy darabból álló színesceruza-készletet. De már tudtam, hogy nem viszem be a többiek közé. A kezeim közül kifutó miniember nem szereti a túl szigorú vonalakat. És nem is szívesen igazodna. Mert bár a tömeg erősnek tűnik, csak azokat tartja meg, akiket magához hasonlónak vél. Több füzetet telefirkáltam azon a hétvégén, és aztán boldogan dobtam a szemétbe mind.

Ajánlott videó mutasd mind

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

A cikkhez ide kattintva szólhatsz hozzá.
Single mother walking in city tunnel with baby in stroller.
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.