Minden napra jut felháborodni való, és tán ennek tudható be, hogy egyre kevesebben és egyre enerváltabban háborodunk fel. Mondjuk el megint ugyanazt? Érezzük át újra és újra, hogy sehová nem vezet se a figyelmeztetés, se a tények hangsúlyozása? Súlyosan depresszív és lehúzó napra nap a képtelenségre és az embertelenségekre riadni, és tudni, hogy néhány óra múlva már ez a szörnyűség sem lesz téma.
A tehetetlenség bénító és kapitulálásra, némaságra kényszerít. És micsoda iszonyú zúgás az, amin már olyanok sem hallatszanak át, mint amikor G. Fodor Gábor nevetgélve és utólag is csak elkenve a dolog élét, még csak elnézést sem kérve Viktorjugendek szükségességéről beszél?
Ijesztő, hogy az eddig hangos és az igazságért, demokráciáért kiálló ismerőseim is behúzzák a féket. Ki ezért, ki azért. Állást, megélhetést féltve. Vagy extra előnyökért. Mindegy. Épp ezért különösen fontos lenne legalább a megmaradt szűk szabad térben figyelni arra, miből csinálunk ügyet, és mikor kiáltunk cenzúrát, jogfosztást. Mert az esetek futótűzként keringeni kezdenek, gyakorlatilag elég a cím, hú, borzasztó, újabb vérlázító dolog történt! Meg újabb és újabb! És már mögé se nézünk, pontosan miről van szó.
Hogy van-e cenzúra nálunk? Kétségkívül van, leginkább öncenzúra formájában. Mindkét oldalon. A mostani hatalom mindig is díjazta a hűséget, a lojalitást, az együttmenetelés képességét. Maguk a fiatal jobboldali újságírók is elismerik (illetve ők még elismerik, de majd úgyis szólnak nekik, hogy figyeljenek már oda, miket nyilatkozgatnak), hogy igen, öncenzúráznak, és ez nagyon is természetes.
„Nem kérdezek bele olyanba, amiről tudom, hogy nem kéne – mondja ki teljesen nyíltan az egyikük –, Mészáros Lőrinc ügyeire például egy interjúban sem fogok rákérdezni. Igen, ez bizonyos szempontból öncenzúra. Teljes mértékben kormánypárti újságíró vagyok, nem állítom magamról, hogy próbálom megvívni a szabadságharcomat.”
Persze egészséges sajtóviszonyok között nem az lenne a magas fizetés záloga, hogy puszta propagandacélokért állítsák munkába az újságíróikat. Nem azt kellene szabadságharcnak nevezni, ami amúgy az alap: a lehetőleg objektív tájékoztatást.
Aminek fontos része az is, hogy józanok maradjunk. Azaz: Nézzük ezt egy minapi példán.
A Nemzeti Közszolgálati Egyetem Hadtudományi és Honvédtisztképző Kara a március tizennegyedikei, állománygyűléssel egybekötött ünnepségére egy iskolától két versmondót kért. Az iskola igazgatója Petőfi Sándor Magyar vagyok című versét adta az egyik diáknak, egy kisfiúnak, eleve felvetvén: elképzelhető, hogy az utolsó versszakot le kell majd hagynia. Így is történt, sőt, még ígyebbül: az ünnepség előtt egyetlen nappal üzentek a gyereknek, hogy nem csupán az utolsó versszakot kell elhagyni, hanem az egész, kínos napi politikai áthallásokkal sújtott művet, legyen inkább egy másik.
Az utolsó versszakot amúgy annak idején a következőképpen jegyezte le Petőfi:
Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég, / Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok! / Itt minálunk nem is hajnallik még, / Holott máshol már a nap úgy ragyog. / De semmi kincsért s hírért a világon / El nem hagynám én szűlőföldemet, / Mert szeretem, hőn szeretem, imádom / Gyalázatában is nemzetemet!
Az ügy kétségtelenül kisszerű és szánalmas, de nem az, aminek elsőre látszik.
Kislányként rengeteg ünnepségen szavaltam, november hetedikéken például, izgultam, büszke voltam, és politikailag bizony semmilyen szinten nem voltam képben. Ez a a mostani kisfiú sem a jogfosztása és a cenzúra miatt zokogott (feltételezem, főképp, hogy az édesapja is hangsúlyozta, hogy ők nem foglalkoznak ilyesmivel), hanem mert elrontották a szereplési lehetőségét. Ami persze egy előadónak, főképp egy gyereknek nagyon fájdalmas,
Magam is számos műsor szervezésében vettem részt, tudom, milyen nehéz olyan programot összeállítani, ami nem a szokványos dögunalom, nem a tavalyi műsor kopírozása, ezzel együtt érthető.
Lássuk be, Petőfi verse nem az, amit mindenki egyből dekódolni tud, főleg nem egy vigyázzba állós, egyszer elhangzós eseményen. Ady ostorozó hazaszeretetét előlegezik meg ezek a sorok, s nem a Nemzeti dal egyértelműségével szólítják meg a közönséget. A társadalombíráló szeretet szólamai nem alkalmasak egy ünnepélyen való elszavalásra – hacsak nem kimondottan vájt fülű versértők ülnek ott.
És főképp nem Petőfi esetében, akinek ezt az arcát alig ismerjük. Bár ő a legnépszerűbb költőnk, kultusza töretlen, azt kell mondjam, a képünk róla elég sematikus. Lángoló hazafi ő a múzeum lépcsőjén, a kételyek nélküli magyar, rabok tovább nem leszünk! Róla aztán senki nem merné azt mondani, hogy nem jó hazafi, és most tessék! (Amúgy az sem elrugaszkodott dolog, hogy versekből csak kiemelések, szemelvények hangzanak el, erős idézetek, ha versösszeállításról van szó – jelen esetben persze nem erről volt szó. Talán, ha a gyerek és a szülők felé nyíltan kommunikálják tévedésüket, nem csúszik félre az ügy.)
És amíg háborgunk, energiát fecsérlünk ilyen és ehhez hasonló ügyekre, állami díjeső zúdul nyíltan antiszemita szerzőkre, kedves titkárnőkre, a nótánk elhúzóira. Olyan kis hölgy kap József Attila-díjat (aminek amúgy nagyobb a tétje, mint korábban, hiszen egy ideje MMA-s nyugdíjkiegészítés jár mellé), aki népnemzeti kánonról álmodozik. Meg olyan korábbi nagy lázadó, aki a díj politikai bekebelezése miatt indult mozgalom hangadója volt; s aki érdekes módon pár hónapja már ódzkodik a kormánykritikától a nyilvános térben.
Vagy ezek is csak kicsike, jellemző semmiségek, amiket be kell nyelni? Mi egy díj, ugyan már, savanyú a szőlő? Tényleg nem marad más, csak a befordulás, a depresszió? Nézem a Nemzeti Múzeum előtt álló tömeget, melyben néhányan háborús lelkesedéssel üvöltik a választ arra, hogy „Szeretitek-e hát a hazát?” És már fogalmam sincs, mit értenek szeretet alatt. És lassan már én magam sem tudom, miképp lehetne ezt a hazát jól szeretni.
Kiemelt kép: Koszticsák Szilárd / MTI
