Poszt ITT

Gyarmati Andrea: Köszönöm, sok egér!

Gyarmati Andrea
Gyarmati Andrea

Úszó-dokinéni. 2018. 01. 27. 09:30

Ahány nyelvet tudsz, annyi ember vagy.
Korábban a témában:

Nem tudom, te hogy vagy vele, de az én fejemben él néhány olyan mondat, melyről mindig úgy éreztem, egyidős velem. Vagyis olyan fiatalon hallottam először, hogy már nem is emlékszem az idejére. Ezek egyike így szól: ahány nyelven tudsz, beszélsz, annyi ember vagy.

Már kiskoromban is elég jó fantáziával voltam megáldva, megpróbáltam elképzelni, hogy sokan leszek, ha szépen megtanulok angolul, németül, netán oroszul.

Szóval olyan családba születtem, ahol nagy hangsúlyt  fektettek a nyelvtanulásra. Mindenki több nyelven beszélt a felmenőim közül, mindenki remekül meg tudta értetni magát.

Jóval később jutott eszembe, hogy egymáshoz képest ebből a szempontból is mennyire eltérően működtek a szüleim. Anyu pontos volt és precíz, mellesleg annak idején német iskolába járt (mindent németül tanultak, és mindössze hetente kétszer volt magyaróra),  ami még inkább abban erősítette meg Anyut, hogy a „ csak pontosan, szépen, ahogy a csillag megy az égen” elv szerint éljen.  Van az úgy, hogy valaki alapból ilyen, és valószínűleg azért is remekül boldogul egy olyan iskolában, ahol szintén ezt az elvet vallják.

Apu is tanult, ha nem is szorgalmasan, azért sokat, nyelveket is, de nem igazán zavarta sem az egyeztetés, sem a ragok, sem az igeidők. Számára az volt a lényeg, hogy akivel beszél, megértse azt, amit el akar mondani.

Én még egyetlen idegen nyelven sem beszéltem, ezért a szüleim néha, ha azt akarták, ne értsem, amit mondanak, nem magyarul beszélgettek egymással, amit, őszintén szólva, eléggé utáltam, és  ennek gyakran hangot is adtam. Mindez persze jó motiváció volt a nyelvtanulásra, elég kíváncsi voltam már akkor is, és izgatott, hogy kihagynak valamiből.

Aztán Anyu utánanézett, mit tanácsolnak a bölcsek, ami úgy festett: amíg nem tud írni és olvasni a gyerek, addig ne zavargassuk meg idegen nyelvekkel. Hogy mindez ma is megállja-e a helyét, fogalmam sincs.

Bonyolította a helyzetet, hogy kiskoromban két évig Amerikában éltünk, amikor is elég tisztességesen megtanultam angolul, amit persze, amikor hazatértünk, nem használtam, és annak rendje-módja szerint el is felejtettem, legalábbis időlegesen.

Austrian parliament building with Athena statue on the front in Vienna on the sunrise
Fotó: Thinkstock

De hát nyelveket tudni kell, és ahhoz a külföldön tartózkodás volt a  legjobb módszer, legalábbis édesanyám szerint. Összeült a családi kupaktanács, és úgy döntött, illetve Anyu azt javasolta, menjen a kislány, azaz én, nyáron, az első osztályos évzáró napjától a másodikos évnyitóig Bécsbe, németet tanulni.

Vagyis júniustól szeptember elsejéig egy kedves osztrák családnál fogok lakni cseregyerekként. Bár volt ebben egy aprócska csavar. Krisztina, az ő gyerekük ugyanis tizenhat éves volt akkoriban, és esze ágában sem volt magyarul tanulni, viszont  szeretett volna jól úszni, és Anyu cserébe az én némettudásomért elvállalta, hogy edzi őt.

Apu harcolt értem, hogy kicsi vagyok még – az voltam –, hogy nem tudok egy árva mukkot sem németül, és mi lesz velem, a nagy dumással, ha nem tudok senkivel sem beszélgetni, és majd nagyon szomorú és magányos leszek – az voltam egy darabig –, és jaj, szegény kislányom. Ám Anyu hajthatatlannak bizonyult. Először is, a dolog már le volt egyeztetve, másrészt határozott tervei voltak a nyelvtudással és gyakorlással kapcsolatban.

Egy kora nyári napon elvittek a szüleim Hegyeshalomra, ahová megérkezett a másik oldalról Onkel Sepp, vagyis Szepp bácsi és Tante Trude, vagyis Trudi néni, és átvettek, mint egy csomagot.

A szüleim a lelkemre kötötték, hogy legyek jó és szófogadó kislány, amit nem igazán értettem, mert egyébként is igyekeztem az lenni.

Ami ezután következett, minden volt, csak nem boldogító, bár igazán mondhatom, az érthetetlen nyelven vartyogó néni és bácsi derekasan igyekezett  felvidítani, és megtenni értem mindent.

Először is nagyon hiányoztak a szüleim, másodszor is beszéltem én, de azt ők nem értették, cserébe viszont én sem értettem egyetlen mukkot se abból, amit ők mondtak. Az is nehezítette a helyzetet, hogy jóval idősebbek is voltak a szüleimnél.

Egyetlen vigaszom Odó, a német juhász kutya volt, akivel megbeszélhettem összes bánatomat.

Szóval  a helyzet nem volt vidám, de amikor rájöttem, hogy ha rámutatok valamire, ők mondanak valamit, ahogy náluk ezt a dolgot nevezik, elkezdett a helyzet kicsit, nagyon kicsit és lassan, de javulni.

Butter, ezt mondták a vajra, és Brot, ezt, ha rámutattam, a kenyérre, amiből rögtön kiderül, hogy a vajaskenyér az Butterbrot lehet. És bingó. Hihetetlen sebességgel tanultam németül.

Fotó: Thinkstock

Rendszeresen jöttek lapok, levelek Anyutól, és Apu gyakran átautózott hozzám éjszaka. Erről mindig reggel szereztem tudomást, mivel édesanyám utasításának megfelelően nem volt szabad találkoznunk, de Apu nem bírt magával, aggódott, és legalább rám akart pillantani, miközben aludtam, hogy jól vagyok-e. A tilalom azért szólt az ébren töltött időre, mert ha Apu megjön és én sírdogálok, hogy milyen nehéz is nekem, akkor biztosan hazavisz, ami ugye beláthatóan nem a nyelvtanulást erősíti. Anyu így gondolta, és ma azt mondom, igaza volt, mert egész biztosan rávettem volna Aput arra, hogy mentesen meg. Tehát éjszaka jött megnézni, ami egyrészt örömet szerzett, másrészről néha extra nehézséget, hogy ugyan ott volt, de mégsem adhattam egyetlen puszit sem neki.

Már képes voltam rövid mondatokat alkotni, sőt, vásárlás közben is igyekeztem  udvariasan megköszönni mindent az eladóknak, amiből az egyik napon vicces eset adódott.

Hallottam én, amit Paukerlék – ez volt  a család vezetékneve – mondanak az eladóknak köszönet gyanánt, csak éppen félrehallottam.

Vettünk valamit és azt mondták, vagy én legalábbis úgy hallottam: Danke viel maus…. ami annyit tesz, köszönöm, sok egér. Helyesen úgy szól: Danke viel mals, ami  azt jelenti, sok köszönet. Mondtam én is lelkesen mindenhol a magam félrehallott egeres mondatát, és közben egyrészt nem értettem, min nevetnek, bár azt sem, hogy lehet egy nyelv olyan ostoba, hogy sok egérrel mondanak köszönetet.

Eltelt, ha nem is könnyen és gyorsan a bő két hónap, és végre hazatérhettem, felvértezve bizonyos némettudással.

Anyu, aki tökéletesen beszélt az említett iskolái miatt németül, azt mondta: „Mostantól, Anduka, amikor kettesben vagyunk, németül fogunk beszélni.”

Na, az aztán szép lesz, gondoltam, de kiderült, ha úgy fogom fel, ez jó játék is lehet.

Igaz, nem mindig, mert olykor kiestem a rendszerből, és valamit magyarul mondtam vagy kértem, amire Anyu annyit mondott, „Ich versteche dich nicht”, vagyis hogy nem értelek, és addig nem mozdult, mondjuk, ha kértem egy pohár vizet, míg nem németül mondtam a mondatot.

Továbbra is rohamosan javult a nyelvtudásom, csupán ezekkel a napi gyakorlásokkal.

A következő nyár – ez volt talán az utolsó olyan nyár, hogy még nem úsztam komolyan –, maga volt az álom.

Most már nem idegenek közé kellett mennem, hanem a jól ismert és hamar megszeretett nénihez és bácsihoz Bécsbe, akiket addigra már jól értettem, és akik lesték és azonnal teljesítették az összes vágyamat. Örültek, hogy kaptak egy cserfes kislányt, akit el lehetett kényeztetni.

Kincsek birtokába jutottam. Csak ránéztem valamire, és vagy egyikük, vagy másikuk, vagy mindketten, látva, hogy szeretném, azonnal megvettek gumicukrot (ma is nagy kedvencem), kifestőkönyvet, sőt, Trollt, a későbbi kabalababámat  is, aki végigkísérte egész sportolói pályafutásomat. Ma is jó szívvel és szeretettel emlékszem a velük töltött második évre, és arra, hogy kislányukként szerettek.

Fotó: Gyarmati Andrea

Az volt a terv, hogy a következő évben Angliába vagy az Egyesült Államokba küldenek a szüleim angolt tanulni, de akkor már elkezdtem versenyeken indulni, és elég jó korcsoportos eredményeket értem el ahhoz, hogy a nyár a versenyzésé legyen.

Angolul az iskolában tanultam, nem is ment rosszul, de sohasem tudtam és nem tudok ma sem olyan jól ezen a nyelven, mint németül. Ha németül nem jut eszembe valami, épp úgy, mint az anyanyelvemen, körülírom, és sikerül megértetnem magam. Ha mindezt angol beszéd közben tapasztalom, leblokkolok, és közben még arra is figyelek, hogy helyes-e nyelvtanilag, amit mondok, ami, mint tudjuk, nem biztos, hogy a zavartalan kommunikációt erősíti.

Nos, nyelvtanulás – igen. És annyi ember vagy – igen. És ugyan utáltam az első  évet, de hálás vagyok ma is Anyu keménységéért, mert remek dolog volt sportolóként és később orvosként is szót érteni, beszélgetni, barátságot kötni más nemzetbeliekkel.

Kitágult a világ, tehát azt tanácsolom, ha nem is könnyű, és esetleg meg kell keményítened a szívedet, légy rajta, hogy a gyerek tanuljon nyelveket, mert gazdagabb lesz az élete. Az enyém az lett.

vissza a címlapra

Ajánlott videó mutasd mind

3d illustration of city quarter construction with crane over black background

Lakáskassza: kétharmad a kormány ellen

Kommentek

3d illustration of city quarter construction with crane over black background
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.