Én nem tudom (…), hogy van az, hogy valaki Hogy ez hogy a manóba működ? Nem megy ez a fejembe. Tompa vagyok ehhez, muhaha. Ha vakarászni próbálja az ember a kérdés gyökerét, olyas feltevésekre juthat, hogy mindez alapvetően kulturális kérdés, hogy azok a gyerekkori mémek, melyek a vérébe ivódnak kvázi az embernek (bár rühellem ezt a vérükben van az erőszak-dumát, persze ez a lényeg, ez az x-tengely, ami ezen fölül van és egy ember morális és mentális szféráját alkotja, mind kulturális, felvett, nem hozott anyag, a körülmények alkotta térből jön, abból az ökológiai fülkéből, amibe a véletlen tojt minket ide, Kárpátiába, szal a gyerekkori mémek meghatározóak, olyan erősek, mint a gének, gének és mémek tengelyen rajzolgatjuk életgörbénket, ach, hogy költői legyek. Ilyen mém a vallás is.
És sajnos ilyen Most csak arról akarok bosszankodni, hogy és akkor ezt szó és hang nélkül benyelik a népek, mármint egy kisebb, de a választások megnyeréséhez elegendő számosságú részhalmazuk, még annak intelligens és kedves képviselői is, nemhogy a gonosz és cinikus és hitvány arcai, vagy az ostobaságokkal etetett jobbágytömegei és vérnősző nyuggerkommandói. De. Csakhogy. Aber.
Forog a közösségi médián a közhely, hogy „ne feledd: semmi sem tart örökké; százötven év alatt sem lettünk törökké”. Magyarul, hogy minden szükségképp’ véget ér egyszer, ez a remek autoriter kurzus is, de hogyan vajon? Mit fognak csinálni azok, akik most tolják a banda szekerét, és hisznek a köpcösben, mint egy istenben, akinek arannyá válik a kezében minden, amihez hozzányúl, hogy nem működik, vagy másképp: hogy épp’ olyan jól működik minden, mint a foci. Amint komoly versenyhelyzetbe kerülünk, mint a foci válogatott, jön az aktuális Mohács, egy szégyenletes vereség a Pápai Államtól, a lábatlani cementgyári öregfiúk csapatától vagy a Veresegyházi Asszonykórustól, csak még nem látszik, mert el lehet fedni ezzel a magyarozással, de eljön az igazság pillanata, mi lesz itt akkor?
Kiemelt kép: MTI/EPA/C. J. Gunther
