Azt mesélik, hogy a közelmúlt esztendőkben Budapest városában élt két fivér, egy apa-anya gyermekei, egyiknek neve Károly volt, a másiknak Aladár. Apjuk már nem élt, a testvérek vita nélkül, békességben osztozkodtak a csekélyke örökségen. Az osztozkodás után Károly gazdag nőt vett feleségül. Az asszonynak mérhetetlen vagyona volt, neki juttatott közpénz, korrupcióval megszerzett magyar föld, szülők által vásárolt budai villa, jó kilátásokkal, volt három nemzeti dohányboltja: telis-teli drága cigarettákkal, meg pult alól kínált originál mutyival. Öccsének, Aladárnak szegény, közmunkára szakosodott leány lett a párja: nem volt annak se háza, se telke, se egy fityingje, ami volt fabatkája, azt is ő maga faragta. Így aztán hamar annak az útnak szélére kerültek, ahonnan majd felszedik őket a kormánykoalíció lelkes aktivistái, ahogy azt ígérték. Így történt, hogy a szegénység hamar nekik rontott, és ínségével rájuk rótt sok súlyos, terhes gondot. Mindezt egy náluk alig gazdagabb ember házának melléképületében, egy albérleti szobácskának nevezett sufniban viselték.
Aladár nem tudta, hogy mihez fogjon, hogyan keresse meg a kenyeret. Pedig észre és tanultságra alig akadt mása, oly finom volt műveltsége, oly nagy a tudása, bár ezt a meseíró kétségbe vonja, mivel tudja: annyi esze sem volt, hogy kormányhoz közeli nőt válasszon magának, de olyat ám, amelyik nem esik át mindenféle vak komondoron. Viszont Aladár tényleg eszes lehetett, mert napokon át azon gondolkozott, hová, merre meneküljön? Angliába vagy Dániába? Próbálkozzon inkább Belgiumban vagy Ausztriában? Hogy éljen meg? Mitévő legyen, hogy mindennapi, vagy legalább minden másnapi kenyerét megkereshesse?
Így szólt hát magában:
Ha azon a pénzen, ami még megmaradt, hangtompítós fejszét veszek meg egy faszállító biciklit, aztán kimegyek vele a hegyekbe és tűzifát vágok, legalább nem fázunk a mi kis albérleti sufninkban.
Ezt a tervet tartotta a legjobbnak, hamarost meg is vásárolt egy fejszét, meg egy drót szamarat. Reggel nekiindult a hegyeknek. Egész nap irtotta az erdőt, a fát nyalábba kötözte. Magában arra gondolt, ha ezzel sem jut előbbre, akkor még mindig itt a fejsze, amit bármikor bele lehet vágni egy nagyfába. Vagy bárkibe, ha nem lesz a környékén őrző-védő különítmény.
Amint tüzet rakott a kis sufniban, visszatért a nyugalma, eggyel kevesebb gond kínozta, és éjjelente boldogan, derült kedéllyel, nyugodt lélekkel aludt el. Reggelente aztán ismét felkerekedett, elindult a hegyek közé, és úgy tett, mint az előző napon. Ez aztán már rendes foglalkozása lett, naphosszat fát vágott, este meg visszatért a városba, hogy tüzet rakjon és melegedjen.
Egy napon, amikor épp a budai hegyekben vágta a fát, a távolban porfelleg kerekedett. Amint a porfelhő fölszállt, autók serege tűnt elő. Az első autókból TEK-esek ugrottak ki, bősz oroszlánokhoz hasonlók, egymás álláig fölfegyverkezve, golyóálló mellényben, tűzálló kesztyűben, tűzkeresztben, páncélosan, karddal, lándzsákkal és íjakkal. Maszkot viseltek az arcukon. Rögtön utánuk hatalmas luxuskocsik fordultak rá az erdei útra. Az utasoknak vagy eltört a kezük, vagy egyáltalán nem is volt nekik, mert a sofőrök nyitották ki az ajtajukat, lehet, másképp bent ragadtak volna, ki se szállnak.
Aladár megrémült, és ijedtében fölmászott arra a fára, amit még nem vágott ki, és megbújt az ágai közt, hogy biztonságban legyen az autósoktól, akiket már ránézésre is rablóknak gondolt. Rejtekhelyéről, a lombos ágak közül szemügyre vette a rablónak vélt embereket. Rablónak vélte őket onnan, föntről is, de kimondani nem merte, mert őket is megillette az ártatlanság vélelme. Egyelőre – gondolta Aladár. Éles szemmel vizsgálta az úton álló autósokat, és meggyőződött róla, hogy valóban útonállók és rablók. Megszámolta őket. Negyvenen voltak. Most rémült csak meg igazán, reszketett is minden tagja és tagkönyve, pedig olvasott ember lévén megtanulta Bibótól, hogy demokrata az, aki nem fél. Aztán az jutott eszébe, hogy ezektől még Bibó is félne.
Aladár szemmel tartotta őket, bár szíves szerint inkább szemmel verte volna, meg kézzel is egy kicsit. A rablók vezére állt a csapat élére, egy „Magyar Nemzeti Sziklafal” föliratú kőhegy felé indult. Egy jókora páncélozott ajtó előtt állt meg velük, egy sűrű bokros helyen. Az ajtót nem is lehetett látni, annyi volt ott a tüskebokor. Aladár se vette eddig észre, pedig néhány fát kitermelt már a környéken. Amint a rablók az ajtó elé álltak, vezérük elkiáltotta magát, ahogy csak a torkán kifért:
Hazám, tárulj fel!
Az ajtó kitárult, és már mentek is befelé, ahogy csak a torkán befértek.
Aladár csak bámult, és azt gondolta, hogy ezek tele lehetnek mindenféle kincsekkel, hisz a rablókról köztudott, hogy lesben állnak az országutakon, akár egy szupertraffipax, és minduntalan rátámadnak a falvakra és a városokra, és sanyargatják a lakosságot. És ahányszor egy karavánt vagy egy koravént kifosztottak, vagy egy falura rárontottak, zsákmányukat ide, erre a távol eső helyre hozzák, esetenként offshore jelleggel, hogy rejtve maradjon minden emberi szem elől. Ahogy bekukkantott a Nemzeti Sziklafal lyukán, márványból épült csarnokot pillantott meg, magas oszlopokkal és pompás díszítményekkel. Benne pedig ott hevert fölhalmozva mindenfajta étel-ital, amit csak szem-száj megkívánhat. Töméntelen szemkápráztató kincset látott, temérdek pompás díszöltönyt, rengeteg gyönyörű kelmét, ruhákat, Gucci táskákat, brokátokat, selymeket. Halomban a színarany rudak, remek ezüst holmik, dirhemek, eurók, forintok, mindenféle pénzek kötegekben, mint a homok vagy kavics, olyan tömegben, hogy mérni, számolni lehetetlen.
Aladár meg se moccant, csak nézte a rablókat. Látta, ahogy megtöltik zsebeiket, és hallotta, ahogy a vezérük mondja:
Ne nekem jusson a legtöbb, csak a második legtöbb, de senki ne legyen első.
Aladár látta, hogy letelepednek a fűbe, és körülülik a vezérüket. Hallotta, ahogy megkérdezi az egyik rablót, akit Aladár alvezérnek gondolt, hogy
Aztán, hogy is van azzal a közpénzes alapítvánnyal?
Az alvezér csak hebegett, meg habogott, aztán egy ősz hajú főtisztre mutatott, és valami olyasmit mondott, hogy
Mért? Nem ülhetek le vele munkaebédelni?
A vezér összevonta a szemöldökét, és azt mondta:
De, leülhetsz. Ha ez így megy tovább. És akkor még a feleséged! – a vezér morcosan az ősz hajúra nézett. – Csesszétek meg, bajban vagyunk. Még a fülünk mögött is baj van. A fejedet akarják – és az alvezérre nézett.
Az alvezér lemondóan mondta: „Nem mondok le!” Ebben maradtak, és Aladár látta, hogy összenevetnek, a vezér pedig azt mondta:
Az is rablóbanda volt, amelyiket pár éve eltettük láb alól, és mindenki tudja: azért történt így, hogy a helyükbe lépjünk.
Még ültek kicsit, a jövőről diskurálva, aztán megszólalt a vezér:
Na, azt hiszem, eleget ültünk, menjünk, mert fölfekvésünk lesz!
Az autók egymás után porzottak el. Aladár még mentükben is azt gondolta: nem eleget.
Amint elmentek, Aladár lemászott a fáról, és a páncélajtóhoz ment. Ott megállt és amint nézegette, így szólt magában: vajon kinyílna-e nekem is, ha elkiáltanám magamat, hogy „Hazám, tárulj fel!”? Kimondta a szavakat, de az ajtó nem pattant föl. Aladár arra gondolt, így van ez kitalálva: ezt a rejtekhelyet a rablók varázsolták el, és kötötték meg erős talizmánnal. Ez a varázsige, hogy „Hazám, tárulj fel!”, 80 évre titkosított jelszó volt, mely csak a rablóvezér szavára oldta meg a talizmánt, és tárta föl az ajtót.
Aladár fogta magát, a kötegbe kötött fát fölpakolta a biciklijére, és elindult hazafelé. Útközben, és ez már tényleg csak a mese hihetetlen része, az úton útonállók állták útját (hm, micsoda szójáték!), a fát elkobozták tőle, és ahogy az ilyenkor lenni szokott, följelentették. A bíróság gyorsított eljárás keretében ítélte börtönbüntetésre, amit közmunkásként ledolgozhatott volna, de ő a börtön mellett döntött, mert tudta, az legalább fűtve van.
