Volt idő, voltak évek, évtizedek, amikor okot adtak arra, hogy gyűlöljük, vagy ha már nem vagyunk gyűlölködők, akkor arra, hogy megvessük őket. Idő múltán törli az ember az efféle emlékeit, továbblép, és azt mondja, hála istennek, vége lett ennek a rettenetes kornak, vége lett a kor prominenseinek, legtöbbjük már nincs közöttünk, aki meg van, lassanként az sem lesz. A kor lezárult, ütött az a bizonyos utolsó óra, és ez akkor is igaz, ha tudjuk, hogy a kor nagy bivalyai nem mentek el, maradtak néhányan, azok közül, akik ötvenhatban alakították a „sajnálatos eseményeket” egy biztosan, és ez a Biszku.
Azt hiszem, azok sem szerették, akik a közelében, alatta vagy fölötte tüsténkedtek, se bizalomgerjesztő nem volt, se megnyerős, meztelen csiga egy gépezetben. Egyenként utáltuk őket, szabadságunk korlátozóit és sorsunk alakítóit, közelükbe sem férkőzhettünk volna, messziről, távolból néztünk át rajtuk, és vártuk, hogy egyszer majd elnyeli őket a hazugságaik és tetteik miatt megnyíló föld.
Ellentétben azokkal, akik az elmúlt 25-26 évben folyamatosan mondogatják, hogy sosem hittük, hogy egyszer véget ér az átkos, én biztos voltam benne, ennek hangot is adtam, kimondva: az, ami a Szovjetunióban rendszerré lett, pár évtizednél tovább nem tartható, tehát vagy belepusztul az ország, vagy eljön a változás. Nálunk pedig túl sokáig nem maradhatnak a valóban csak „ideiglenesen itt tartózkodó” szovjet csapatok, mert egyszer lejár a hadisarc ideje, örökké nem kell a szabadságunk föladásával törlesztenünk azért az eszement tettért, hogy képesek voltunk hadsereggel támadni az ellen a nagy honvédő ország ellen, amelybe még Napóleonnak is beletört a bicskája.
Most itt ez a szerencsétlen vénember, vállán a múltból a jelenig cipelt teherrel, és bíróságra tologatják, hogy valamiféle ítélet szülessen az ötvenhatban elkövetett bűneiért. A múltbeli sérelmeinket hordozva szurkolnunk kellene, hogy na, mondják már ki, essünk már túl rajta, de nem sikerül, az úristennek sem, mert megy a jogászkodás, a paragrafusok csűrése-csavarása, hogy nincs megalapozva az, ami akkoriban is egyértelmű volt. Ügyvédje mindenbe kapaszkodik, okkal, meg joggal, és persze, azt mondjuk: legyen alapos a bírói munka, legyen jogszerű a döntés, hozzanak igazságos ítéletet, hogy aztán leültetik vagy sem más kérdés, egyáltalán: az ítélethozatal után meglesz-e még az elítélt, aki börtönbe vonul, akit kerekes széken betolnak a börtönbe.
Ha én védeném Biszkut, nem harcolnék, inkább arra biztatnám ezt az agg embert, hogy szólaljon már meg, mondjon pár emberi mondatot. Valami olyasfélét, hogy ne haragudjatok rám, emberek, benne voltam a brancsban, felelős vagyok, és ezt a terhet nem szeretném a sírba vinni. Nem túl sok időm maradt, legyen végre béke a szívemben, bocsássátok meg a bűneimet, mindenkit erre kérek, legfőképpen azokat, akiknek ártottam, meg a leszármazottaikat, akik még ma is gyászolják elvesztett hozzátartozóikat, barátaikat, ismerőseiket.
Milan Kundera írja A lét elviselhetetlen könnyűsége című kötetében:
„Aki úgy gondolja, hogy a közép-európai kommunista rendszereket kizárólag bűnözők hozták létre, az nincs tisztában egy alapigazsággal: a bűnös rendszereket nem bűnözők hozták létre, hanem lelkes emberek, akik azt hitték, hogy a paradicsomba vivő egyetlen utat fedezték fel. Derekasan védték meggyőződésüket, és ezért sok embert kivégeztek. Később kiderült, hogy szó sincs paradicsomról, a lelkes emberekből következésképp gyilkosok lettek.
Ekkor mindenki nekiesett a kommunistáknak: Ti vagytok felelősek az ország nyomorúságáért… /…/
A megvádoltak így feleltek: Mi nem tudtuk! Bennünket becsaptak! Mi hittünk! Lelkünk mélyén ártatlanok vagyunk!
A vita tehát két kérdésre szűkült: Valóban nem tudták? Vagy csak úgy tesznek? /…
…nem az az alapkérdés, hogy tudták-e, vagy nem tudták, hanem hogy ártatlan-e az ember csak azért, mert nem tudta. Mentes-e a trónuson ülő tökfej mindennemű felelősségtől csak azért, mert tökfej? /…/
Lelke tisztaságát bizonygatja, és mellét döngeti: az én lelkiismeretem tiszta, nem tudtam, hittem! Hát nem éppen abban rejlik jóvátehetetlen bűne, hogy nem tudta, hitte? /…/
Tomás hallotta a belső tisztaságukat védelmező kommunisták kiabálását, és arra gondolt: tudatlanságotok okozta, hogy ez az ország talán évszázadokra elvesztette szabadságát, ti meg azt kiabáljátok, hogy ártatlannak érzitek magatokat? Hogy bírjátok ezt nézni? Hogyhogy nem vagytok megrémülve? Láttok ti egyáltalán? Ha volna szemetek, ki kellene szúrnotok, és el kellene mennetek Thébából! (Utalás Oidipuszra, aki, „Amikor rádöbbent, hogy alattvalói szenvedéseinek ő maga az oka, kapoccsal kiszúrta a szemét, és vakon elhagyta Thébát.”)
Akkor talán mi is kiüvöltöttük volna magunkból ugyanezt, éppúgy, mint Kundera főhőse, mára azonban, miután kiharcoltuk, elértük és megkaptuk a vágyott szabadságot, már nem az önkezével kiszúrt szemről szólunk, csupán a belátásról, és arról a pár emberi mondatról, amit föntebb írtam, és az ügy megúszását jelentő jogi fondorlat helyett inkább egy kinyögdécselt bocsánatkérést várunk.
Biszku bácsi, ne költsön többet a védőügyvédjére, jobban jön ki pár emberi szóval, és higgye el, még olyan is akad majd, aki megbocsájtja a tegnap még megbocsájthatatlannak gondolt-mondott tetteit. Könnyebb szívvel térhet majd nyugovóra. Ennyit megérne, nem?…
