Poszt ITT

A Germanwings tragédiája törvényszerű volt

Germanwings (lezuhant repülő)
Germanwings (lezuhant repülő)

Egy alapvető hibát követett el a világsajtó, és vele együtt a magyar is, mikor erről a katasztrófáról beszámolt. Azt, hogy kiírta az első tiszt nevét. S nem azért volt ez hiba, mert az első tiszt áldozat volt, mert miért ne írhatnánk le azok nevét, akiknek halálával együtt érezhetünk? Viszont együtt érezhetnénk a kapitánnyal is, a légi-kísérőkkel, a két csecsemővel is, s hasonlóképp a többi 146 utassal. Az ő nevüket miért nem ismerjük? A Méltányosság Politikaelemző Központ kutatási igazgatójának írása.

Még csak nem is arra gondolok, hogy nem sokkal később posztumusz vádat emeltek az első tiszttel szemben, mert az ügyészség őt gyanúsította azzal, hogy szándékosan a hegynek vezette a gépet, s hát jól tudjuk, hogy az ártatlanság vélelme mindaddig fenn áll, míg a bíróság nem hozza meg az ítéletét, s ezért addig nem lehet kiírni a nevét senkinek. Nem próbálom védeni az illetőt, nem erre keresek érveket.

Egyszerűbb etikai magyarázata van annak, miért kéne megtanulnia a világsajtónak, hogy hasonló helyzetben mi a teendő. Abból kell ugyanis kiindulni, hogy bizonyos hírkezelésnek milyen következményei lehetnek.


Fotó: MTI/EPA 

Elsőként Heller Ágnes tette szóvá, hogy nagyon téves a média érdeklődése, és témakezelése. Az érdeklődés pszichológiai vájkálás és találgatás volt, mely szerint az első tiszt depressziós volt, s vajon hogyan élte a hétköznapjait, miért aggódott, mi volt a szemével stb. S noha szerintem az okok kutatása nem rosszindulatból történt, és még csak az sem állítható, hogy segítségével a média ne tárna fel eljárási problémákat. Ezért aztán nem vitatható, hogy még ezen az úton is válhatott a médiamunka társadalmilag hasznossá, ám…

Heller filozófus lévén nem a pszichológiai kérdésekre érzékeny, hanem az etikaiakra, márpedig etikai szempontból az jóval lényegesebb, hogy mi volt az első tiszt szándéka, mint az, hogy milyen körülmények sodorták bele e tettébe. Egy jó kérdésre nem nehéz választ adni, a szándéka a figyelemfelkeltés volt. A sajtó – tisztelet a kivételnek – épp ezt a fontos kérdést felejtette el körbejárni.

Sok terrorista akció csúszott az utóbbi néhány évtizedben a nyers figyelemfelkeltésbe.

Eredendően a terroristák azokat fogták el, kínozták, vagy épp ölték meg, akikkel szemben ideológiai problémájuk volt. Az akcióval felhívták a közvélemény figyelmét arra, hogy kik az ellenségeik és mit szeretnének elérni. A média mindig nagy érdeklődéssel számolt be ezekről az eseményekről, így szép lassan megtanulták a terroristák, hogy üzeneteik szétterítéséhez teljesen mindegy kit néznek ki áldozatként, így jöttek a képbe az ártatlanok.

Ennek a folyamatnak a katalizátora valóban a média volt, de kevéssé tehető mindezért felelőssé, hiszen azt nem tehette meg, hogy egy katasztrófa vagy egy terrorista akció létét elhallgatja.

Heller terroristának nevezi az első tisztet is, amiben – de csak ebben – alighanem téved. Gyilkosnak gyilkos volt, de nem valamilyen eszme vagy csoport érdekében, mindenféle ideológiai cél nélkül gyilkolt, de még csak nem is a gonosz banalitása tombolt itt.

Egy sajátos modernizációs jelenséggel állunk szembe, mikor is korunk fő betegsége, a jelentéktelenségtől való rettegés párosult az értelmetlen önpusztítással, és szomorúsággal. Az első tiszt egész egyszerűen nem akart jelentéktelen maradni, be akarta írni magát a történelembe, és a média nem vette észre, hogy neve kiírásával kiszolgálta ezeket a vágyakat.

Ezek a vágyak ráadásul alacsonyabbrendűek a terroristákénál is, akik egy eszme nevében áldozzák fel magukat is, míg az első tiszt önzésén kívül mást nem igen találunk a gyilkosság indítékaként.

S ne reménykedjünk abban, hogy a depresszió, és e kortünet ne eredményezne újabb hasonló eseteket, vagy, hogy az ilyesminek ne volna törvényszerű a megtörténte egy olyan világban, ahol minden az individualitásról szól, arról, hogy csak te számítasz, hogy valósítsd meg önmagad, és ahol nincs szörnyűbb a szürkeségnél.

Voltaképp Heller Ágnes liberális gondolkodóként teljes mértékben azonos végeredményre jut a konzervatívokkal, csak más úton. A konzervatív is elítéli e cselekedetet, ő is gyilkosságnak tartja, ám azonnal az individuális problémákat is orvosolná, ami azonban nyilván nem lehetséges, mert a mi civilizációnk már csak ilyen. De ebből a pozícióból nem az áldozatok élethez való joga, hanem a tettes közösségellenessége és magánya látszik.

Van egy másik probléma is, mely a média felelősségét felerősíti, s ez a mintaadó-készsége. Ha elítélően beszél valamiről, de részletesen ábrázol, sajnos akkor is mintát ad azoknak, akiket nem érdekelnek a morális kérdések, de vonzódnak valamilyen bűncselekmény elkövetéshez, erőszakhoz, szexuális aberrációhoz, gyilkossághoz, rabláshoz stb. Ha valaki a jelentéktelenség elől kíván menekülni, és a média halála után foglalkozni fog a személyével, ez bizony igen vonzó lehet.


Fotó: Europress 

A mechanizmusra említenék egy példát, melyet 2005-ben a francia televíziós társaságok a saját bőrükön tapasztaltak meg. Ekkor voltak Párizs külvárosában a gyújtogatások, és a cselekménysor a média hatására még inkább terjedt. A televíziósok észrevették ezt a mechanizmust, mely abból állt, hogyha mutattak a képernyőn egy égő autót, akkor az elkövetők azzal dicsekedtek a barátaiknak, hogy épp látható tettük a tévében, minek kapcsán a haverok sem kívántak lemaradni, és ők is kerestek egy autót, amit felgyújthattak. A tévések leültek, és megállapodtak abban, hogy nem mutatnak égő autókat a hírekben. Beszámolnak az eseményekről, elmondják a számokat, de semmi több, és ezáltal nem teszik jelentőssé a negatív viselkedést.

Van tehát kiút, de azt nem találjuk meg jó kérdések feltevése, médiaetikai elkötelezettség, és szakmai összefogás nélkül. Voltaképp a probléma nem is ott van, hogy nem vagyunk képesek kitalálni elfogadható megoldásokat. Például az öngyilkosság médiakezelésének lépései kapcsán egészen konkrét ajánlások fogalmazódtak meg 2012-ben a médiaombudsman jóvoltából.

A párizsi eset jól mutatja, hogy ha valaki nem követi a szabályokat, melyeket közösen találtak ki – pl. mert nem is csatlakozik az önkorlátozó eredményt hozó megbeszéléshez -, akkor ők piaci előnyökre tehetnek szert. Még ez esetben is megvan annak a lehetősége, hogy a célok gonoszságát és abszurditását, az önzés okát, és következményeit helyes irányba billentsük. Nos, ez az, ami a Germanwings repülőgép-katasztrófa médiakezelése során nem sikerült.

A szerzővel készített öt perces interjú a témáról meghallgatható itt.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik