“A kor hozza, hogy megérted, dumálhatsz bármit, a világ úgyis olyan, amilyen. És hihetsz bármiben, akárkiben, az is olyan, amilyen. Gyakran hálaistenkedem, hogy bár a nemzedékemből sokan lettek politikusok, én megúsztam. A legfontosabb képem 1945-ből való. Egy Körmend melletti kis faluban, Csákánydoroszlón voltam. A településen halad át a Grazba vezető műút, a nyolcas. Közeledtek az oroszok, menekült, özönlött a nép nyugat felé. Katonák, civilek vegyesen, a többség ökörszekéren. Köztük gyalogolt egy magyar főtiszt tábornoki csíkos egyenruhában, magányosan, és egy gyerekkocsiban tolta maga előtt a cuccát. Számomra ez a mi kis országunk klasszikus képe: menekülő gyalogos tábornok babakocsival. Mesélek én neked még egy háborús anekdotát abból a faluból. Húsvét előtt, tán épp nagypénteken két csendőr érkezett Körmendről, hogy kivégezzen egy katonaszökevény csákánydoroszlói parasztot. Volt annak a parasztfiúnak egy felesége és két kisgyereke, végignézték a nyilvános kivégzést. A bámészkodók között álldogáltak a településen elszállásolt repülőtisztek, persze már repülők nélkül, és ordítoztak a csendőrökkel, hogy ne csinálják, mindjárt ideérnek az oroszok, miért ölik le az a nyomorultat. Egy kövér csendőrőrmester volt a kettő közül a parancsnok, és azt felelte: – ez szerepelt két filmemben is – ha nekem azt parancsolják, én az apámat is agyonlövöm. Úristen. Ezt én a saját szememmel láttam. Ezért merem állítani, tudom, hogyan kell viselkedni az életben. Illetve azt tudom, hogy úgy nem lehet. Nem mondhatod, hogy én vagyok a Jani, és mindenki más le van szarva. Egyszerű ez, mint a paprikás krumpli.”
(Kis kenyérkék, kenyérdarabocskák, Gusto, 2012)
Fotó: MTI / Kallos Bea
