Kicsit messziről kezdeném: általános iskolában és gimnáziumban, amikor a golyóscsapágygyárak elhelyezkedését és a mezőgazdasági területeket tanultuk földrajzból, biztos voltam benne, hogy annál értelmetlenebb időtöltés nincs is, mint hogy az ember bemagolja soha nem látott városok gazdasági jelentőségét. Olyan érzés volt, mintha a telefonkönyvet akarnák felmondatni velem: összefolyó nevek és tartalmatlan szavak ütemtelen sora.
Állatira nem volt igazam. Körülbelül 15 éve másról sem írok gazdasági újságíróként, mint soha nem látott (vagy épp csak meglátogatott) városok gyárairól, munkaerőpiacáról vagy az idei borsótermés állásáról. Mert ezek valóban fontos dolgok, nem csak ott helyben, hanem országosan, sőt, akár a világ sodrában is.
Ahol egy Mercedes-gyár épül, ott megváltozik az élet, frissül a népesség, és lesz az embereknek pénzük. Ahol megszűnik például a szénbányászat, ott meg tombol a munknélküliség és öngyilkosok lesznek a kétségbeesett emberek, akiknek a gyerekei nem járnak emiatt iskolába, így maguk sem találnak munkát. Egy tárgyalóteremben vagy íróasztalnál hozott légkondicionált, keményített galléros és élére vasalt gazdasági döntés több száz vagy ezer kilométerre életeket emel fel vagy nyomorít meg.
Amit viszont akkoriban fontosnak tartottam, hogy hol húzódnak az országhatárok, azt ma már teljesen lényegtelennek érzem, az EU-nak és a globalizálódó világnak köszönhetően.
Trianontalanul
Pár éve egy horvátországi nyaralás alkalmával arról vitatkoztam egy barátommal: számít-e, hogy Magyarországnak nincs tengere, a horvátoknak meg van.
Jó, jó, hogy itt vagyunk, szikrázik a nap és édesen gőzölög a grillezett scampi az orrunk előtt, de hát azért csak jobb volt, amikor ez még hozzánk tartozott, vetette fel.
Néztem rá bután, és kérdeztem tőle: miben volt jobb?
Hát, az csak jelent valamit, hogy akkor még volt tengerünk, bizonytalanodott el.
Miért? – kérdeztem. – Gyorsabban jut el a rakomány a tengerről? Közelebb van a határok áthúzásától talán a kikötő Budapesthez? Rövidebb lesz az autópálya? A tenger ott van, ahol van, és ma ugyanúgy hozzáférhetünk, mint akkor, amikor a „miénk” volt. (Szerintem a tenger a halaké, a hínároké és a titokzatos mélytengeri baktériumoké, de mindegy.)
De nagyobb ország voltunk! Az méretgazdaságosabb, és ezért jobban éltek az emberek! – találta meg újra a mondókáját.
Akkor költözz Oroszországba, mert az még nagyobb, úgyhogy ott aztán tutira felvet majd a pénz – feleltem neki idegesen, némi lelkifurdalást érezve amiatt, hogy a rohadt tőkés kapitalisták (USA) közt töltött fél gyerekkorom ennyire érzéketlenné tett a romantikus káeurópai néplélek és a nemzeti fájdalom iránt.
Amúgy meg nézz körül – ütöttem meg békülékenyebb hangot –, hát nem a magyaroké ez is itt? Szerintem majdnem annyian vagyunk a horvát parton, mint a Balaton körül.
Egyszóval körülbelül naponta adok hálát az EU-nak mint intézménynek, hogy lehetővé teszi az áruk, a tőke és az emberek szabad áramlását. Ez megnyilvánul persze abban is, hogy útlevélvizsgálat nélkül lehet eljutni a horvát tengerpartra, de sokkal fontosabb dolgokban is.
Például, hogy az olcsóbb országokból a drágább országokba áramlik a munkaerő, ami a drága országban élők életét olcsóbbá teszi (lásd londoni vendéglátóipar), amitől jobban pörög az ottani gazdaság. A kivándorlók (vagy csak kint dolgozók) pedig többet kereshetnek, mint a saját országukban. Az olcsóbb országba vihetnek beruházásokat a drágább országokból. Akkor már ott is lesz munka és pénz. És ezt az EU megkönnyíti valamelyest, ezért legyünk hálásak (bár például Kína politikai-jogi harmonizáció nélkül is eléri ezt). Hisz az unió egy lépéssel közelebb van ahhoz az egyetlen módhoz, ahogy érdemes nézni az állandó határharcokat vívó európai államokat: ha fölérepülünk és lenézünk. Itt egy hegy, ott egy gyár, ott egy tenger, ott egy folyó. A mi otthonunktól iksz kilométerre.
Fontos, hogy hol lakott Vörösmarty Mihály, de nem fontos, hogy hova rajzolunk képzeletbeli vonalakat a tájon.
Welcome, Croatia!
