A hír nagyon jó: magyar film és magyar rendező hozta el a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválról az Ezüst Medve díjat. Innen is gratulálok a készítőknek! A film témája maga persze semmi okot nem ad a jókedvre. Ma is könnyen fel tudom idézni azoknak a nyomasztó reggeleknek a hangulatát, amikor a korai hírekből kiderült: megint történt egy romagyilkosság vagy gyilkosságkísérlet. Egyre dühösebben szakadt ki a kérdés mindenkiből: mi a franc lesz már? Kik ezek? Talán vér profik, hogy ennyire nem lehet őket elkapni? Nem tudnak hibázni?
A közélet persze a gyilkosságsorozatot is bedarálta a maga napirendjébe. Sokaknak adtak tematikus fogódzót a tragikus történtek. Én akkor a Sándor-palotában dolgoztam, és elég dolgom akadt azzal, hogy a főnököm ügyeletes kritikusai némiképp gyomorforgató módon a megsebesített és meggyilkolt cigány emberek eseteit is arra használták fel, hogy Sólyomot támadják. Úgy tűnt, mindenki azonnal tudta, mi a dolga ezekkel a gyilkosságokkal, csak épp a rendőrség nem.
Nem csodálom, hogy a most díjazott Fliegauf Bence hozzányúlt a témához. Amikor a valóság ennyire valószerűtlen, amikor ennyire nehéz a motívumok mélyére ásni, akkor mindig segít, ha a fikció felől, a fikcióban megszokott eszközökkel fogunk hozzá a történtek feldolgozásához. Adja magát az összehasonlítás a magyar származású svéd újságíró-író Gellert Tamas A lézeres gyilkos című dokumentumregényével, amelyet szívből ajánlok mindenkinek, mert tényleg nagyon jó. Én akkoriban olvastam, amikor zajlottak még a romagyilkosságok, és mindig kicsit kényelmetlen érzés fogott el, amikor belegondoltam: ez a könyv magyarul 2008-ban jelent meg, nagyjából a gyilkosságok kezdetén, és egyébként kísértetiesen hasonlóan megkomponált, rasszista indíttatású bűncselekmény-sorozatról szól. Éppen még ötletadó is lehetett volna, de amikor láttam ezeket a fiúkat, akiket a sorozattal gyanúsítanak, rögtön arra gondoltam, hogy ők bizonyára nem olvasnak kortárs svéd irodalmat.
Mostanában, ahogy már a per zavaros híreit olvashatjuk, egyre jobban vágyom arra, hogy Tamashoz hasonlóan valaki emészthetően, de pontosan feldolgozza ezt a példátlan és sok tekintetben érthetetlen történetet. Legalább annyira kívánatosnak tartom, hogy minden részletet, minden szereplőt és minden motivációt jól meg lehessen érteni a romagyilkosságok mögött, mint amennyire szeretném tudni az őszödi beszéd kiszivárgásának hiánymentes, teljes történetét. Azt hiszem, mindkettő reménytelen.
Fliegauf Bence filmjét még nem láttam, de a kis részlet, amelyet a neten megtaláltam, ígéretes. Ennek a filmnek nyilván nem az lesz a dolga, hogy minden kérdésre választ adjon, innen nézve nem is fair az összehasonlítás A lézeres gyilkossal. Amit így látatlanban is megelőlegezek neki, az az, hogy sokkal inkább életben tartja a kérdőjeleket, nem engedi szunnyadni a jogos kétségeket: tényleg csak ez a néhány tagbaszakadt fickó tervelte ki és hajtotta végre olyan tökéletességgel a gyilkosságokat, hogy hosszú hónapokig a rendőrség csak a sötétben tudott tapogatózni? Tényleg tud a puszta gyűlölet egyébként beszámítható, normális életet élő embereknél elég hajtóerőt szolgáltatni ahhoz, hogy éjjel nekiinduljanak egy olyan vállalkozásnak, amelyre felteszik a szabadságukat és egész további életüket? (Itt a fontos különbség a svéd lézeres gyilkossal szemben, aki gyakorló őrült volt.)
A Csak a szél tehát fontos és jókor jött film lehet. Nyilván alkalmas persze arra is, hogy aki akarja, félreértse. Ezekben a hetekben, amikor Magyarország finoman szólva sajátos fénytörésben tűnik fel a nemzetközi nyilvánosság előtt, nem árt észnél lenni, és kellő nyomatékkal mindenhol elmondani: a romagyilkosságoknak vége, az elkövetők a bíróság előtt felelnek tetteikért, és hál’ Istennek nem akadtak követőik. Azóta annyi történt, hogy a büntetőjogi eszközökkel még romákat megfélemlítő egyenruhás vonulásnak is véget vetett az új kormány, amelynek ideje alatt semmiféle, a romagyilkosságokra kicsit is emlékezető bűncselekményre nem került sor.
Mindezt elmondani fontos lehet azoknak az európai filmnézőknek, akiknek Fliegauf filmjéről csak annyi információjuk lehetett, hogy valós történteken alapszik a forgatókönyve. Az aktuális hangulatban nem kell sok ahhoz, hogy abszolút össze nem tartozó dolgokat ezek a fontos véleményvezérek összekössék. Tegnap egy elmarasztaló határozat az EP-ben, ma egy film a borzalmas magyar állapotokról – minden világos. Innen nézve érthető és tiszteletre méltó volt a KIM erőfeszítése, hogy a berlini bemutató közönségét valahogy tájékoztassa a tényleges magyar állapotokról. A derék szándékot azonban meglehetősen kontraproduktív tett követte. Egy nem a lényegre koncentráló, kissé csapongó és a magyarázkodás képzetét keltő szöveget kihelyezni minden ülőhelyre úgy, hogy erről a film alkotói nem is tudnak, és így a hír nem a szöveg tartalma, hanem a helyzet abszurditása lesz – nos, ez hiba.
A politikában sosem a szándék érthetősége, vagy minősége számít, hanem a megvalósult cselekvés által keltett percepció, azaz milyennek tűnik a végül kivitelezett akció. Ez az akció pedig inkább alkalmas volt arra, hogy megint cikizzék az országunkat, még akkor is, amikor épp egy jól sikerült, és egyébként a KIM által is bölcsen támogatott film elhozta az egyik legfényesebben csillogó európai filmes trófeát. Sokszor dohogtam már a külföldi nyilvánossággal kapcsolatos ügyetlenkedés miatt, most is van okom, és addig nem is hagyom abba, amíg az érintett szereplők meg nem értik: ebben a közegben ilyen módszerekkel csak ártani tudunk magunknak. Ha nincs jobb ötletünk, inkább semmit ne csináljunk, azzal is kevesebb kárt okozunk.
