„Egy nagyon fura házban vagyunk” – ezzel a mondattal nyitott Merker Dávid, a hosszúlépés.járunk? társalapítója, történetmesélője, amikor beléptünk a Dob utca 46/b-be. Az Artisjus-szal együttműködésben szervezett, A magyar dalszerzés nyomában – Huszka Jenőtől Bródy Jánosig című városi séta részeként látogattuk meg az épületet, ahol többek közt Seress Rezső, a Szomorú vasárnap szerzője is élt, és ahol ezt a dalt meghallgathatta Presser Gábor is. Éveken át minden nap.
Annak ellenére, hogy ismert művészek sora lakott itt, a – még éppen a második háború kitörése előtt, 1938-ban megépült – Dob utca 46/b-nek már a lakók nélküli története is izgalmas: a házat furcsa alakú tér veszi körül, ahonnan azért kezdték el eltávolítani az épületeket, mert a két világháború közt egy hosszú sugárutat akartak felhúzni egészen a Madách térig.
A kapuja lett volna a diadalív, ami a Madách téren ma is látszik, viszont magából az Erzsébet/Madách sugárútból túl sok minden nem készült el, mert – ahogy a sétát vezető Merker Dávid elmondta – addig tervezték, „amíg rájöttek, hogy ezek a régi házak ebben a kerületben mekkora értéket képviselnek” (és hogy milyen drága lenne lebontani őket). De leginkább azért, mert jött a háború.
Szomorú vasár- és hétköznapok
A híres lakók sorát kezdjük a röviddel a háború után beköltöző Seress (született: Spitzer) Rezsővel, aki eredetileg artistának készült, még a tripla szaltó is ment neki, egészen addig, amíg egyszer le nem zuhant a magasból, és csak a csodának köszönhető, hogy túlélte a balesetet. Így nem lett artista, elvégezte Rákosi Szidi színiiskoláját, de leginkább az előadások utáni zongorázásban talált élvezetet.
Elkezdett dalokat írni, majd beajánlották zongoristának a rendszerváltás után a Nemzeti Színház lehetséges új otthonai közt emlegetett New York-palota árnyékában lévő Kulacs vendéglőbe.
Nem tanult soha zenét, kottát nem olvasott, hallás alapján játszotta a dalokat. Aztán írt zenéket és dalszövegeket, majd egy világslágert is. A több mint száz nyelven előadott Szomorú vasárnapot nevezték az öngyilkosok himnuszának is, mert – idézzük a séta vezetőjét – „olyan hatása volt állítólag, hogy az emberek a dalt hallva sorra azt mondták, hogy »akkor köszönjük, itt vége a dolognak«”.
A városi séta egyik témája a szerzői jogvédelem volt (tudta például, hogy Huszka Jenőnek nemcsak Bob herceget köszönhetjük, hanem azt is, hogy felhívta a figyelmet a szerzői jogok fontosságára?), és ez a téma Seress Rezső miatt is izgalmas – Amerikában állítólag olyan sokszor játszották a Szomorú vasárnapot, hogy őrült összeg várta volna a tengerentúlon ezt az „itthon nyomorgó, szerencsétlen sorsú, depressziós embert”, csakhogy Seress azt mondta, ő ha teheti, Budára se megy át, teljesen kizárt volt, hogy az óceánon átkeljen.
Úgyhogy maradt itthon, zongorázott a Kulacs után a Kispipa étteremben (falán ma is látható a Seresst mintázó Kolodko-miniszobor) is – és persze a Dob utca 46/b-ben, ahol a dalok születtek a hangszerén. Seress Rezső a második emeleten lakott, alattuk, az elsőn pedig egy bizonyos Presser család. A sétán elhangzott, hogyan nyilatkozott a szomszédságról korábban Presser Gábor:
Fölöttünk a Seress minden nap kettőkor menetrendszerűen elkezdte hallgatni a Szomorú vasárnap felvételeit, és hát ugye választhattam, hogy vagy őt hallgatom, vagy gyakorolok.
Kimondhatjuk tehát, hogy egy következő korszakos zseni kiteljesedéséhez is hozzájárult a Szomorú vasárnap és szerzője. Presser – aki olykor feljárt Seresshez beszélgetni, lemezeket és kottákat nézegetni – az élményt egy számban is megörökítette; a Plafon-dal szövegét ráadásul Parti Nagy Lajos írta.
Minden hangot ismernek a zongorán
Ezzel át is tértünk a másik híres lakóra, Presser Gáborra, aki tehát újszülött kora óta itt élt. Itt nevelkedett, itt töltötte a gyerekkorát és persze a közeli Miénkitta Klauzál téren. Négyéves korától tanult zongorázni. Az apja baromfikereskedő volt a Klauzál téri csarnokban (a kis Gábor is besegített, néha ő vitt ki libamájat a megrendelőknek, például a válogatott focista Sándor Csikarnak) és a bevételeiből vett a fiának egy zongorát. Hamar kiderült, hogy a kis Pressernek abszolút hallása van, szorgalmasan játszott a hangszerén, hogy addig se kelljen Seress Rezsőt hallgatnia (a mi legutóbbi Presser-interjúnkat itt olvashatják).
Nyolcéves korában egy bizonyos Antal Imre lett a zongoratanára, aki akkor még nem a Szeszélyes évszakokban mókázott, de még nem is a Ki mit tud?-ban konferált, hanem zongoraművésznek tanult a Zeneakadémián.
A Dob utcai ház nemcsak Presser Gábor előadóművész, de a teljes Lokomotív GT zenekar szempontjából is fontos helyszín: amikor megalakult az LGT, ebben a pincében voltak az első próbáik (a közelben, a Dob utca 38. számmal szemben látható egy 200 négyzetméteres, 21 méter magas tűzfalfestmény, a Kemény György grafikusművész által készített Bummm! lemezborítója alapján készült gigaalkotás).
Hogy az LGT pincéből kihallatszó próbáit kik hallották olyan hangerővel, mint Presserék Seresst, azt nem tudni, ami viszont biztos: a Dob 46/b lakója volt még:
- Orosz János, legendás bárzongorista és felesége, Vadas Zsuzsa, énekesnő,
- Tóth János Kossuth-díjas operatőr,
- Ingo Glass szobrászművész,
- Szotyori László festőművész,
- Árvai Ágnes színésznő és
Beamter Jenő „Bubi” jazzdobos, aki kísérte Honthy Hannát, a két Latabárt, de fellépett Barbra Streisanddal és Frank Sinatrával is.
Búcsúzzunk a Dob utca 46/b-től a túránk vezetőjének szavaival:
Van ennek a háznak valami olyan szelleme, ami csodálatos. Ha egyetlen épületet kell megnevezni, ami a 20. századi magyar zenéről szól, és nem koncertterem vagy hivatalos helyszín, akkor ez az.
