Mikor és hogyan vált a színház fontossá az életében?
Mindig is vonzott a színház. Már tizenkét évesen egy New York-i Társulat, a Theatre for the New City tagja lettem, akikkel utcaszínházi előadásokkal léptünk fel nyaranta. Öt nyáron át dolgoztam velük, azután felvettek a főiskolára. Már ekkor a rendezés érdekelt leginkább, színházrendező szerettem volna lenni. A legtöbb kurzus, amelyen részt vettem a főiskolán, írásról és rendezésről szólt. Szerencsém volt, mert amikor elvégeztem a UCLA-t, azonnal meg tudtam alapítani a The Actors’ Gang-et. Sikerült finanszírozást szereznem.
Nemcsak rendez a saját színházában, hanem darabíróként, sőt zeneszerzőként is közreműködött a legutóbb bemutatott Ramazuri (Topsy Turvy) előadásukban. Hogyan zajlott ez a munkafolyamat?
A pandémia ideje alatt is folytattuk a munkát a The Actors’ Ganggal, workshopokat tartottunk. Mindenkit arra biztattam, hogy mélyüljön el egy kicsit a görög mitológiában, mert ebben a kihívásokkal teli időszakban talán a mitológiában találunk válaszokat arra, ami most velünk és a világgal történik. A workshopok alatt ismertem fel, hogy nagyon is válaszolnak a kérdésekre a görög mitológia istenei és hasonlóságokat véltem felfedezni az ókori görög társadalom és korunk társadalmi jelenségei, dinamikája között. Rá kellett döbbenem, hogy a kor, amelyben élünk, maga a görög mitológia, amelyben görög drámák zajlanak. A görög drámákban a szereplők sokszor istenek, félistenek, és dialógusokat folytatnak a halandókkal. Ezért elkezdtem párbeszédeket írni az ember és a görög istenek között egy londoni karanténban. Így kezdődött, ebből született meg a Ramazuri.
Ön a civil életben hogyan élte meg a járvány időszakát?
Az egyetemen történelmet is hallgattam, és a pandémia alatt nem akartam elhinni, hogy ez történik. Hogy eljön az az idő az emberiség történelmében, amikor lezárják az egész világot… Kíváncsian szemléltem, hogy mi lesz ennek a következménye és a kimenetele. Megértettem az okát, de azt is kerestem, hogy mi vezetett ahhoz, hogy most itt tart az emberiség, és miért vagyunk most a házak rabjai. Számomra ez az időszak – amelyen mindannyian átmentünk a járvány során – egy nagyon természetellenes állapot volt.
Kicsit belelátva a színház mindennapjaiba, meglepőnek találtam, hogy a The Actors’ Gang színházi struktúrája merőben különbözik az európai (magyar) színházi felépítéstől. A legkomolyabb eltérés, hogy a színészek a színházi hierarchia minden szintjén részt vesznek a munkában, legyen az közönségszervezés, ruhatár, jegyszedés, vagy ha úgy alakul, beállnak a büfébe. Nem egyszer tapasztaltam meg, hogy az egyik előadásban főszerepet játszó színész egy másik estén italokkal szolgálja ki a nézőket. Elmondható általánosságban, hogy ez a színházi struktúra jellemző az Actors’ Gang-hez hasonló amerikai társulatokra?
Nem igazán ismerem a többi társulat felépítését, de azt egészen biztosan tudom, hogy nem sok olyan színház van Amerikában, amely állandó társulattal büszkélkedhet. Leginkább darabra szerződnek a színészek, és ahogyan a filmes világban, castingokon dől el, hogy ki fog játszani az adott előadásban. Mi igazi társulat vagyunk. Van olyan tagunk, aki több, mint húsz éve tagja az Actor’s Gangnek, van, aki tíz éve, és vannak friss arcok is. Van egy természetes mozgás, de ez valóban egy színházi társulat, ami ritkaságszámba megy Amerikában. Amikor annak idején elkezdtük a színházat, mindenki önkénteskedett. Nem volt formális szervezeti felépítésünk, főállású ügyvezető igazgatónk, mint manapság. Csak egy csapat frissen végzett színész voltunk, akik játszani szerettek volna és színpadon lenni. Mivel egyre több produkciónk lett, ezért a holdudvarunkból bekapcsolódott több önkéntes segítő is, akik például cserébe élvezhették a workshopjainkat. Az elmúlt húsz évben ez annyit változott, hogy szerettem volna ezeket a lelkes és sokszor tehetséges embereket megtartani magam körül, és ezért a pályázati pénzeket, amelyet például színészképzésre kaptam, visszaforgattam feléjük és az addigi önkéntes munkáért némi pénzt tudtam ajánlani. Biztos akartam lenni abban, hogy ez a pénz, amit az ő képzésükre kaptunk, sikeresen visszaforgatódik feléjük. Miután egyre nagyobbra nőtt az Actors’ Gang, fokozatosan munkahelyteremtő színházzá vált, ezért a színházon belüli pozíciókat először a saját tagjaink számára ajánlottam fel, mert én is sokkal szívesebben dolgozom a társulat tagjaival, mint kívülről érkező munkavállalókkal. Sokan éltek a lehetőséggel, és ezért láthatja sok színészünket más munkakörben is feltűnni azokon a napokon, amikor nincsenek színpadon.
Ez a fajta bensőséges csapatszellem megmutatkozik a szakmai munkán is? Mennyi szabadságot ad a színészeinek a darabok készítése során, a kreatív folyamatban?
