Életük utazására készültek, sokan először indultak ekkora útra, nyilván senki sem sejthette, hogy a társaság nagy részének ez lesz az utolsó útja, tizenhat embernek pedig az emberi tűrőképesség határa lesz a végcél. A montevideói Old Christians Club amatőr rögbicsapat és családtagjaik számára bérelt gép 1972. október 12-én negyven utassal és az ötfős személyzettel emelkedett a magasba Montevideo repteréről. Bár A hó társadalma okos megoldással nem foglalkozik azzal, kinek a hibája volt a tragédia, a baleset körülményeit kiértékelve ma már nyilvánvaló, hogy emberi mulasztás okozta, több hibás döntés vezetett ahhoz, hogy másnap a gép a rossz időjárási körülmények közepette egy kényszermegállót követően ismét a levegőben volt, majd nem messze az úticéltól, Santiagótól az Andok kellős közepén lezuhant.
A balesetet a csodával határos módon harminchárman túlélték, ám ekkor még fogalmuk sem volt róla, hogy a neheze csak ezután jön: több mint 3500 méteres magasságban rekedtek, mindentől távol, olyan mostoha környezetben, ahol csak hó és jég van, az éjjeli mínusz harminc fokos hidegről nem is beszélve. A túlélőket tovább tizedelte egy lavina, amely eltemette a gépet, de a külső tényezők mellett morális megpróbáltatások is bőven vártak rájuk. Egy hét után elfogyott az addig is nagyon szigorúan porciózott csekélyke élelmük, a gépből kinyert rádióval pedig ugyan kapcsolatot nem tudtak teremteni a külvilággal, megtudták azt a megrendítő tényt, hogy hiába keresték őket napokon keresztül repülőkkel, a mentőexpedíciót hamar lefújták. A reménytelenség és a túlélési ösztön vitte rá őket a magától értetődő, ám mégis borzasztóan nehéz megoldásra: hogy elhunyt társaik holttestéből egyenek. Megmenekülésüket részben ennek, részben pedig annak köszönhetik, hogy a társaság két tagja emberfeletti teljesítménnyel tíz napon át gyalogolt, hegyet mászott, küzdött a négyezres hegyek közt erre távolról sem alkalmas öltözetben, míg végül egy pásztorba botlottak. Ekkor mentették ki helikopterrel a társaság megmaradt tagjait. 72 napot töltöttek a tragédia helyszínén, tizenhatan élték túl.
Ilyesmire szokás használni azt a közhelyet, hogy az élet a legnagyobb forgatókönyvíró, a történetet ennek megfelelően sokszor, sokan, sokféle formában feldolgozták. Készült belőle egy sor dokumentumfilm, de már Ethan Hawke is alakított uruguay-i rögbist az Életben maradtakban 1992-ben. A túlélők közül többen megírták saját élményeiket, a spanyol rendező, Juan Antonio Bayona kezébe azonban mégsem ezek a könyvek, hanem Pablo Vierci írása akadt. Az uruguayi újságíró ugyan nem élte át saját bőrén a katasztrófát, de az érintettek közül többeket gyerekkora óta ismert, így személyes kötődése volt a témához. A tizenhat túlélővel folytatott beszélgetéseiből írta meg A hó társadalmát, amely 2009-ben jelent meg.
Bayona 2012-ben bukkant rá Vierci könyvére, amikor épp egy másik, valós eseményeken alapuló filmet készített (A lehetetlen). Látta benne a potenciált, rögtön meg is vásárolta a megfilmesítés jogokat, majd el is kezdett dolgozni a filmterven. Közben, persze, akadt más dolga is: a 2007-ben az Árvaházzal berobbanó spanyol rendezőt felfedezte Hollywood is, és megrendezte többek közt a Jurassic World: Bukott birodalmat, sőt, a Gyűrűk Ura: A Hatalom gyűrűiből is ő jegyez két epizódot. Vierci könyvében a karakterközpontúsága fogta meg, az, hogy ilyen szempontból még nem látta elmesélve ezt a történetet. Bayona nagyon komoly energiákat fektetett filmjébe: szorosan együtt dolgozott a túlélőkkel és az érintettek családtagjaival, közel százórányi riportanyagot vett fel. Nagyfokú autencitiásra törekedett: sztárok helyett szinte teljesen ismeretlen uruguayi és argentin színészeket alkalmazott, ráadásul elérte, hogy az eredeti helyszínen forgathasson, igaz, mivel rendkívül lavinaveszélyes terepről van szó, összesen háromszor volt lehetőségük kitelepülni az Andok-beli Könnyek völgyébe, egyébként egy spanyol síparadicsomban forgattak.
A hó társadalma remek döntésként elkerüli az ilyen jellegű filmekben előszeretettel használt papírformát: nem választ egy kimondott főszereplőt, erőseket, gyengéket, hangadókat, ellenlábasokat, hanem láthatóan minél több karaktert akar bemutatni. Erre utal a magyarul kissé sután fordított cím is, a spanyol sociedad vagy az angol society sokkal jobban tükrözi azt, ami a túlélők közt kialakult: társadalom helyett inkább szövetség. Bayona szintén okos és némiképp szokatlan választással azt a Numa Turcattit teszi meg narrátornak – és ha úgy tetszik, központi karakternek –, akiről ugyan három kattintással kideríthető, mi lesz a sorsa, ennyi rejtélyfaktort azonban érdemes meghagyni a filmnek, amelyben úgyis pontosan tudjuk, hogy mi fog történni, az viszont kifejezetten érdekes szempontot visz bele, hogy a társaság melyik tagjának szemüvegén keresztül látjuk a történetet. Emiatt viszont jogosan merülhet fel az a kritika, hogy valójában egyetlen karakter sincs túlzottan kibontva, mivel nem három-négy emberre koncentrál a film, nem kapunk tonnányi flashbacket és háttértörténetet, ám mivel a hangsúly az eredeti címnek megfelelően sokkal inkább a csapatdinamikán és a közösségen van, mindez nem lesz zavaró.
A hó társadalma nem kerüli meg azokat a morális kérdéseket, amelyeket a néző akaratlanul is magának szegez:
Nyilván a kényelmes kanapéról, nassolnivalóval a kézben lehetetlen megítélni, hogy a fagyos reménytelenség kellős közepén mit élhettek át ezek az emberek, mégis érzékenyen, hatásosan és átélhetően adja át ezt a dilemmát a film, amelyhez hozzákapcsolja azt is, hogy a mélyen vallásos uruguayiaknak nem csupán a morális gátat vagy az undorukat kellett legyőzniük, hanem vallási meggyőződésükön is felül kellett emelkedniük. Némiképp fájó pont, hogy a történtek utóéletéről szinte alig esik szó, holott a túlélésért folytatott kannibalizmus kérdéskörének fontos pontja, hogy a csapat először eltitkolta mindezt: azt hazudták, hogy volt elég élelmük, rettegtek ugyanis attól, hogy az egyház, a családtagok és a közvélemény elítéli majd őket. Pedig végül nem történt ilyen: a hősöket, és nem a kannibálokat látták a csodával határos módon hazajutott túlélőkben.
Ahogy az emberevés nyilvánosság előtti felvállalásáról sem beszél, úgy magával a kannibalizmus aktusával kapcsolatban vélhetően az áldozatok iránti tiszteletből ugyancsak nagyon visszafogott a film: akit az riasztana vissza, hogy emberek szeletelését és lábszárcsontok leszopogatását látja, ne tegye. Ezek a jelenetek jellemzően a képernyőn kívül történnek, csupán finoman érzékeltetik, mi is történik valójában. A film ezt leszámítva távolról sem finomkodik, sőt, kíméletlenül naturalista ábrázolásmódot követ. Ezen belül is kiemelkedően sokkoló a lezuhanásjelenet: míg jellemzően az ilyen filmekben maga a zuhanást jellemzően vad rázkódással, némi sikoltozással, majd vágással illusztrálnak, addig Pedro Luque (Ami nem öl meg, Vaksötét 2.) kamerája végig követi a legkeményebb pillanatokat, azokat, amiket sosem akarunk látni: ahogy törnek a lábak, szakadnak a testek, ahogy egy nagy, véres jajgató masszává alakul az életük nagy utazására készülő embertömeg. A legsokkolóbb mégis a szüntelen ordítás a már földet ért géptorzóban, majd az első éjszakát követő, érezhetően sokkal nagyobb csend. Hasonlóan sokkoló látni az egykor erőtől duzzadó sportolók egyre sorvadó testét, amely csak kisebb részben dicséri a maszkmesterek munkáját: a jeleneteket kronológiai sorrendben vették fel, a színészek ezzel párhuzamosan fogytak le a még hitelesebb alakítás céljából.
Szerencsére azonban A hó társadalma távolról sem nyomorpornó, sőt: a rengeteg vizuális sokkolás mellett legalább ennyire hatásos a film a csendes pillanataiban, amikor a zuhanás túlélői egymásnak próbálnak reményt nyújtani a reménytelenségben úgy, hogy egyikük sem tudja biztosan, megérik-e egyáltalán a holnapot. Erős mondanivalót közvetít életösztönről és a túlélésről, amely akármilyen közhelyesnek hangzik, a filmnek sikerül elérnie, hogy cseppet sem hasson annak.
Használhatjátok Anya és Susy testét
– mondja az egyik túlélő, mielőtt elindulna az ismeretlenbe segítségért, utalva ezzel arra, hogy korábban elhunyt édesanyja és testvére holtteste is feláldozható az életben maradásért vívott harcban. Bármennyire is kegyetlenül hangzik, a maga morbid mivoltában a film egyik legfontosabb mondata ez, amelyben minden benne van, ami 72 nap alatt testvériséggé kovácsolódó csapatot életben tartotta: a küzdelem, az áldozat, a bajtársiasság és a mindent elsöprő élni akarás.
A hó társadalma (Society of the Snow), 144 perc, Netflix. 24.hu: 8,5/10
