A hollywoodi stúdiófőnökök üzleti érzéke, ha nem is csalhatatlan, rendszerint jól működik. 1973 karácsonyán biztosan jól működött: a Warner döntéshozói december 26-ára időzítették a régóta készülő Az ördögűző bemutatóját. Elővetítéseket nem rendeztek a filmből, mert tartottak attól, hogy az első nézők értékelése nem lenne kedvező egy olyan filmről, amelyben egy tizenkét éves lány feszülettel maszturbál.
Az év végétől kezdve viszont akkora tömeg özönlött William Friedkin horrorfilmjére, hogy 1974 első negyedévét még gyakorlatilag Az ördögűző uralta a mozipénztáraknál. Ugyanakkor mutatták be A nagy balhé című, nosztalgikus gengszterfilmet is, e két film hatalmas bevételei pedig tettek róla, hogy 1974 anyagi értelemben Hollywood legjobb éve legyen 1946, a világháború utáni, össznépi fellélegzés óta. (Más kérdés, hogy egy évvel később jött A cápa, aztán pedig a Csillagok háborúja, ezek pedig még ennél is több pénzt termeltek.)
Logikusnak tűnik, hogy egy Robert Redford és Paul Newman főszereplésével készült, békebeli, rablós filmre kíváncsiak a nézők. Kevésbé magától értetődő, hogy egy hideg, téli, nyomasztó családhorror ekkora érdeklődést vált ki. Különösen egy olyan film, amely mindaddig balcsillagzat alatt készült: két szereplője is meghalt röviddel a saját jelenetei forgatása után, a díszlettervezőt kirúgták, majd a díszlet is leégett. A forgatás hónapokat csúszott, az író és a rendező már a bemutató előtt összeveszett egymással és a stúdióval, a premier után pedig még évekig, sőt évtizedekig dédelgették a sérelmeiket.
Nem hiszek az okkult dolgokban, de mindazok után, amin Az ördögűző készítése során átmentünk, el kell fogadnom, hogy létezik démoni megszállottság. Különös és gonosz történések kísértettek bennünket, kezdetektől fogva
– nyilatkozta Friedkin egy horrormagazinnak.
Az ördögűző delejező hatása végül jóval messzebbre mutatott a forgatásnál. Előbb a hetvenes évek derekán készült egy közmegegyezés szerint félresikerült folytatása, majd újabb bő tíz évvel később mutatták be a figyelemre méltó harmadik részt. Az ezredforduló után forgatott előzményfilmből két különböző rendező változatát is bemutatták, majd idén gyenge újraértelmezéssel kísérelték meg feltámasztani Pazuzu démont.
Mondanunk sem kell, egyik folytatás sem éri el az eredeti színvonalát, bár a harmadik rész méltó hozzá. A természetfeletti rettenet ugyanis nem az egyetlen mélyen nyomasztó motívuma Friedkin filmjének.
Miért tűnik ma a film annál is provokatívabbnak, mint ötven évvel ezelőtt?
Démonok űzte szerencsétlenek a washingtoni télben
Az ördögűzés középkori gyakorlata a modern embert is izgatja. Nemcsak elzárt, vallási hagyományaikat elevenen őrző közösségekben, hanem Európa szívében és az Egyesült Államokban is számos ördögűzést jegyeztek fel a huszadik század folyamán. William Peter Blatty állítása szerint egy 1949-es esetből indult ki, melyben démon szállt meg egy tizennégy éves fiút St. Louis városában. Blatty regénye, Az ördögűző 1971 nyarán jelent meg, és a Warner stúdió nem sokkal ezután meg is vásárolta az adaptációs jogokat. A filmiparban járatos Blattyt producerként és forgatókönyvíróként is bevonták, végül pedig – némi jogi huzavona után – neve a címfelirat fölé került a stáblistán.
Nem Blatty volt azonban az egyetlen erős akaratú szerző a stábban. William Friedkin, akit a Francia kapcsolat váratlan sikere és Oscar-díja után szerződtettek a rendezésre, ugyancsak nehéz természetű, öntörvényű alkotónak bizonyult. Eredetileg nem is őt szemelték ki az adaptációra, de a korábban megkeresett rendezők rendre túl kockázatosnak minősítették a filmet.
Nem szeretném egy tizenkét éves lány alakításától függővé tenni a karrieremet
– mondta Mike Nichols, a Diploma előtt és A 22-es csapdája rendezője John Calley stúdiófőnöknek, utalva rá, hogy szerinte túl sok múlik a megszállt gyerek karakterén és az őt játszó, kezdő színésznőn. John Boorman, aki később elvállalta Az ördögűző 2 rendezését, az első részt azzal utasította vissza, hogy gyerekkínzásról szóló történettel nem akar foglalkozni.
Friedkinnek nem voltak hasonló aggályai. Meggyőződött róla, hogy Linda Blair elég magabiztos Regan szerepéhez, miután elbeszélgetett vele a maszturbálásról. Az ördögűzést elvégző papok szerepére nem hollywoodi hírességeket választott, mert nem akarta, hogy sztáralakítások vigyék el a fókuszt a válságba sodródott család elől. Az önfeláldozó Karras atyát ezért bízta egy alig ismert színpadi színészre, Jason Millerre, míg Merrin atya mellékszerepében Bergman állandó színésze, Max von Sydow tűnik fel, aki a hetvenes évek elején Európában jóval ismertebb volt, mint Amerikában.
Noha a film igazi főszereplője a Regan anyját, Christ játszó Ellen Burstyn, és Miller meg Sydow mellett a jó szimatú detektívet megformáló Lee J. Cobbnak is fontos mellékszerep jut, alighanem Linda Blair alakítása, jelenléte vésődik legmélyebbre Az ördögűző nézőiben. A démon megszállta kiskamasz alakját valójában többen együtt teremtették meg: Regan hidegrázós pókjárása Ann Miles kaszkadőr érdeme, Pazuzu mély hangját pedig a Johnny Guitar és Az óriás veterán színésznője, Mercedes McCambridge adta, akinek igazán nem is Hollywoodban, hanem a rádiózásban volt komoly tapasztalata – Orson Welles egyenesen minden idők legnagyobb rádiószínészének nevezte. Friedkin visszaemlékezései szerint a szinkronfelvételek előtt McCambridge nyers tojást evett, gyors egymásutánban elszívott néhány cigarettát és felhajtott egy pohár viszkit, hogy minél reszelősebb legyen a hangja.
Az eredeti díszlettervezőt rögtön az első napokban kirúgta, Blattyvel pedig különböző jogdíjak és százalékos részesedések miatt nagyjából az ezredfordulóig pereskedtek egymással és a stúdióval.
Az ördögűző anyagi és művészi sikerét a rengeteg konfliktus végül mégsem veszélyeztette. Azért is válhatott remekművé, mert a démon rabságába került Regan kálváriája csak a történet egyik rétege. Az összes többi szereplő is a saját poklában senyved: az elmagányosodott, magánéletében is szerepet játszó színésznő, Chris már azelőtt az idegbaj szélén áll, hogy rejtélyes kór gyűrné maga alá a lányát, az anyakomplexusos, bűntudat gyötörte Karras pedig voltaképpen kisszerű és kicsit szánalmas figura.
Valójában majdnem mindenkit gyötörnek a saját kételyei, és a magabiztos figurák, a Regant vizsgáló orvosok és Merrin atya kudarca csak annál kínosabb, mert ők hittek az igazukban. A korabeli közönség különösen nehezen emésztette meg az angiográfiás vizsgálat jelenetét, amelyben katétert vezetnek Blair nyakába, az ütőérből pedig néhány másodpercig ritmusosan pulzál a vér. A horror nem korlátozódik a természetfelettire, a lányt felváltva kínozza az ősi, misztikus hatalom és a modern orvostudomány.
Ennyit a család szentségéről
Regant nyilvánvalóan áldozatnak látjuk, ami nem jelenti azt, hogy Blair és a közreműködő színésznők alakításában a megszállt lány karaktere ne lenne a mai napig vérfagyasztó. A hetvenes évek elején Amerikában pedig különösen ijesztő lehetett egy gyerek látványa, aki nyíltan szembeszegül az anyjával; aki matrózokat megszégyenítő módon káromkodik, és deflorálja saját magát; aki mintha nem is lenne önmaga.
A hippikorszak végén járunk, amikor rengeteg amerikai fiatal fordult szembe a szülők nemzedékével. Ez a lázas, nyugtalan időszak tragédiák sorával ért véget: a Manson-banda vérengzése, az altamonti rockfesztiválon történt lincselés és a kenti egyetemen tüntető négy diák meggyilkolása után világossá vált, hogy a „szerelem nyarának” és a hasonló, lila ködös marhaságoknak vége, és az Egyesült Államok politikai és generácós szempontból is vészesen megosztott.
A hatvanas-hetvenes évek fordulójának kritikus szemléletű, kísérletező hollywoodi stúdiófilmjei a maguk eszközeivel dolgozták fel a válságot. A gyerekek és szüleik szembefordulását nyíltan tárgyaló művészfilmek (Öt könnyű darab) és könnyedebb műfajokban mozgó történetek (Diploma előtt) mellett különösen a horror reagált érzékenyen a társadalmi folyamatokra. A szörnyeteggé változott gyermek koncepciójára változatos, de egyként komoly sikert elért és nagy hatású filmek egész sorozata épített, a Rosemary gyermekétől kezdve az Ómenen át a Carrie-ig. Ezek a filmek a mindaddig idealizált amerikai család sérülékenységére, belső válságaira mutattak rá, és egészen odáig merészkedtek metaforikus jelentéssel bíró történeteikben, hogy a családtagok végül egymást kénytelenek elpusztítani.
Az ördögűző a hetvenes évekbeli családhorrortrend legnépszerűbb és legtöbbször másolt filmje. Blatty forgatókönyve nem a legsötétebb befejezést választja, de a happy endet is messzire elkerüli. Regan visszakapja a testét és Chris visszakapja Regant, Karras viszont az életét áldozza az ördögűzés végén, és Pazuzu visszavonulása sem tűnik végérvényesnek.
Hogy Pazuzu itt maradt közöttünk, és a továbbiakban a szerencsétlen Karras atya testét használja kimondhatatlan gonosztettekre, arról Az ördögűző 3-ból szerezhetünk tudomást. Sokkal jobban sikerült ez a folytatás, mint Az eretnek alcímű második rész, amelyben visszatér Linda Blair mint Regan, hogy fiatal felnőttként segítsen egy másik papnak visszaverni az ébredező Pazuzut. Mindez közel sincs annyira meggyőző, mint a trilógia lezárása, amelyben Az ördögűző detektívfigurája emelkedik főhőssé (Lee J. Cobb helyett ekkor már George C. Scott alakításában), a Karras meggyötört testébe egy kivégzett sorozatgyilkos tudatát átplántáló démon pedig a Hetediket megelőlegező, okkult gyilkosságokat visz színre.
A harmadik részt maga Blatty rendezte saját, Legion című regényéből. Aki az eredeti film súlyosan nyomasztó, kiábrándult és kaotikus világát szeretné viszontlátni, inkább ezzel a folytatással tegyen próbát a John Boorman-féle, közvetlen folytatás vagy a 2000-es években készült előzményfilmek helyett. Az ördögűző 3 különösen rémisztő sajátossága, hogy a nemzedéki feszültségeket is tovább élezi, gyerekek helyett ezúttal demens idősekben azonosítva a borzalom forrását – a plafonon mászkáló öregasszony látványa a fejét forgató Reganhez hasonlóan felejthetetlen látvány.
Mi az, ami a megszállt kislánynál is ijesztőbb?
Az ördögűző további folytatásairól csak röviden ejtünk szót. Az ezredforduló után a Warner stúdió az efféle bérmunkákra meglehetősen alkalmatlan Paul Schradert bízta meg, hogy forgassa le Merrin atya háttértörténetét, első találkozását Pazuzu démonnal. Schrader el is készítette a filmet Stellan Skarsgårddel a főszerepben, a producerek viszont úgy találták, az nem lesz elég sikeres. Miután a rendező visszautasította változtatási javaslataikat, Renny Harlin vezényletével pótforgatás kezdődött, és újravágták Schrader felvételeit is. Végül egy év különbséggel mindkét verziót bemutatták: Harliné Az ördögűző: A kezdet, Schraderé az Ördögűző: Dominium címet kapta a magyar forgalmazásban. Egyik sem jó film.
Hasonlóan csalódást okozott az idei, A hívő alcímű folytatás (egészen pontosan requel), amelyet a Halloween-sorozatot is kihantoló David Gordon Green hozott tető alá. Kritikusunk úgy nyilatkozott róla, „jobb, hogy William Friedkinnek nem kellett szembesülnie azzal, mit műveltek Az ördögűzővel”. A magunk részéről ezek után nem is voltunk kíváncsiak a filmre.
Oda a legerősebb kisközösség, a család ereje. A hit kevesek ajándéka, és ők sem érnek vele valami sokat. Együtt és külön-külön is gyengék vagyunk, a túlélésünk a véletlen műve, nem saját győzelmünk.
Ötven év telt el, de ilyen keserű tanulságot azóta is csak elvétve találunk a hollywoodi filmekben. A hetvenes évek elején bemutatott, koruk amerikai társadalmát és a klasszikus hollywoodi műfajok ideológiáját egyként erős kritikával kezelő filmek között Az ördögűző talán nem is tűnt annyira sötét hangvételűnek, mint manapság, amikor a fősodorbeli hollywoodi mozi megint jobban épít az eszképista fantáziákra.
Ez már nem William Friedkin világa. A Francia kapcsolat, Az ördögűző és a Portyán rendezője idén augusztusban hunyt el. Legszemélyesebb filmjének a vesztükbe rohanó férfiakról szóló A félelem árát tartotta, de a legfontosabb emberi kapcsolatainkat fenyegető széthullásról, a rendezettnek hitt kisvilágunkat fojtogató káoszról Az ördögűzővel mondta a legtöbbet.
