Az eddigiekben láttuk, milyen mélyen összefonódik egymással az agyban a félelem meg az emlékezés, és hogy mennyire fontos az érzelmi felejtés lélektani egészségünk megőrzéséhez. Emocionális emlékezetünk még alaposabb feltérképezéséhez és az érzelmi felejtés általános előnyeinek tüzetesebb szemrevételezéséhez vizsgáljuk meg két unokatestvér, C és B példáját.
Mindenki egyetértett abban, hogy C nagyon okos, elsősorban mégis a kegyetlenségével hívta fel magára a figyelmet. Ifjúkorában sosem hátrált meg a verekedések elől, beszámolónk idejére pedig hordómellkasú, érdes hangú felnőttként szüntelenül truccolt a felette állókkal – ám korántsem a kiművelt diplomata finom riposztjaival, inkább vérlázító vadsággal. Megszállottan taposott fölfelé, és mivel minden idejét ennek szentelte, gyorsan emelkedett a társadalmi ranglétrán, mely jutalmazta durva könyöklését.
Családjában a szigorú fegyelem elvét érvényesítette, ám a társadalmi körén kívül állók egykettőre kihívhatták a haragját. Ráadásul szégyentelenül idegengyűlölő volt. Bár sosem találkoztak, biztosra vehető, hogy C gúnyosan lefitymálta volna B-t, akinek barátságos személyiségét és társas életét sosem lett volna képes respektálni és elfogadni. B világéletében laza és toleráns volt; egykettőre megbocsátott, és örömest nyújtott vigaszt másoknak. Nem csupán a barátaihoz, de idegenekhez is képes volt empátiával viszonyulni. Míg a közössége harmóniában élt, ügyet sem vetett a társadalmi hierarchiára vagy arra, hogy a vezetők melyik nemhez tartoznak. Noha B a munkahelyén is mindenkivel igyekezett megkedveltetni magát, csaknem ugyanannyi időt szánt a játékra és a romantikus kapcsolatokra, mint a munkára.
A legtöbben a saját életünkből is tudnánk példákat hozni e két szögesen ellentétes személyiségtípusra, de a regényekből legalábbis jól ismerjük őket. Csakhogy C valójában nem bandavezér, ahogyan B sem egyenlőségelvű emberbarát. C csimpánz, B pedig bonobó.
Az állatok törzsfáját az 1970-es években tették naprakésszé, amikor a taxonómusok az osztályozásban a külső és belső jegyek helyett kezdtek egyre inkább az állatok DNS-ére hagyatkozni. Persze az alkati sajátosságok is számítanak, és mivel ezek részben híven tükrözik a génjeinkben kódolt anatómiai tervrajzot, a régebbi osztályozási sémák zöme helytállónak bizonyult. Az új rendszertan kapcsán a legnagyobb meglepetés az ember esetében érte a tudósokat, és nem pusztán azért, mert saját fajunknak szenteltük a legtöbb figyelmet. A DNS-alapú osztályozás ugyanis megfosztott minket az állatvilág koronázatlan királyaként elfoglalt kiváltságos helyzetünktől.
Mindenesetre e három főemlősfaj olyan közeli rokonságban áll egymással, hogy egyesek kijelentették: mindnyájunkat újra kellene osztályozni egy közös nembe, legyen bár az a Pan vagy a Homo.
Azon is eltűnődhetünk, hogy rokonaink közül melyik áll hozzánk közelebb. Arcszerkezetünk inkább a bonobókéra hajaz, ahogyan két lábon történő járásunk is. És noha e téren még jócskán van hová fejlődnünk, családjaink, nemzetségeink és egész társadalmunk vezetését igenis képesek vagyunk a matriarchátus elvén megszervezni, akár a bonobók. Ám a szociális alkatunkat már sokkal bajosabb felmérni, hiszen a személyiséget erőteljesen befolyásolja a környezet. A vadonban élő bonobók például agresszívebbek, mint fogságban nevelt társaik, noha sosem olyan kegyetlenek, mint a csimpánzok. A hasonló élőhelyen felnevelt csimpánzokhoz képest a bonobók természetes hajlandóságukból fakadóan önzetlenebbek, együttérzőbbek, empatikusabbak, kedvesebbek és toleránsabbak. Felnőttként is megőrzik gyermeki játékosságukat, és hogy Frans de Waal főemlőskutató találó jellemzésével éljünk, jobban érdeklik őket a szerelmi csatározások, mint a valódi csetepaték. A társadalomtudósok összefoglaló néven „proszociálisnak” nevezik ezeket a barátságos viselkedésformákat, mivel a társadalom egészére nézve jótékony hatásúnak tekintik.
Legyünk őszinték: bennünket melyik ír le hívebben a fentebb vázolt két szélsőséges személyiségtípus közül? Tény és való, hogy C és B jellemzése során én magam is eleve elfogultságot gerjesztettem. Holott egyik személyiségtípust sem kellene kritizálnunk, hiszen mindkettő viselkedésformáit természetes módon formálta eltérő környezetük evolúciós nyomása. Ám bármily elítélően tekintünk is C-re, a méltányosság kedvéért igenis el kell ismernünk, hogy mi magunk is előszeretettel kapaszkodunk egyre feljebb a társadalmi, anyagi vagy szakmai ranglétrán. Bármilyen erkölcsi nevelésben részesültünk is, alkalomadtán sokunkkal megesik, hogy mások hátán jutunk fel a vágyott magas polcra társadalmunkban. És hiába találtuk első pillantásra szeretetreméltóbbnak B-t, aligha akad köztünk olyan békés egyén, akiben soha életében ne támadt volna gyilkos indulat. Ám még a legkegyetlenebb emberek is örömüket lelik a társas tevékenységekben, igényük van rá, hogy játsszanak, és szeressenek másokat. Az igazat megvallva, szociális alkatunk – legyen bár velünk született, vagy inkább az első életéveink tapasztalatai által formált – ötvözi a csimpánzok és a bonobók kedélyalkatának vonásait.
Ám tételezzük fel, hogy megrökönyödésünkre kiderül, jobban túltengenek bennünk a csimpánzvonások, semmint üdvösnek tartanánk!
Vajon miként deríthetnénk fel kedélyünket abban a reményben, hogy ily módon a társas életünkön is javíthatunk? Erre a kérdésre az idegtudósok azt felelik, hogy mindenekelőtt tisztába kell jönnünk azokkal az agyi mechanizmusokkal, melyek szociális alkatunkat szabályozzák, hiszen ez elengedhetetlen a legeredményesebb és legbiztonságosabb módszerek megismeréséhez, melyekkel a változást előidéző folyamatokat beindíthatjuk.
Az első lépések egyikeként be kellene azonosítanunk azokat az agyi területeket, melyek a szociális temperamentumhoz kapcsolódnak. Feltéve, hogy a személyiség normál variációira kívánjuk összpontosítani a figyelmünket – az abnormális személyiségzavarokkal szemben –, érdemes fontolóra vennünk, hogy közelebbről is megvizsgáljuk a csimpánzokat és a bonobókat, hiszen ezeket az állatokat olyan távolba szakadt evolúciós ikertestvéreinknek tekinthetjük, akik szögesen ellentétes környezetekben nevelkednek: az egyikben az antiszociális, a másikban a proszociális viselkedésformákat jutalmazzák. A kutatók pontosan ezt tették 2012-ben, amikor végre sikerült elvégezniük egy MR-vizsgálatot, mely csimpánzok és bonobók nagyobb csoportjait hasonlította össze, elképesztő eredményekkel. Mivel a két fajt pusztán külső felépítésük és számos eltérő viselkedésformájuk vizsgálatával könnyű megkülönböztetni egymástól, az ember azt várná – én magam is erre számítottam –, hogy éppoly egyszerű lesz elkülöníteni őket idegrendszerük anatómiájának vizsgálatával; elvégre az emlősagy több száz különböző régióval és struktúrával rendelkezik. De nem ez volt a helyzet.
A legnagyobb különbség egy bizonyos képlet, nevezetesen az amigdala tekintetében mutatkozott. Az MR-vizsgálatok eredményei, melyeket utóbb a csimpánzok és a bonobók agyának mikroszkópos elemzései is megerősítettek, olyan egyértelműek voltak, hogy a kutatók bízvást levonhatták a következtetést, miszerint az amigdala a szociális alkatunkhoz kapcsolódó kulcsfontosságú agyi struktúra. Ezek a vizsgálatok, melyek kritikus jelentőséggel bírnak a normális vérmérséklet korrelációjának meghatározásában, ugyanolyan eredményeket hoztak, mint az embereken végzett képalkotó eljárások: ezek szerint az amigdala tehető felelőssé az antiszociális személyiségzavarokért.
Visszajutottunk tehát az amigdalához, mely agyunk központi parancsnoksága: regisztrálja és összehangoltan elhárítja a külvilágból érkező veszedelmet. Tapasztalati úton képes megtanulni, hogyan lássa el ezeket a veszélykezelési feladatokat a félelmetes emlékek felelevenítése vagy épp elfeledtetése révén. A korábbiakban már láttuk, hogy az amigdala mechanizmusai segíthetnek nekünk elfelejteni a traumatikus félelememlékek bizonyos aspektusait, és ekként megelőzhetik az antiszociális viselkedésformákat, melyek egyes PTSD-ben szenvedő pácienseknél kialakulnak – köztük a dührohamokat, vagy akár az esetenkénti erőszak-megnyilvánulásokat. Okkal tűnődhetünk el azon, hogy vajon bizonyos hétköznapi félelememlékek elfelejtése – és itt nem kizárólag traumatikus élményekre gondolok, melyek pszichiátriai kórtüneteket produkálnak – barátságosabbá hangolhatják-e lelkialkatunkat. Ám mielőtt elhamarkodottan levonnánk a következtetést, jócskán ki kell bővítenünk ismereteink körét. Egyfelől meg kell értenünk, vajon kapcsolódnak-e félelmetes emlékek a dühhöz, illetve többi embergyűlölő csimpánzsajátságunkhoz, és ha igen, miként. És ami még fontosabb, e hipotézis igazolásához – bármilyen megalapozottnak tűnjön is – ki kell derítenünk, hogyan idézhetjük elő, hogy hétköznapi félelememlékeink elhalványuljanak, majd be kell bizonyítanunk, hogy ez a felejtés valamiképpen jobbá teszi normális szociális alkatunkat.
Mindezek tisztázásához azonban el kell mesélni az amigdala teljes történetét – hogy miként fedezték fel, hogyan működik, és hogyan tanultuk meg előidézni a félelem elfelejtését.
Mint az előző fejezetben láttuk, az iskolaudvar rémének emlékét azért tudjuk olyan könnyen felidézni, mert az amigdala lázas buzgalommal hoz létre negatív színezetű emlékeket. Vegyük csak számba, milyen reakciókat váltott ki belőlünk egy ilyen zsarnokpalánta! Alighanem pusztán a láttára meghűlt ereinkben a vér. Ha pedig ő is megpillantott minket, valószínűleg igyekeztünk minél hamarabb elvegyülni a tömegben, hogy elkerüljük a kínos találkozást. És persze az is megeshet, hogy hébe-hóba, egyszer-kétszer túlcsordult a pohár, egyszerűen képtelenek voltunk uralkodni magunkon, és visszavágtunk.
Valahányszor megijedünk, a legtöbbünk először ledermed, majd a menekülést választja. Amikor aztán ezek az opciók csődöt mondanak, elönt minket a düh, és felkészülünk a harcra. A „harcolj vagy menekülj” kifejezés csakhamar meghonosodott, és nagy visszhangot keltett a tudományos világban, mégpedig nem dallamos hangzásának, hanem mélyreható biológiai következményeinek köszönhetően. Cannon kimutatta, hogy az olyan eltérő érzések, mint amilyen a félelem és a düh, ugyanolyan hatást gyakorolhatnak a testünkre, s az élettani reakcióknak ez az azonossága egy radikális hipotézis kidolgozására késztette. Bármennyire különbözőnek tűnjék is a félelem és a harag, okoskodott, közös anatómiai forrásból kell fakadniuk; viselkedéstani szempontból bármilyen eltérőnek mutatkozzék is a megdermedés, a menekülés és a harc, mindhármat ugyanannak a belső ösztönzésnek kell táplálnia.
Cannon 1906-tól 1942-ig az Élettani Tanszéket vezette a Harvard Orvosi Karán. Orvostanhallgatóként a gyomor- és bélrendszer keltette fel az érdeklődését, és az elsők között használta a röntgentechnológiát arra, hogy mozgóképet készítsen egy testi funkcióról. Összefűzött egy sorozatot a gyomorról született röntgenfelvételekből, melyek gyors egymásutánban közvetlenül azt követően készültek, hogy a vizsgált személy befejezte az étkezést, és így tulajdonképpen „lefilmezte” a perisztaltikát – azoknak a ritmikus összehúzódásoknak a sorát, mellyel gyomrunk izmai a táplálékot továbbítják. Később, a 20. század fordulóján frissen kinevezett professzorként úgy döntött, olyan témával kezd foglalkozni, amiről akkoriban a legtöbb biológus úgy gondolta volna, hogy derékba töri vele a karrierjét. Belevetette magát az érzelmek, a gyatrán definiált lelkiállapotok tanulmányozásába, melyekkel addig leginkább csak a pszichológusok foglalkoztak.
Felismerte, hogy az érzelmek is képesek befolyásolni a gyomor- és bélrendszer perisztaltikáját, az ugyanis félősebb kísérleti alanyaiban egy nagyobb ijedelem hatására egyszerűen leállt. Ha éreztük már stresszhelyzetben, hogy elmegy az étvágyunk és felpuffadunk, a félelemnek pontosan a bélrendszer izmaira gyakorolt hatását tapasztaltuk meg, melytől a gyomor egykettőre sztrájkba lép.
Cannon lángelméje azoknak a módszereknek az aprólékos kidolgozásában nyilvánult meg, melyekkel képes volt pontosan vizsgálni, hogyan befolyásolják érzelmi állapotaink a testi reakcióinkat; figyelme arra a fiziológiás válaszra összpontosult, melyet a legbehatóbban ismert: a perisztaltikára. Az adrenalint, mely a kiválasztását végző mellékveséről kapta a nevét, alig valamivel korábban fedezték fel. Ez volt az első tudományos igénnyel leírt hormon. (A „hormon” kifejezést 1905-ben alkották a görög ὁρµή szóból, melynek jelentése – mintha csak fejezetünk témáját idézné – „erőszakos cselekedet”. Az elnevezés eredendően azokra a belső elválasztású mirigyek által termelt vegyületekre utalt, melyek stimulálnak és felajzanak.) Amikor Cannon adrenalint hintett Petri-csészében elevenen megőrzött gyomorizomcsíkokra, azok éppúgy mozdulatlanná dermedtek, mint amikor a stressztől leáll a perisztaltika. Ezek a megfigyelések nem pusztán azt igazolták, hogy az adrenalin egyike ama hormonoknak, melyek révén az érzelmek képesek szabályozni a perisztaltikát, de egy olyan kísérleti elrendezésnek is az alapjául szolgáltak, melynek segítségével a kutatók elkezdhették laboratóriumi körülmények között vizsgálni az érzelmek hatásait. Amikor Cannon vért vett egy rettegő macska mellékvesevénájából – az állatot rövid időre egy kutyával eresztették össze –, illetve egy másik, nyugalmi állapotban lévő macskáéból, kiderült, hogy a gyomor izmait csak a magas adrenalintartalmú vér bénította meg. De a valódi meglepetés akkor következett, amikor ugyanezt a vizsgálatot egy harcias macskán ismételte meg, mely hevesen fújt, vicsorított és meresztgette a karmait – vagyis amelynek a félelme dühvé fokozódott. A dühös és a rettegő kísérleti állat vére ugyanolyan hatást gyakorolt a gyomor izmaira: az izmok mindkettőtől görcsbe merevedtek. Cannon a továbbiakban kimutatta, hogy a rettegő és a haragos állat vére a különböző testi reakciók ugyanazon halmazát váltja ki – például élénkíti a vérkeringést, és beindítja az energiatermelést glükózból –, melyek evolúciós jelentőséggel bírnak. Ezek a válaszok készítenek fel ugyanis minket arra, hogy szembenézzünk félelmünk kiváltó okával, akár harcolni, akár menekülni fogunk végül.
Cannon és követői úgy képzelték, hogy a „harcolj vagy menekülj” választ minden esetben ugyanazok az idegrendszeri struktúrák szabályozzák. A 20. század első felében a kutatások, melyeket e reakciók forrásának felderítésére indítottak, mindössze agyunk alapjáig, az „agytörzsig” jutottak el, melyben a hipotalamusz nevezetű képlet is található – belső veszélyészlelő rendszerünk, a hipotalamusz-hipofízis-mellékvese tengely részeként. Kimutatták például, hogy a hipotalamusz egy másik hormon, a kortizol kiválasztását is szabályozza; ez szintén nagy mennyiségben termelődik, amikor félünk vagy dühösek leszünk. Mint kiderült, a kortizol az adrenalinnál is központibb szerepet játszik azoknak az összetett reakcióknak az irányításában, melyeket testünk a „harcolj vagy menekülj” válasz során ad. Tehát a hipotalamusz szabályozza az adrenalin és a kortizol, vagyis ama hormonkoktél kiválasztását, mely vészhelyzetben a viselkedésünket irányítja. Elképzelhető tehát, hogy ez a struktúra a veszélykezelés legfőbb agyi központja? Ez valószínűtlennek tűnt. A koponyánk mélyén elhelyezkedő agytörzs neuronjai ugyanis nem kapják meg azokat az érzékszervi információkat a külvilágból, melyek a potenciális veszélyjelzések észleléséhez szükségesek, és nem végeznek olyan összetett kalkulációs műveleteket, melyek révén felmérhetnék, mekkora veszélyre utalnak az egyes jelzések. Éppen ezért a tudósok azt feltételezték, hogy a félelem és a düh forrásának feltérképezésére indított kutatásukat északi irányban, a magasabban elhelyezkedő agyi struktúrák felé kell folytatniuk.
Ez idő tájt jutottak arra a felfedezésre, hogy az amigdala léziói – melyeket véletlen baleset vagy kísérleti tervezés idéz elő – kioltják a félelemre adott reakciókat: nincs megdermedés, sem „harcolj vagy menekülj” válasz. A rá következő évtizedek során megállapították, hogy a veszély észlelésében részt vevő csaknem valamennyi agyterület szorosan kapcsolódik az amigdalához; ennek kimenő jelzései viszont közvetlenül a hipotalamuszba és egyéb olyan agytörzsi régiókba futnak be, melyek mindannyian részt vesznek a félelem megnyilvánulásaiban. Az 1970-es évekre világossá vált, hogy az agy veszélykezelő főparancsnoksága nem más, mint az amigdala. Ám bosszantó módon továbbra is rejtély maradt, hogy pontosan miképpen is látja el az amigdala ezt a szerepet. Anatómiai vizsgálatok kimutatták, hogy ez az agyi struktúra leginkább egy elkülönült magokból álló szigetcsoporthoz hasonlít. Feltételezték, hogy a magok némelyike bejövő információkat fogad, mások meghatározzák, mely ingerek igényelnek választ, megint mások pedig továbbítják a parancsokat az agytörzsbe, hogy kiváltsák a megdermedés, a menekülés vagy a harc reakcióját.
A vizsgálatok, melyekkel a tudósok megpróbálták feltérképezni az egyes magok és az amigdala egészének működését, zavaros és ellentmondásos eredményeket hoztak.
Ha elég türelmünk és időnk van, előbb-utóbb kiókumláljuk, hogy melyik alkatrésznek mi a funkciója, és hová illeszkedik, de csak azért, mert alapvetően képesek vagyunk felmérni, hogy mennyire fogja végül betölteni funkcióját a kész ruhásszekrény – Elég stabil lesz? Nyílni fog az összes fiók? –, és mert az adott bútordarabot viszonylag könnyű összerakni és újraszerelni a próbálgatós módszer segítségével.
A tudósok az 1980-as években kezdtek jelentősebb előrelépéseket tenni az amigdala működésének feltérképezésében, amikor – rágcsálók esetében – kidolgozták a félelem mérésének megállapodáson alapuló módszertanát, és képessé váltak arra, hogy megbízhatóan és pontosan szabályozzák a félelemválaszt. A harc és a menekülés reakcióit bajosan lehetett volna mérni laboratóriumi körülmények között, így a kutatók rájöttek, hogy ha hitelesen akarják felmérni a félelem intenzitását, érdemesebb a „dermedj meg, harcolj vagy menekülj” válasz első tagját vizsgálniuk. A megdermedés reakciójának szabályozására egy olyan kísérleti elrendezést dolgoztak ki, melyben az állatok összekapcsolják egy semleges és egy fájdalmas inger emlékeit, és így előbb-utóbb a semleges inger önmagában is elegendő lesz ahhoz, hogy kiváltsa az adott reakciót. A „félelemkondicionálásnak” nevezett folyamaton közülünk is sokan végigmentek az iskolában, amikor az udvar fenegyerekének fájdalmas kínzásait idővel a kis zsarnok arcához társították, melynek puszta megpillantása is kiváltotta a félelemreakciót.
De az is lehet, hogy – Cannonnál maradva – a gyomrunk ugrott görcsbe, és egyszeriben elment az étvágyunk.
Miután ezt a kísérleti elrendezést a világ számos laboratóriumában alkalmazni kezdték, a kutatók rövid időn belül felvázolhatták, hogy miként kapcsolódnak össze egymással az amigdala elkülönült magjai, ebből pedig kikövetkeztethették az egyes magok szerepét. Mint kiderült, némelyik a veszély észleléséért és elemzéséért felelős, míg mások a megdermedés, a harc vagy a menekülés reakcióját váltják ki. Tehát csaknem egy évszázaddal azután, hogy Cannon közzétette elképzelését, miszerint igenis léteznie kell egy olyan anatómiai képletnek az agyban, mely a félelem és a düh központi szabályozására szolgál, ezek a vizsgálatok beigazolták a feltevését. Ráadásul a tervrajzot is körvonalazták, ami szerint ez a szabályozóközpont működik.
A kísérletek sorozata – noha nem szükségképpen ez volt a célja – az amigdala és a félelememlékek kapcsolatáról is sok mindent elárult a kutatóknak. Például ma már tudjuk, hogy a félelememlékek az amigdalában keletkeznek és tárolódnak, és minél több effajta emléket raktározunk el, annál nagyobb aktivitást mutat az amigdalánk. A legutóbbi ilyen vizsgálat keretében, mely csak a 2000-es évek elején fejeződött be, a kutatók meghatározták, hogy az amigdala mely konkrét magjaiban raktározódnak el a félelem emlékei, s hogy pontosan miként jönnek létre. Most tehát végre módunk nyílik rekonstruálni, mi is zajlott le kisdiákként az agyunkban az iskolaudvaron.
Az iskolaudvar rémével kapcsolatos félelememlékünk akkor alakult ki az amigdalánkban, amikor annak különböző magjaiból záros időhatáron belül összefutottak a beérkező jelzések. Az egyik jelzés egy olyan magból érkezett, mely a látókéregből kapott az agresszív diáktárs arcvonásait kódoló információkat, a másik olyan agyterületekről, melyek a viselkedése által okozott fájdalmat kódolták. Az információk eme összehangolt beérkezése – amibe a hippokampusz is besegített – aktiválta az emlékezés eszköztárát abban a magban, melyben a félelememlékek raktározódnak, s az adott mag dendrittüskéi növekedésnek indultak és megszilárdultak. Ezután már elég volt megpillantanunk a zsarnokoskodó diákot az udvaron, hogy amigdalánk elkezdjen túlműködni, és kiváltsa agytörzsünkből a félelemreakciókat – mi pedig ledermedtünk, majd menekülőre fogtuk, esetleg dühbe gurulva megtoroltuk az elszenvedett sérelmeket.
Ez a fajta dendrittüske-növekedés szolgál magyarázattal azokra az MR-eredményekre is, melyek szerint a csimpánzok amigdalája nagyobb a bonobókénál.
A sérülés helyén új szövet sarjad, és heg marad hátra. Ennek analógiájára a csimpánzok vonatkozásában elmondhatjuk, hogy nagy méretű amigdalájuk az agyuk érzelmi sérülései miatt végbement „hegesedési folyamat” eredményének tekinthető, hiszen e faj tagjai a félelem és a düh szakadatlan váltakozását élik meg mindennapjaikban. A puszta tény, hogy a csimpánzok agyának az amigdala az a régiója, mely a legjelentősebb eltérést mutatja a bonobók agyától, önmagában véve is ékesen bizonyítja, milyen könyörtelen és engesztelhetetlen a csimpánztársadalom, és hogy emberi fogalmakban gondolkodva mennyi fájdalmat kell elszenvedniük, milyen temérdek megaláztatást kell eltűrniük életük során. Az ember óhatatlanul is bonobószemmel tekint rájuk, s éppúgy szánja a csimpánzok dühöngő és magányos vezéreit, mint rettegő és meghunyászkodó talpnyalóikat.
Scott A. Small: A nem emlékezés jótékony hatásai
Fordította: Hegedűs Péter
Park Könyvkiadó, 2023
