A nyolcvanhét éves, nagy angol rendező, Ken Loach A mi kocsmánkkal befejezte 2016-ban megkezdett trilógiáját. Azért hivatkozik ő maga is trilógiaként az Én, Daniel Blake, a Sajnáljuk, nem találtuk otthon és A mi kocsmánk hármasára, mert mindhárom film mai történetet mesél elszegényedett, széthulló észak-angliai közösségekről, aktuális társadalmi-gazdasági problémákat középpontba helyezve.
Nem elvitatva az e filmek közötti szoros kapcsolatot, hozzá kell tennünk, hogy Loach ilyen filmeket készít a hatvanas évek óta. Élő klasszikus: a BBC közügyeket fikciós formába öntő, szerda esténként sugárzott tévéjátékaival mutatkozott be, 1967-ben rendezte az első mozifilmjét, az 1969-es Kesszel pedig az európai művészfilm élvonalába került, és a következő fél évszázadban ott is maradt. Kétszer nyert Arany Pálma-díjat Cannes-ban, és minden más rendezőnél többször, tizenöt alkalommal szerepelt filmje a fesztivál hivatalos versenyprogramjában.
A mi kocsmánk messze nem a legjobb filmje a világ egyik legfontosabb rendezőjének, de pontosan ugyanannyira méltó a figyelmünkre, mint a többi Loach-film. Maximálisan. Nem is az a pontos kifejezés, hogy „méltó a figyelmünkre”, inkább kiköveteli azt, mert olyan kérdésekről szól, amelyekről különböző okok miatt kevesen forgatnak.
Loach erről az első pillantásra inkább újságcikknek vagy minisztériumi háttérkutatásnak beillő témáról szívfacsaró – talán túlságosan is szívfacsaró – betegségmelodrámát rendezett, az Én, Daniel Blake-et, kiérdemelve érte a második Arany Pálmáját (az elsőt a Felkavar a szélért nyerte 2006-ban). A Sajnáljuk, nem találtuk otthon a bejelentett állás nélkül, vállalkozóként dolgozó, ilyen módon az önkizsákmányolásba hajszolt futárokról szólt.
A mi kocsmánk egyik átfogó témájával, a menekültválsággal ennél gyakrabban foglalkozott az utóbbi évek európai művészfilmje. A másik, az elöregedő, elszegényedő, fokozatosan identitását vesztő kisközösség története viszont megint csak nem nevezhető slágertémának.
Csoda-e, hogy a történetben szereplő angolok java része az első pillanatban a busznyi szír menekült ellen fordul? Csoda, hogy különösen megorrolnak a helyi kocsmárosra, aki beengedi az Old Oak hátsó szobájába a jövevényeket, hogy közösségi adományokból főzzenek a saját családjuknak meg a helyi, elhanyagolt és ugyancsak alultáplált gyerekeknek?
Loach és állandó forgatókönyvírója, az 1996 óta vele dolgozó Paul Laverty még a rasszistákkal is empatikusak. Nem lesznek rokonszenves szereplők, de nem is ördögiek. Inkább reményvesztettek és lecsúszottak, akik soha nem heverték ki, hogy az egymást követő kormányok fokozatosan bezárták a környéki bányákat, az országosan és helyben is erős bányászszakszervezetet pedig tönkretették. (Talán akad néző, akinek A mi kocsmánk lesz az első Loach-filmje, és meglepődik, hogy sokat beszélnek benne a szakszervezetekről. A többiben is sokat beszélnek.)
Az alkotók megértik ezeket az embereket, de erősebb együttérzéssel fordulnak a menekültek felé. A főhős, az Old Oak tulajdonosa depressziós, magányos, idősödő férfi, akinek új célt ad az életben, hogy gondoskodhat a rászorulókról. Különösen egy fiatal szír nővel barátkozik össze, akinek még a fényképezőgépét is elviszi megjavítani, miután egy beivott, rasszista huligán összetöri. A fényképezőgép az egyik világosan érthető jelkép a filmben, a kocsmáros szétmarcangolt kiskutyája a másik, és akkor az Old Oak felirat lekonyuló „k” betűjéről még nem is beszéltünk.
Loach egyszerűen, közérthetően fogalmaz, kikerülni sem akarja a közhelyeket. Mindig is olyan filmet akart készíteni, amit sokan értenek, ellentétben a harcosan baloldali rendezők másik ágával, Jean-Luc Godard-ral az élen, akik szerint a kapitalista-reakciós rendszer elleni lázadás a domináns, tehát szintén kapitalista-reakciós filmforma lebontásával kezdődik.
Korábbi filmjeihez hasonlóan A mi kocsmánkon is könnyű sírni: amikor a történet végén a fél kisváros elindul az egyik szír családhoz, hogy részvétet nyilvánítson, a képen és a moziban is sok lesz a párás tekintet.
Mégsem vagyunk biztosak benne, hogy ez a film célba talál. A cél ugyanis az lenne, hogy olyanokhoz is eljusson, akik nem ugyanazt gondolják a menekültválságról és annak áldozatairól, mint a rendező. Utat talál-e Loach azokhoz az angolokhoz, akiket itt ábrázol, megértően, de mégiscsak a megtévedtek szerepét osztva rájuk? A rendező pályakezdése után röviddel az angol parlamentben vitatták meg egyik BBC-s filmjét, a hajléktalanságról szóló Cathy Come Home-ot. A világ már nem itt tart, az Egyesült Királyság nem itt tart – bár nekünk, kívülállóknak azért is tanulságos film A mi kocsmánk, mert a felőlünk nézve kínos ballépésnek látszó Brexitet is magyarázza.
Nincs kedvünk válaszolni ezekre a kérdésekre, de lássuk tisztán, hogy ezeknek az összetett problémáknak a felmutatása, a szembesítés ezekkel az emberekkel önmagában értékes. Mint ahogy értékes az elkötelezettség, a kitartás, a türelem is, amellyel a rendező ilyen és hasonló helyzeteket vizsgál. Mindig az egyszerű emberek, a munkások pártján áll, és amikor A mi kocsmánk egyik jelenetében a kocsmáros elviszi új barátját a környékbeli nagyváros templomába, ott is arra figyelmezteti, hogy a katedrális nem az egyházé, hanem a munkásoké, akik építették.
Nem tudjuk, ha A mi kocsmánk marad Loach utolsó filmje, lesz-e másvalaki, aki a katedrális helyett a katedrálist építő munkásokról akar majd beszélni.
A mi kocsmánk (The Old Oak), 2023, 113 perc. 24.hu: 7,5/10.
