Időutazós képregény-adaptáció, amelyben négy különféle idősíkban próbál négy nyomozó megakadályozni egy katasztrófát – az alapötlet egyszerre tűnhet elborzasztónak és végtelenül izgalmasnak, az azonban kétségtelen, hogy ambiciózus vállalás a Netflix új sorozata, a Testek. Az alapjául szolgáló képregény a DC Vertigo égisze alatt jelent meg 2014 és 2015 közt, annak a Spi Spencernek a munkáját dicséri, aki többek közt olyan képregényeken is dolgozott, mint a Judge Dredd Megazine vagy a Hellblazer. Azt, hogyan érett Netflix-sorozattá a Testek, már nem érhette meg: éppen egy évvel azelőtt halt meg szívelégtelenség következtében, hogy 2022 februárjában bejelentették, sorozat készül a képregényből.
Egy átlőtt szemű, pucér holttest, személyazonosság nélkül, furcsa motívummal a csuklóján bármilyen nyomozónak nehézséget tud okozni. Okoz is – négy különböző idősíkban négy különböző rendőr áll teljesen értetlenül a hófehér test fölött egy londoni sikátorban, pedig ekkor még nem is tudják, hogy évtizedekkel korábban vagy épp később ugyanolyan tanácstalanul bámulta ugyanazt a testet ugyanott egy múlt- vagy épp jövőbeli kollégájuk. A főszálat a jelen képzi, ahol Shahara Hassan egy felvonulás közben egy pisztolyos suhancot üldözve bukkan rá a holttestre, majd egyre gyanúsabb emberek magyaráznak neki szeretetről, jövőről, egy bombáról és egy időkön átívelő ördögi tervről. Nem csoda, hogy nem érti, de az sem, hogy a néző sem: párhuzamosan ismerjük meg ugyanazt a bűntényt 1890-ben és 1941-ben más rendőrökkel, sorsokkal, de ugyanazzal az értetlenséggel. És amikor már betelnénk a viktoriánus, a németek által bombázott és a jelenkor Londonjainak rendkívül gyorsan váltakozó képeivel, a sorozat bedob egy 2053-as idősíkot is beszélő hűtőkkel és gerinchez csatlakoztatható szuperprotézisekkel. Ha eddig nem lett volna nyilvánvaló, itt már az lesz: egy évszázadokon átívelő, időutazós történetről van szó, amelyben egy sokáig fel sem bukkanó antagonista mozgatja a szálakat.
A Testek tehát egy grandiózus sztori rengeteg szereplővel és négy, nagyon gyorsan váltogatott idősíkkal, amely elsőre akár okozhatna is túltelítettséget, azonban a sorozat egészen mesterien bánik a megannyi történetszállal. Tökéletes tempóban váltogatja azokat, tűpontosan adagolja az infókat, remek érzékkel tartja vissza azt, aminek zavarosnak kell maradnia, hogy aztán a megfelelő időben álljon össze egy egésszé. És míg sokak számára az időutazás hívószó lesz, másokat elrettenthet, ám a Testek ezen a téren sem terhel túl sok fölösleges tudományos vagy spirituális maszlaggal, ráadásul az időutazás lehetősége nem veszi el az izgalmak élét azzal, hogy a szereplők átformálhatják a múltat, és csettintésre tehetik meg nem történtté a bajt. Ahogyan az az ilyen jellegű sztorikra igaz, úgy itt is minden egyes döntés pillangóeffektust indít meg visszavonhatatlan következményekkel, amelyek a legváratlanabb módon befolyásolják a végkimenetelt.
A négy különböző korszak óhatatlanul hozza magával a műfaji sokszínűséget, amelynek terén ugyancsak kiemelkedő a Testek. Míg viszonylag átlagos, napjainkban játszódó rendőrsztoriként indul, úgy csap át kosztümös-nyomozós drámába, majd noiros detektívsztoriba, végül posztapokaliptikus sci-fibe, mindehhez még a képregényes eredetét is megidézi a kreatívan használt osztott képernyőkkel. Egyúttal eszünkbe juthat róla egy rakás másik sorozat is: néha kicsit Peaky Blinders, néha kicsit Dark, néha Whitechapel, máskor Doctor Who, de a sort végtelenségig lehetne folytatni – ebből is látszik, hogy műfajon belül nem törekszik sem egyediségre, sem újításra, sem bravúrra, az igazi leleményesség inkább abban rejlik, hogyan fésüli ezt össze egyetlen komplex sztorivá úgy, hogy egyik se fojtsa meg a másikat.
De a készítőknek az is sikerült, hogy főhőseit egytől egyig maradéktalanul érdekes karaktereknek mutassák, akiket ügyesen helyeznek bele problémáikkal együtt az adott történelmi kontextusba. Közös bennük, hogy mindannyian önfejűek, ez mélységes igazságérzettel párosítva arra sarkallja őket, hogyha kell, saját szakállukra próbálják felderíteni az igazságot, miközben empátiájuk olykor gátolja, máskor elősegíti a nyomozást.
Ugyancsak közös vonás, hogy identitásuk miatt mindannyian nehezített pályán haladnak: Edmond Hillinghead magának is alig meri bevallani, hogy nős, köztiszteletben álló családapaként valójában a férfiakhoz vonzódik, Karl Whiteman zsidóként kapja az ívet a második világháborús Londonban, Shahara Hasannak muszlim rendőrnőként kell bizonyítania a férfiak által dominált szakmában. Iris Maplewood különös identitáskérdést vetít elő a jövőre nézve: a sorozat szerint 2053-ban az ver majd éket a családtagok közé, hogy elfogadják-e a technológia olyan vívmányait, amely a mozgásképtelenséget is gyógyítja azért cserébe, hogy behódolnak a hatalomnak.
A hősöknek tehát bőven megvan a saját terhük az időutazó hullán kívül is, ahogy az ördögi tervet kieszelő Elias Mannixnek is, aki talán a legérdekesebb karaktere az egész káosznak. Erős spoilerveszélyt jelentene arról értekezni, mi is motiválja Mannixet, ám az ő karakteríve is rendkívül változatos és kerek utat jár be olyan típusú antagonistát adva a történetnek, akinek döntései komoly dilemmát ébresztenek a nézőben is. Stephen Graham ráadásul tökéletes választás volt egy olyan ember megformálására, akinek egyszerre kell meglátni az ördögi és a szánnivaló arcát is, szinte kár, hogy a játékidőhőz képest viszonylag keveset szerepel. És bár nyilván Graham a húzónév, ezen a téren a munka oroszlánrésze a négy nyomozón nyugszik, akiket közepesen ismert brit sorozatszínészek (Kyle Soller, Jacob Fortune-Lloyd, Amaka Okafor) alakítanak, de ők is a maximumot hozzák. Mellettük feltűnik Shira Haas izraeli színésznő, aki A másik út című, New York-i ultraortodox zsidókról szóló Netflix-sorozatból lehet leginkább ismert.
A Testek ritka példája annak, amikor grandiózus történetet csaknem tökéletesen sikerül átültetni sorozatformátumba. Nemcsak hogy négy, egymástól nagyrészt különálló történetet kezel úgy, hogy önmagukban is megállnák a helyüket mind színészi játékban, mind dramaturgiában, mind hangulatban és látványban, hanem arra is képes, hogy mindezt egyetlen nagy gubancba gabalyítsa össze, majd sebészi pontossággal bontsa azt ki úgy, hogy közben üresjáratok nélkül mindvégig izgalmas maradjon a történet és a szereplői is.
És bár maga a történet kielégítő lezárást kap, a sorozat kevés kiszámítható részei közé tartozik a befejezése, amely kellően felsrófolja a nézői agyat, egyúttal pimaszul utal arra, hogy mégsem annyira lezárt ez a sztori. Paul Tomalin, a sorozat showrunnere azonban rövidre zárta a vitát egy interjúban, igaz, hozzátette azt is, hogy manapság százszázalékosan kizárni egy sorozat folytatását egyenlő az öngyilkossággal:
Azt akarom, hogy elégedett legyél, hogy hullafáradt legyél, amiért hajnal ötig a sorozatot daráltad, ez pedig a történet lezárását is jelenti egyben. Íróként úgy gondolom, hogy egész ritka valódi lezárást írni, mert az emberek az olyan történeteket szeretik, amelyeknek van folytatásuk.
Tomalin maradéktalanul elégedett lehet, ha a Netflix nem rángatja vissza a sorozatot a folytatásra: a Testek pont olyan élmény, amit őrült tempóban darálsz le, aztán bánod, hogy nincs tovább.
Testek (Bodies), 2023, Netflix, 8 epizód. 24.hu: 9/10
