A Megfojtott virágok elején hosszú, szívélyes ölelést látunk Leonardo DiCaprio és Robert De Niro között, amit egy lendületes körbekocsizással külön ki is hangsúlyoz a film. A gesztust elsősorban a karaktereik közötti rokoni kapcsolat indokolja, de azon túlmutató jelentősége is van. Elvégre Martin Scorsese két kedvenc és egyben emblematikus színészéről van szó, akik ugyan a ’90-es években több filmben is játszottak már együtt (Ez a fiúk sorsa, Marvin szobája), de a Scorsese-életműben eddig elkerülték egymást – annak ellenére, hogy De Nirónak ez a tizedik, DiCapriónak pedig a hatodik közös munkája a legendás rendezővel (hacsak nem számítjuk az életmű részének azt a kínai piacra készült, önironikus kisfilmet is, amelyet Scorsese 2015-ben forgatott egy makaói kaszinó reklámjaként, és amelyben De Niro és DiCaprio egy Scorsese-film főszerepéért rivalizál, ám végül mindketten hoppon maradnak Brad Pitt-tel szemben).
A maga módján tehát filmtörténeti léptékű találkozás tanúi vagyunk, de ahogy Scorsesénél lenni szokott, a kezdeti szívélyesség nem tart sokáig. A nagy ölelkezés ezúttal is csak előkészíti a talajt a manipulációnak, a kizsákmányolásnak és mindenekelőtt az epikus méretű árulásoknak, amelyektől amúgy is hemzseg az egész életmű. Nemcsak a spiclivé váló, vagy épp a legjobb barátjukat/testvérüket/főnöküket hátba szúró gengszterekre gondolunk, de a Scorsese munkásságát mélyen átható spirituális vívódás és katolikus bűntudat is az árulás, illetve az áldozatiság kérdése köré épül. Ne feledjük, hogy a gyerekként a papi hivatást is fontolgató rendező még a Megváltót csókkal eláruló Júdásból is tragikus hőst csinált a Krisztus utolsó megkísértésében – kiváltva ezzel a Vatikán haragját –, a filmjeit nézve pedig olykor joggal érezhetjük úgy, mintha újra és újra az archetipikus Júdás-történetet vinné színre különféle korokban, közegekben és alakváltozatokban.
A Megfojtott virágok is egy kiemelkedően rút árulásról szól. Scorsese történelmi szintre emeli a családi drámát, és valójában Amerika eredendő bűnét viszi filmre egy szűk közösség tragédiáján keresztül. Vagyis azt, hogyan bánt (el) ez a nagy és büszke ország az őslakosaival, és hogy a kapzsiság miként szilárdította rendszerré a rasszizmust és az embertelenséget. A film alapját megtörtént eset adja, az oszázs indiánok hányattatásainak legsötétebb fejezete. Ahogy oly sok más őslakos népet, őket is erőszakkal űztek el a 19. században szülőföldjükről, az Ohio és a Mississippi völgyeiből, hogy a mai Oklahomában, a korábban Indián Területnek nevezett részen zsúfolják őket össze.
A sors iróniája, hogy az értéktelennek hitt földek alatt a századfordulón olajat találtak, így az oszázsok váratlanul dúsgazdaggá váltak. Ez a különös fordulat persze ismét céltáblává tette őket, az állam jóváhagyásával hamar ki is alakult a nyíltan rasszista „gondnoksági” rendszer, amelynek révén az indiánok csak fehér gyámok felügyelete mellett intézhették pénzügyeiket, a védelmükre kirendelt „jóakarók” pedig lépten-nyomon megkárosították őket. A területet hamar ellepték a legkülönfélébb rendű és rangú szerencselovagok, akik változatos módokon próbáltak nyerészkedni az olajmágnássá vált törzs tagjain, például úgy, hogy beházasodtak az őslakos családokba, és az eszköztárukba természetesen egy ponton bekerült a gyilkosság is.
Ezt a csaknem száz évre feledésbe merült, szövevényes bűnügyet elevenítette fel David Grann, a New Yorker újságírója, 2017-ben megjelent Megfojtott virágok című könyvében, amelynek során az amerikai közvélemény és Scorsese rácsodálkozott a történetre – azzal a különbséggel, hogy utóbbi elhatározta: mindenképp filmre is viszi. A könyvhöz hasonlóan kezdetben a film is az épp születőben lévő FBI-ra koncentrált volna, és DiCaprio játszotta volna a nyomozást vezető ügynököt, a távoli vidékről érkező Tom White-ot.
Egy ponton azonban rájöttem, hogy így tulajdonképpen egy rakás fehér fickóról forgatok filmet. Vagyis kívülről közelítem meg a helyzetet, ami elkezdett aggasztani
– magyarázta utólag Scorsese a döntést, amellyel végül DiCaprióval egyetértésben eltolták a történet fókuszát, és a nyomozók helyett inkább az áldozatok és az elkövetők bizarr viszonyát helyezték a középpontba. A dramaturgiai újrahangolásba bevonták az érintett oszázsokat is tanácsadóként, akik – más őslakos népekkel együtt – már hozzászoktak az évtizedek alatt ahhoz, hogy a róluk szóló filmeket nélkülük forgatják le.
A Megfojtott virágoknak valóban erénye, hogy méltósággal ábrázolja az áldozatokat és többnyire sikerrel kerüli el a hollywoodi westernek elrajzolt indián-sztereotípiáit – már az is gesztusértékű, hogy egy törzsi szertartással indul és zárul is a film. Ám a nemes alkotói szándék önmagában nem elegendő az igazán erős filmhez, amit sajnos kiválóan szemléltetet a Megfojtott virágok példája is. Hiába ugyanis az elsöprően pozitív kritikai visszhang, a három és fél órás film nagyon távol áll attól, hogy igazán megrendítő remekmű legyen. A játékidő jelentős részében inkább nagy mesterségbeli tudással összerakott képeskönyvre emlékeztet, ami igényesen illusztrál egy fontos, izgalmas és tanulságos eseménysort, ahelyett, hogy igazán a mélyére ásna. Mindenképp eredmény, hogy egy pillanatra sem válik unalmassá, de felejthetetlen képek, jelenetek sem égnek be az emlékezetünkbe, amit pedig a bemutatott tragédia súlya abszolút indokolna.
Egyfelől tele van értékes összetevőkkel a film, amik közül a leglátványosabb maga a szereplőgárda: biztosan jó lett volna szövetségi ügynökként is DiCaprio (elvégre volt ő már a szövetségi nyomozóirodát megalapító és évtizedeken át irányító kiskirály, J. Edgar Hoover is), de Ernest, a kallódó első világháborús veterán szerepében is nagyon elemében van.
Hale veszi szárnyai alá a kissé elveszett és ostoba, ám kellően pénzéhes ifjú rokont, hogy őt is beházasítsa az egyik indián családba, amelynek női tagjai aztán elkezdenek meghalni titokzatos betegségekben és felderítetlen gyilkosságokban. Kiemelendő még Jesse Plemons is, aki az eredetileg DiCapriónak szánt, majd menet közben mellékszereppé zsugorodott nyomozó szerepét kapta, és pár jelenet alatt is képes fojtott feszültséget vinni a figurába. A nagy felfedezés azonban Lily Gladstone, aki Ernest oszázs feleségét, Mollie-t alakítja. Ugyan keveset beszél a film folyamán, és akkor is csak alig hallhatóan leheli a szavakat, ám a puszta jelenlétével is uralja a vásznat. Tekintete egyszerre sugároz szelídséget és rendíthetetlen határozottságot, félénkséget és királynői öntudatot, így Mollie annak ellenére is megkerülhetetlen karakterré válik, hogy tulajdonképpen a fináléig csak sodródik az eseményekkel.
Mert valahol mélyen mindkettejükben ott pislákol az őszinte szeretet, de ez mit sem ér a kapzsiság és/vagy az opportunizmus óceánjában. A szép szavak és a gyilkos tettek itt szorosan összefonódnak. A Megfojtott virágok az önbecsapás egészen virtuóz példáit vonultatja fel, igyekezve demonstrálni, hogy férhet meg egymással az ölés és az ölelés vágya ugyanabban az emberben.
Azonban hiába a bő három és fél órás játékidő, az elbeszélés mégis több ponton kapkodónak, összecsapottnak hat, és valójában se a ritmust, se a fókuszt nem találja. A thriller, a western, a lélektani dráma és a tárgyalótermi dráma elemei mind megvannak benne, de egyikként sem működik igazán, legalábbis egyikben sem válik igazán átütővé. Mintha végig nem tudná eldönteni, melyik irányba induljon pontosan. Bizonyos tekintetben emlékeztet Scorsese előző filmjére, a szintén három és fél órás Az írre, amely a maga epikusságában hasonlóan egyenetlen, enervált és kissé szétfolyó volt. A helyzet most annyiban jobb, hogy a nagyszerű alakításokat ezúttal nem vágják haza a színészek digitális megfiatalításával – mert ez volt Az ír technológiailag forradalminak mondott, esztétikailag viszont totális kudarcnak bizonyuló húzása.
Pedig az előzetesekből még úgy tűnt, épp ez lehet majd a Megfojtott virágok nagy erőssége, de sajnos a film során gyorsan elillan az a vibráló energia, ami a sűrítményben még megvolt. Nem kell visszamenni a korai Scorsese-klasszikusokig, hogy ennek nyomait felfedezzük az életműben: A Wall Street farkasa és a Némaság korántsem voltak ugyan hibátlan filmek, de az előbbi kokainos őrületében és az utóbbi meditatív spiritualitásában is ott lüktetett az az erő, ami túllendíti a filmet a történet puszta illusztrálásán vagy felmondásán.
A csalódást keltő stílusfakóság megmutatkozik az emlékezetes vizuális megoldások teljes hiányában, és a langyos zenehasználatban. Pedig ha valakinek, a kultikus rock and roll-dokumentumfilmek sorát forgató Scorsésének mindig is fantasztikus érzéke volt zene és mozgókép társításához. A Megfojtott virágok cselekménye alatt félhangosan zümmögő, korhű dalok azonban teljesen ellene hatnak a feszültségépítésnek. Ezeknél pár fokkal jobbak a nemrég meghalt Robbie Robertson által szerzett, baljós szájharmonikára, basszusra és dobra épülő zenei témák, de a legtöbb jelenetben ezek is érthetetlenül halkan, távolról szólnak, mintha valaki letekerte volna a hangerőt, nehogy felébresszük a szomszéd szobában alvó apukát.
A haloványság különösen látványossá válik, ha mondjuk Paul Thomas Anderson 2007-es remekművével, a Vérző olajjal vetjük össze, amelyik szintén a 20. század eleji olajláz időszakából bontotta ki Amerika sötét eredetmítoszát. Nemcsak az emberi viszonyok komplexitását és a kapitalizmust hajtó féktelen mohóságot ábrázolta zsigerekig hatolóbban, de közben tele volt hipnotikus képekkel és zenékkel, szinte minden egyes jelenete fojtogatóan szuggesztív volt.
A Megfojtott virágok egy hasonlóan metaforikus történetet tár elénk, csak az elbeszélés módja nagyságrendekkel enerváltabb és konvencionálisabb. Ezen még az olyan önkritikus gegek sem változtatnak, mint a finálé Scorsese-cameója, amely megidézi true crime-podcastok távoli elődjét, így tudatosítva a nézőben: korántsem mindegy, ki meséli el az áldozatok történetét. Mindettől még tekinthető jelentős filmnek a Megfojtott virágok, hiszen egy fontos, sokáig háttérbe szorított történetet mesél el sok embernek, nemes szándékkal és hatalmas mesterségbeli tudással. Arra is nyugodtan fogadni mernénk, hogy jövőre tarolni fog majd az Oscar-gálán – a színészek esetében talán megérdemelten is. De ettől még húsz év múlva aligha fogják egy lapon emlegetni ezt a filmet a Taxisofőrrel, a Nagymenőkkel, a Dühöngő bikával, Krisztus utolsó megkísértésével, de akár még a Lidérces órákkal és A Wall Street farkasával sem.
Megfojtott virágok (Killers of the Flower Moon), 2023, 206 perc. 24.hu: 6,5
