Honnan ismered Szalay Fruzina verseit, amiket szerintem senki nem ismer, én sem? Merthogy ezek egyikét idézed, név nélkül, a Finnugor vámpír 201. oldalán: „Menjünk, Karlin, menjünk sietve, / a hegyre jöjjön fel velem. / A köd az erdőt is belepte / E hűvös őszi reggelen.”
Fábri Anna A szép tiltott táj felé… című, magyar írónőéletrajzokat felsorakoztató könyvéből, aminek címe egy Berzsenyi-verset idéz meg. Később A budapesti úrinő magánéletében Szalay Fruzina annak kapcsán szerepel, hogy megkritizálták, a versei nem olyanok, mint a férfiakéi. Ki tudja, miért… Fábri Anna munkájából úgy láttam, nagyon titokzatos világ az írónőké a tizenkilencedik században, sőt azt hiszem, még a huszadik első felében is.
Nem jutott volna eszembe ilyen kérdéssel indítani, csak rettenetesen korán van egy beszélgetéshez, délelőtt tíz óra. Egyetlen egyszer csináltam ennél is korábban interjút, amikor Nádor Tamás kollégám brahiból reggel hétre jött hozzám… Mond valamit a neve?
Nem.
Kiváló újságíró volt, rengeteg interjút készített, számos – nyolc – kötetet is összeállított belőlük. De akkor ennyit a hírlapírói halhatatlanságról.
Titkos vágyam, csak soha nem lesz rá időm, hogy a maguk korában jól ismert újságírónőkről írjak egy monográfiát. Igaz, akkor esett rájuk igazán fény, ha szépirodalmat is írtak. Azonban nagyon sokuknak „csak” újságírói életművük létezik, az is szétszórva a különböző lapokban. Viszont ez az újságíró életmű nagyon is jelentős. A tizenkilencedik században élt Kánya Emíliáé, a Monarchia első női lapszerkesztőjéé például – a Családi Kör 1860 októberétől két évtizeden át jelent meg –, vagy az 1865-ben született Tutsek Annáé. Kovács Lydiáé, aki nagyon fiatalon halt meg spanyolnáthában, ő is készített interjúkat az 1910-es években.
Az is eszembe jutott a tíz óra kapcsán – bár te javasoltad ezt az időpontot –, hogy nem zavarja-e meg a napirendedet, pláne, ha épp dolgozol valamin.
Ha írok, akkor mindenkit gyűlölök, aki akár csak egy kis részt is akar a napomból. Ezt az interjút sem vállaltam volna. Ilyenkor meg vagyok sértve, ha muszáj elmennem valahová, mert az kizökkent. Végül is hivatalnoki munkarendet kell fenntartani, ebédszünet nélkül. A regényírásnál is, a művelődéstörténeti munkáknál is. Különben nem haladsz előre.
Az új köteted, a Rohadt állatok komoly intertextuális kapcsolatban van – ilyet is csak kora délelőtt mondok – az elsővel, a Finnugor vámpírral, aminek a megjelenésekor, 2002-ben, te még jócskán innen voltál a harmincon. Volt valami elképzelésed a pályáddal kapcsolatban?
Nem. De úgy gondoltam, nem lesz túlságosan nehéz, megy majd magától. Tévedtem. Hamar bebizonyosodott, hogy már maga az írás sem olyan egyszerű. Ez önmagam prezentálásával kapcsolatos problémák is teljesen váratlanul értek. A régi írók életéből indultam ki, azt gondoltam, csak az számít, amit írok, az majd helytáll magáért. A szerzetesi csuhában szüntelenül és magányosan dolgozó Balzac lebegett a szemem előtt. Az irodalmi közélet és a politika okozta nehézségekre sem számítottam. Pedig ezek nem voltak akkora újdonságok, mint az, hogy a közösségi oldalakon is jelen kell lenni.
A Finnugor vámpír elbeszélője, a lenyűgöző nevű Voltamper Jerne, aki maga is ír, sőt meséket ír, többször is kijelenti, hogy nem érdekli se az ismertség, se az elismertség. De az elbeszélő, ugye, nem azonos az íróval.
Az írásban a magányos órákat, a képzelt világok megteremtését és a szellemi kalandokat kedvelem. Ma egy híres írónak rengeteg olyan feladata van, amelynél segít, ha extrovertált típus. Nekem behatárolt a társas kapacitásom. De a mostaninál több elismerést el bírnék viselni. Örülnék, ha jobban érezném, hogy része vagyok a kortárs magyar irodalomnak. Így csak azt érzem, hogy egyedül menetelek valahol.
Várj! Megjelent tizenegy saját és három másokkal írt könyved, mindegyikről születtek kritikák, a Gondolatolvasóról az ÉS-kvartettben Károlyi Csaba Bárány Tiborral, Keresztesi Józseffel és Szilágyi Zsófiával beszélgetett 2014-ben, s persze más beszélgetéseket is említhetnénk, az Egyformák vagytokból színdarab készült, számos rangos díjat kaptál, köztük az Európai Unió Irodalmi Díját és a József Attila-díjat, már 2011-ben. Mi okoz hiányérzetet? Durvábban kérdezve: nem irreálisak-e a vágyaid?
Azért nem akarok panaszkodni, mert már sok minden nem számít, ami régebben számított vagy keserűséget okozott. Végül is mi hiányozna? Állami támogatást vagy sarzsit nem szeretnék kapni, egy szakmai díjhoz egy szakmai közösség tagjának kellene lenni. Kritikákat jó néhány éve lehetőleg nem olvasok. Bestsellert biztos nem fogok írni és már az sem ambícióm, hogy az irodalomból éljek meg. Szerintem nincsenek irreális vágyaim. Igazából egy maradt: szeretnék örömmel írni. De attól mindig felmegy bennem a pumpa, ha jobb híján „furcsának” minősítenek. Attól, hogy a beszélő nem ismeri azt az irodalmi hagyományt, amelybe beleírok, az még létezhet. Mint ahogy 2002-ben elámultak a nemváltó irodalmi vámpírokon, később azt furcsállták, hogy egy nő politikai szatírát ír, vagy más témákat fontosabbnak tartottak a kortárs irodalom szempontjából, mint egy siket fiú belső monológját vagy egy értelmiségi nőkről szóló társadalmi regényt.
Hogy jutottak neked eszedbe a vámpírok?
Akkoriban épp Finnországban voltam. Egyszer egy angol dokumentumfilmet néztem a magyar zenéről a finn tévében, amiben mutatták a városligeti Vajdahunyad várát is, és ejtettek néhány szót a vámpírokról. Nagyon elcsodálkoztam, hogy épp ők ugrottak be a film készítőinek, de nálam ez indított el mindenféle asszociációt.
Számodra miről szól az első könyved?
Kétszeres paródia: egyrészt a művészregényeké, másrészt a nevelődési regényeké. Akartam adni egy csavart ezeknek a népszerű műfajoknak, amik egyébként nekem olvasóként a kedvenceim voltak fiatalkoromban. Az olvasók nagyon szeretik azokat a könyveket, amik arról szólnak, hogy egy emberből miként lesz valaki, híres és elismert személy, a művészregényeket, az életrajzokat, a memoárokat, a nevelődési regényeket… Az első regényben rendszerint felbukkannak azok a témák, amelyek az író pályáján aztán vissza-visszatérnek. Ugyanakkor megpróbáltam körvonalazni az írói értékrendemet. Huszonnégy évesen – mert 2000-ben fejeztem be a kéziratot – nyilvánvalóan a felnőtté válás és a művésszé válás nehézségei foglalkoztattak a leginkább. Máig meghökkentő számomra, hogy ez az akkor még meglehetősen ösztönből megírt első regényem, sőt első írásművem jelent meg lengyel, olasz, angol és amerikai kiadásban.
Ha jól tudom, tanultál is finnül, sőt finn szakon végeztél, ami ritka. Honnan ez a vonzalom?
Először tizenhat évesen jártam ott, egy testvérvárosi program keretében. Szentesen születtem, de Csongrádon jártam gimnáziumba, oda, aminek a finn testvérvárosa a Turku közelében lévő Raisio. Akkor estem szerelembe a finn kultúrával, elhatároztam, hogy megtanulok finnül – és így is lett. Bölcsészként finn szakra is jelentkeztem, elvégeztem, a 2000-es évek végén két alkalommal is jártam ösztöndíjjal Helsinkiben, ahol finn kultúrát és gender studiest tanultam. Az általam beszélt két idegen nyelvhez, az angolhoz és a finnhez kapcsolódó kulturális élmények jelentős mértékben meghatározzák a gondolkodásomat. A finn nyelv révén beléphettem egy világba, ami egy külföldi számára az angollal szemben majdhogynem titkos, hiszen kevesen ismerik a nyelvet. Soha sehol nem éreztem olyan erős spirituális élményt a természetben, mint Skandináviában. És máshogy is élnek benne, mint akár nálunk. A társadalom értékrendje is igencsak különbözik a nálunk uralkodótól. Hatott rám, hogy ott a közérdek milyen erősen meghatározza a gondolkodást. Én nem vagyok közösségi ember, lévén introvertált típus, de nagyon tudom becsülni ezt a közösségi szemléletet. Pedig alapvetően a finnek többsége is zárkózott. Fájdalmas irigységet érzek azzal kapcsolatban, hogy az ottani kormányok mennyit áldoztak az oktatásra és a kultúrára – ás milyen kézzelfogható eredményekkel járt ez az iskolai kompetencia-felmérések alapján vagy az innovációk mögött álló szellemi tőke fejlesztésének tekintetében. Az sem véletlen, hogy Sofi Oksanen világhírű lett. A Tisztogatás című regényét vagy negyven nyelvre fordították le.
Egy földrajzi kérdés: a Budapest–Helsinki vagy a Szentes–Budapest távolság a nagyobb?
A válasz egyértelműen az utóbbi, ugyanakkor nem hiszek abban, hogy az ember az, ahonnan jön. Noha fakadnak a tényből következmények. Egy apró faluban, Eperjesen töltöttem első éveimet és nagyon talpraesetten elboldogulok ilyen környezetben, de a szellemi ideáljaim a városhoz kötnek, sosem akarnék máshol élni, mint egy legalább félmilliós városban.
A Rohadt állatok egész más társadalmat mutat be, mint amilyen a finn. Szomorú könyv, ha sokat lehet is nevetni rajta. A Biokert nem az a Kert-Magyarország, amiről az 1940-es években beszéltek…
Mindig nagyon érdekelt a történelem, a politika, írni is akartam róla. Édesanyám ötéves koromban íratott be a könyvtárba és a legelső könyv, amit kikölcsönöztem, A tücsök és a hangya című leporelló volt: morál és politika az állatok között.
A Kommunista Monte Cristo második, 2014-es kiadásának elején van egy rövid írói megjegyzés, ami azért kerül oda, mert többször is magyarázkodnod kellett, „miféle bonyolult viszony fűzi a fikciót” a te valóságodhoz. Leszögezed, hogy Sanyi nem a dédapád, majd egy megdöbbentő mondat következik: „A fájdalom, az értetlenség, a keserűség viszont az enyém, meg talán a nemzedékemé is, amely felnőtt egy világban, de mire rendesen körbenézett volna, újat kapott.” A fájdalmat aligha az okozza, hogy a régi világ megszűnt. És az említett érzések aligha enyhültek az elmúlt évtizedben.
Sőt erősödtek. A rendszerváltás gyermekének tartom magam olyan értelemben, hogy az eszmélés pillanatában kapott el. Tizenévesen traumatikus volt a korábbi történelemhamisításokkal szembesülni. És trauma volt látni, hogy nem fordul minden jóra, ahogy kamaszként képzeltem, képzeltük. Elhittem, sokadmagammal, amit ígértek, aztán egyre fenyegetőbb jelei mutatkoztak annak, hogy ezeket az ígéreteket senki nem tudja és nem is akarja betartani.
Milyen szavakkal írnád le az országot, amiben 2010 óta élünk?
Nem gondolom, hogy Magyarországon csak 2010 óta akadnak a lakóira nézve súlyos, olykor halálos következményekkel járó problémák. De a ma regnáló hatalom kapcsán az első szó, ami az eszembe jut, a cinizmus. Fiatalon úgy képzeltem, hogy a mindenkori hatalomnak elsősorban a gyengéket kell szolgálnia, a gyengék nevében, érdekében kell uralkodnia, meg kell akadályoznia a leszakadásukat, az elpusztulásukat, netán esélyeket kell teremtenie számukra, fel kell őket zárkóztatnia. Ebben különbözne az ember az állattól.
A hatalom cinizmusa – végtelen cinizmusa – ott van a Rohadt állatok történeteiben.
2004-ben kezdtem írni őket, számomra már akkor is akadtak kiábrándító pillanatok. 2010 után pedig egyre csak nőtt bennem az aggodalom, főleg azért, mert elvesztettem a reményt, hogy Magyarország kiszakad az őt mindig meghatározó erők béklyójából. Szereplője, alanya vagyok a kultúrpolitikának, hamar megéreztem az új kultúrpolitikai értékrendet is. 2009-ben kaptam meg az Európai Unió Irodalmi Díját, Magyarországot kellett képviselnem a legkülönbözőbb EU-s eseményeken. Sok kiábrándító élményt szereztem azzal kapcsolatban, hogy miként akarja prezentálni magát az ország és miként tekintenek ránk máshol. Néhány történetet bele is írtam a könyvbe, kicsit átalakítva.
Az egyes figurák – a Hörcsög, a Vakond és a többiek – megalkotásánál gondoltál konkrét politikusokra?
Azt tapasztalom, hogy az egyes figurákba az emberek belevetítik az aktuális ellenszenveiket. De nem szerencsés egyenlőségjelet tenni közéjük és egyes politikusok közé. Én sem egyetlen emberre gondolva alkottam meg őket. A Hörcsög például elég archetipikus jelenség. Nála van a hatalom, vissza is él vele – már Döbrögi is ilyen volt.
És ne feledjük, hogy – mint ezt Julow Viktor egy tanulmányban megírta a hetvenes évek közepén – a Lúdas Matyi egy ősrégi, közel háromezer éves asszír történetre, A nippuri szegény ember meséjére megy vissza…
A Hörcsög teljesen érzéketlen a szociális problémákra. Apróbb állatokat is elfogyasztó domináns kisemlős, nincs tekintettel más élőlényekre.
És valójában a közvetlen munkatársaira sem, csupán használja őket, elsősorban kommunikációs tanácsadóját, a Vakondot, akinek tanácsadása azt jeenti, hogy „ha a vezér odaszarik valahová, akkor azt ő temeti be”, ahogy a Fehéregér mondja róla „flegmán”.
Gondolkodtam azon, hogy a mesék meddig lehetnek érvényesek. A régebbieket újraolvasva úgy éreztem, hogy ma is van mondandójuk, nem járt le a szavatosságuk, ha az őket ihlető konkrét esemény el is halványult az emlékezetünkben. Az egyik írást, A Patkánykirályt például az ihlette, hogy tavaly nyáron láttam egyszer egy ismert fideszes politológust nagyon szomorúan és kegyvesztetten ücsörögni egy kecskelábú asztalnál egy chilifesztiválon.
Igen életszerű és mélyről jövő a Hörcsög magyarázata, amit egy kulturális fesztiválon ad egy hatalmas ásítás után: „A művészettől mindig leesik a vérnyomásom.” A hatalom közönye, illetve értékrendje – hisz egyfajta kultúrát nagyon is támogat – téged mint alkotót igencsak zavarhat.
Ennél sokkal jobban zavarnak a múlt kapcsán megfogalmazott álságos szlogenek és kampányok. Ebben nőttem fel és újra ebben élek. Annak idején, 2006-ban, szatírának szántam a Kommunista Monte Cristót. Egyre inkább úgy érzem, hogy a múlt groteszk pillanatait kikarikírozó mű veszít eredeti jellegéből és szép lassan majdhogynem realista regénnyé válik.
Úgy tapasztalom, növekszik az elbutított, elbutult emberek száma. Nálad is ilyeneket olvasni: „Aki ösztönlények között él, előbb-utóbb leszámol az észszerű következmények lehetőségével” – ez a Vakondra vonatkozik. Ahogy ez is: „Az őt körülvevő élőlényeket rendszerint a párzás, szerzés és leszámolás ösztönei vezérelték, amelyek időről időre felerősödtek.” Már-már bántóan keserű mondat. Érzékelhető mindez az olvasók változásában?
Az emberek 1864-ben nem az Arany János szerkesztésében megjelenő Koszorút olvasgatták, hanem a ponyván árult betyártörténeteket, és a Nyugat példányszáma sem volt soha jelentős, főleg a később neki tulajdonított kultikus szerephez képest. Mindig adott számú ember olvas szépirodalmat.
Illetve újabban ez a szám még csökken is. Az író persze nem tehet mást, mint hogy ír. Nyilván neked is akadnak terveid.
Továbbra is foglalkoztat a 19–20. századi nőtörténet. Szeretnék több figyelmet irányítani a kevésbé kiváltságos nők életére, hiszen Géra Eleonórával elsősorban a középosztálybeli nőkről írtunk. Az alsóbb osztályok tagjainak életét megvilágítani azért nehezebb, mert a saját hangjuk alig rekonstruálható, ők nemigen írtak magukról, inkább mások írtak róluk. Ezért az is kreatív tevékenység, hogy az ember fellelje a hozzájuk vezető nyomokat. Ilyen volt az, amikor Hugonnai Vilma, az első magyar orvosnő rendelési naplóiban megtaláltam őket betegként, hisz a doktornő ingyen gyógyította a szegényeket. Most ez érdekel.
