Düh. Talán ez a szó jellemzi a legjobban az opioidválságot bemutató sorozatot,
A gyilkos csodaszer meg sem próbálja elfojtani ezt a dühöt, agresszívan mesél egy gátlástalan családi bizniszről, amely a két legveszélyesebb dolgot kombinálta: a fájdalmat és a kapzsiságot.
Amerika egyik legrettegettebb családja és az általuk kirobbantott opioidválság népszerű téma volt az utóbbi időben, 2021-ben kifejezetten, ekkor ugyanis az HBO és a Hulu is elkészítette saját történetét a Sackler-sztoriról. Az előbbi egy kétrészes dokumentumsorozatban nevezte már a címében is az évszázad bűntényének az OxyContin-ügyet, az utóbbin fél évvel később jelent meg a Dopesick, amelyet a kritikusok és a díjátadók is szerettek, Michael Keatonnek pedig Golden Globe-ot is hozott. A Netflix sem maradhatott ki abból, hogy kihasítsa a saját részét Sacklerék disznóságaiból, ők a méltatlanul keveset látott Matthew Broderickkel erősítve készítették el A gyilkos csodaszert, amely egy könyv (Barry Meier: Pain Killer: An Empire of Deceit and the Origin of America’s Opioid Epidemic) és egy New Yorker-cikk (a Patrick Radden Keefe által írt The Family That Built an Empire of Pain) alapján készült.
Az emberek fájdalmán nyerészkedés családi örökség volt a Sackler-famíliában. A három orvostestvért – Arthur, Mortimer és Raymond Sacklert – az foglalkoztatta, hogyan lehetne a lobotómiánál és az elektrosokknál finomabb módszerrel hatni az agyra, így kezdtek a legerősebb fájdalomcsillapítókkal kísérletezni. Amellett, hogy a mentális betegségek gyógyítása terén valóban korszakalkotót alkottak, Sackleréknek nem volt elég a szakmai dicsőség, ők pénzt akartak látni a fájdalombizniszből. Emiatt nemcsak gyógyszercégeket – köztük épp a Perdue-t is –, hanem marketingcégeket is vettek, elvégre semmit sem ér egy csodaszer, ha nem lehet eladni. Raymond fia, Richard Sackler – akit a sorozat kissé ügyetlenül állít középpontba – volt az, aki a kulcsszerepet játszott az OxyContin fejlesztésében, és aki mesteri szintre fejlesztette a Sackler-féle ördögi tervet.
Az opioid és ópiáttartalmú gyógyszereket korábban is használták az életvégi ellátásban haldokló betegek fájdalmának enyhítésére, Sackler legnagyobb problémája azonban az volt, hogy a palliatív ellátásban kezelt betegek aligha lesznek törzsvásárlók, akikre stabil vevőkört lehet építeni. Mindig lesznek azonban fájdalomtól szenvedő emberek, így a terv egyértelmű volt: csodaszert ígérni a kínokra. A kilencvenes években fejlesztett gyógyszer valóban tudott ilyet, az oxikodon nevű félszintetikus opioid erős fájdalomcsillapító volt, a speciális bevonatának köszönhetően pedig lassú felszívódásával tizenkét órás fájdalommentességet ígért. Az OxyContin a túl szép, hogy igaz legyen klasszikus példája: míg ideig-óráig valóban megszabadít a fájdalomtól, még annál is függőséget okoz, aki az előírt mennyiséget veszi be. Olyan körülmény volt ez, amelyről Sacklerék tudtak, ám nem túl vevőcsalogató jellege miatt inkább kihagytak a betegtájékoztatókból. Az engedélyeztetéseknél azonban megakadt a projekt, amely azonban valahogy gyanús körülmények közt mégis átment a rostán 1995-ben, 1996-tól pedig elindult az új őrület: Amerikában az orvosok osztogatták legálisan a heroinhoz nagyon hasonló drogot.
Sackler ráadásul istenáldotta drogbárónak bizonyult: rájött, hogyan terítse, népszerűsítse az egész országban a szert, ahogy arra is, hogyan lehet mindenkit rászoktatni. Az OxyContin köré minden idők egyik legnagyobb marketingkampányát szőtték, ez volt a mennyei manna, amely a fejfájástól a komoly műtéti fájdalmakig mindenre gyógyír volt. Sackler opioidálmában az orvosok voltak a drogdílerek, a gyógyszertárak a drogtanyák, az OxyContin reklámja pedig ott virított mindenhol. Emellé olyan hatékony értékesítési rendszert fejlesztettek ki, ahol vonzó, kosztümös lányok hálózták be az orvosokat rábeszélve őket, hogy még több tablettát írjanak fel, cserébe a Perdue mesés bónuszokat és céges rongyrázást kínált. De volt is igény a tablettákra: az OxyContin egyszerű háziasszonyokból és családapákból csinált észrevétlenül függőt, hisz amit az orvos ír fel, az nem árthat. A gyógyszer lett az utca új szenzációja, amelyet mindenhol árultak, a dílerek pedig hajléktalanokat küldtek az orvosokhoz, hogy receptet kérjenek, az OxyContin ráadásul tisztább volt, mint a kétes forrásból beszerezhető, zavaros hátterű szerek. Innen már csak egy lépés volt az az összeomlás, amelyet Amerika a mai napig nyög: 1999-től napjainkig nagyjából félmillió amerikai halt meg vényre kiváltható opioidtartalmú gyógyszerektől.
A gyilkos csodaszer epizódjai nem úgy indulnak, ahogy egy átlagos sorozaté: mind a hat rész elején egy-egy civil olvassa fel, hogy ugyan a történet valós, annak dramatizált, fiktív emelekkel feldúsított változatát látjuk. Aztán előkerül a kezükből egy-egy fotó, amiből kiderül, hogy mégsem annyira kívülállók, sőt, náluk jobban senki sem érezte a vállán az opioidválság súlyát. Ők az OxyContin miatt meghalt szülők gyerekei, és bár egészen biztosan lesznek olyanok, akik hatásvadászatot kiáltanak a képkockákat látva, tagadhatatlanul erős ez a jellegű dokumentarista indítás.
A sorozat négy szálat követ egyetlen keretbe rendezve mindezt: egy nyomozóét, egy értékesítőét, egy függőét és magáét Sacklerét. A történet narrátora a szövetségi nyomozó, Edie Flowers, aki leplezetlen undorral meséli hat részen keresztül a Perdue-sztorit, miközben az a négy sorson és villámgyors montázsokon keresztül megelevenedik. Látjuk az értékesítőt, akit elvakítanak a Porschék és a dizájnerruhák (hamarosan már ő is tűsarkús kerítőnőként szervezi be az orvosokat), látjuk a családapát, aki komoly műtét után szoktat rá háziorvosa a drogra, látjuk a nyomozót, aki igyekszik elkapni Sacklert. És ott van az egész drogcirkuszt mozgató bábmester, Sackler, akit rendkívül érdekesen kezel a sorozat. Bár értelemszerűen a karaktert játszó Broderick került a plakátra, a sorozat láthatóan szándékosan nem hozza közelebb a karaktert az emberhez, sőt, gyakorlatilag mellékszereplővé silányítja. A sorozat Sacklere egy különc bolond, aki a kutyájával labdázik a folyosón ahelyett, hogy a cége sorsáról tárgyaljon, és míg Broderick kellően fenyegető szenvtelen játékával, hiányérzetünk marad a karakterrel szembeni alkotói távolságtartás miatt.
Düh – írtuk a kritika elején. A filmet narráló Flowerst – aki egyébként nem valós személy, a Sackler után nyomozó embereket képviseli – már akkor szétveti a düh, amikor beül a székbe az őt faggatókkal szemben. Dühös, amikor mesél, dühös, amikor elhagyja a termet, hat epizódon keresztül folyamatosan rettentően dühös. Az ő karakterével is érdekesen bántak az alkotók, mert a történet antagonistájaként egy cseppet sem lesz szimpatikus, mégis ő képviseli az alkotók és a nézők szemszögét is, ettől a történettől ugyanis nem érezheti máshogy magát a néző, mint végtelenül dühösnek, elképedtnek, kiábrándultnak. Ezt a fajta feszültséget aknázza ki a sorozat elbeszélésmódja is, amely egészen agresszív a hihetetlenül gyorsan vágott asszociatív montázsaival, dübörgő zenéjével, archív képeivel. A gyilkos csodaszer néha el is veszik saját magában: olykor indokolatlanul sokat tobzódik ezekben a montázsokban, akad például egy majdnem tízperces szövegmentes párhuzamos montázs az első adag mámorával, illetve az elvonási tünetek poklával bajlódó szereplővel, amely egyébként remek, de érezhetően túlnyújtott, már-már öncélú.
A gyilkos csodaszer nem tökéletes sorozat, akármennyire is szédül meg időnként saját magától. Az OxyContin-pápáról sem igazán mond többet annál, hogy egy velejéig romlott, furcsa ember, akiről leginkább csak azt kapiskáljuk, hogy sem lelke, sem józan esze nincsen. Arra viszont tökéletesen alkalmas, hogy elérje a célját: elemi dühöt váltson ki nézőjéből azt látva, hogy egy kellően kapzsi üzletember még arra is hajlandó, hogy a dollármilliárdokért milliókat betegítsen meg. És hogy mindkét kezünket ökölbe szorítsuk azt látva, hogyan mutatja be az amerikai igazságszolgáltatás működését: Sacklert soha nem vonták felelősségre, amiért rászoktatott egy nemzetet a drogokra.
A gyilkos csodaszer (Painkiller), 2023, a 6 epizód elérhető a Netflixen. 24.hu: 7/10
