Újra és újra szeretünk olyan megállapításokat tenni, hogy soha többé nem születik még egy olyan művész, mint… – és akkor ide nyugodtan behelyettesíthetünk több tucatnyi nevet Freddie Mercurytól Janis Joplinon át Bob Marley-ig, sőt, ha nagyon akarunk, épp visszamehetünk Michelangelóig is akár, de épp e lista hossza igazolja, hogy nemcsak felesleges, alaptalan is a nagybetűs Tehetséget temetni. El vagyunk látva meghökkentően, igazságtalanul tehetséges emberekkel, akik egy részének személyiségét épp olyanra formálta az élet, hogy tehetségét képes is csúcsra járatni, kis szerencsével körülményei, hazája, szerencséje is segítik – így lehetett például George Michael is azzá az idollá, aki. A Netflixen a napokban debütált Wham! című dokumentumfilmmel pedig megkapta az első – de jó eséllyel nem az utolsó – filmes főhajtást is.
A doku ugyanis – annak ellenére, hogy gyönyörű, kerek egész önmagában is – olyan, mint egy előzménytörténet egy filmhez, ami még nem készült el. George Michael „ígyjöttem” filmje, felnövéstörténete, művészi megérésének előszobája – éspedig extrém fontos előszobája. A Wham! nélkül, még inkább Andrew Ridgeley nélkül ugyanis könnyen lehet, hogy soha lépett volna elő. A film tanúsága alapján Ridgeley afféle őrangyalként lépett be a kis George, pontosabban ekkor még Jorgosz (hivatalosan, az angol írásmód szerint Georgios Kyriacos Panayiotou, apja ugyanis ciprusi görög) életébe, amikor a tizenegy éves, dundi, szódásüveg-szemüveges, nagyhajú, csendes kisfiút bevezették az osztályterembe, mint új gyereket. Hogy miért, azt sose fogjuk megtudni, de amikor a tanár azt kérte, jelentkezzen, aki az új kisfiút a szárnyai alá veszi, bevezeti az iskolai rendszerbe és mindennapokba, Ridgeley tette fel a kezét – aki pedig mindenben a szöges ellentéte volt a kis Jorgosznak.
Hangos volt, élénk, vagány, egy kis bajkeverő. Ők ketten mégis azonnal barátok lettek. Ebben alighanem szerepe volt annak, hogy mindketten bevándorló család fiai voltak (Ridgeley apja egyiptomi-olasz), de még inkább annak, hogy mindketten rajongtak a zenéért, és nem is csak mint befogadók. Eleinte rádióadósat játszottak, majd ez átfordult közös dalírásokba, és már kisfiúként arról ábrándoztak, hogy saját zenekaruk lesz. Lett is elég hamar, de az Executive néven futó zenekar rémesen rossz ska zenéje nem rántotta be a közönséget, igazából a tagokat sem különösebben, hamar vége is lett.
Ekkorra Ridgeley és – ahogy barátja egész életében szólította – Yog már kinőtt a kiskamaszkorból bele a nagykamaszkorba, és ennek megfelelően a klubok és diszkók gyakori látogatói lettek. Egy ilyen dizsizés alkalmával született meg a Wham!, mint zenekarnév-ötlet, sőt, a későbbi Wham! Rap című dal első ötletfoszlánya is. Innen már felgyorsultak az események: a zenekar tényleg létrejött, és a dal is megszületett, sok egyéb, később híressé vált Wham!-szerzemény első verziójával együtt, a két srác pedig a tinik levakarhatatlan küldetéstudatával ostromolták a kiadókat, hogy ugyan legyenek már szívesek végre felfedezni őket. Nagyjából ekkoriban kezdte el Andrew Ridgeley anyukája azt a dokumentációs munkát, ami aztán felbecsülhetetlen poptörténeti értékűnek bizonyult: Ezek az albumok – készült belőlük vagy harminc – a doksi alapanyagaiként is szolgáltak, lám-lám, milyen hasznos, ha az ember zenekarának saját történésze van!
A megalakulás utáni első fontosabb esemény az albumban az első kislemez volt, amit a hosszas kiadóostromlás és számos visszautasítás után egy Mark Dean nevű környékbeli srácnak köszönhettek. Dean korban egészen közel állt a Wham!-es fiúkhoz, egy környéken laktak, ugyanazokba a klubokba jártak, ám Dean, aki a zeneiparban dolgozott, és az a hír járta, hogy ő fedezte fel többek közt a Soft Cellt is, nem volt túl lelkes az ötlettől, hogy újabb, popsztárságra vágyó szomszéd fiúk béna demóit hallgatgassa. Ám Ridgeley egy nap bedobott egy kazettát Dean postaládájába, aki végül csak-csak belehallgatott az anyagba. Puritán kis demó volt, egy szál gitár és ének, de elég jó volt ahhoz, hogy meggyőzze Deant. Így megjelent a bulis, táncolható zenét társadalmilag tudatos, lázadó kamaszöntudattal ötvöző Wham Rap! (Enjoy What You Do). A dal, persze, ma már klasszikusnak számít, de elsőre nem váltotta be maradéktalanul a hozzá fűzött reményeket: a sajtó szerette ugyan, de a toplistákon mégsem jutott túl magasra, még a top 100-ra sem volt elég. Hozott viszont valami fontosat: a nehezen kimondható születési nevét levetkezve megszületett a George Michael művésznév, és vele Yog művészperszónája, ami aztán egyszerre bizonyult felszabadítónak és jó ideig börtönnek is.
A doku ugyanis a Wham! rövid, de annál hatásosabb életútjának bemutatása mellett legalább annyira szól arról, hogy George Michael hogyan kereste saját identitását zenészként, emberként, fiatal férfiként, aki épp ekkoriban ébredt rá, hogy meleg – bár jó ideig még inkább biszexuálisként hivatkozott magára. Már amennyire hivatkozott bárhogyan: ugyan legjobb barátjának előbújt az első adandó alkalommal, szüleinek és nagyjából senki másnak sem mert beszélni szexuális orientációjáról, az pedig pláne fel sem merült, hogy mint zenész, a nyilvánosság előtt felvállalja magát – ne feledjük, a 80-as évek legelején járunk. Ráadásul a Wham! imidzse, sikere részben arról is szólt, hogy a zenekar gerincét adó két srác jóképű, csinos, és nem is félnek mindezt közszemlére tenni szexi, rövid, sokat mutató sportruházatban, a tinilányok pedig erre épp úgy reagáltak, ahogy az a Beatles óta szokásuk: persze őrjöngtek a zene miatt is, de legalább annyira a fiúk kinézetének is szólt az ováció.
Mert ováció is lett hamar, éspedig egy szerencsés véletlennek köszönhetően: a Wham! – amely a két jóbarát mellett Ridgeley barátnőjével és egy profi táncossal egészült ki, még ha csak dizájn-okokból is, hisz a dalokat a két fiú szerezte – az első kislemez mérsékelt sikere után haknizni indult, a második daluk, a Young Guns azonban még mindig csak a negyvenkettedik helyig bírt felkúszni a slágerlistán, amikor jött egy sorsszerű telefonhívás, nem máshonnan, mint a BBC-től. A Top of the Popsba hívták a zenekart, mondván, az eredetileg meghívott fellépő lemondta a szereplést. A Wham! ezzel megfogta a popisten lábát: a Top of the Pops a brit közszolgálati tévé egyik legfontosabb műsora volt, az egyetlen monstre zenei műsor, amely híres zenekarok egész sorának indította be a karrierjét. Így esett ez a Wham!-mel is: színes, energikus, vagány előadásuk betalált a nézőknél, és azonnal kilőtte a duó karrierjét. Innen gyakorlatilag teljes és tökéletes diadalmenet a zenekar története, és bár a film ezt is elmeséli, sokkal érdekesebb George ezzel párhuzamosan zajló emberi és zenészi felnövéstörténete, valamint a két fiú barátságának alakulása.
Ridgeley éleslátó fiú volt, emellett pedig őszintén szerette és igazán látta is barátját, így elég hamar nyilvánvalóvá vált számára, hogy amíg ő inkább csak remek bulinak fogta fel a zenélést, amivel a sikerek miatt ráadásul megúszhatja a dögunalmas polgári foglalkozások poklát, Yog igazi muzsikus, ráadásul őstehetség. Így gyors ütemben adta át a zenei munka oroszlánrészét George-nak, aki olyan ütemben fejlődött benne, mintha kergetnék: a zeneszerzés és szövegírás után hamarosan a produceri munkát is ő végezte, és énekesként is egyre jobb lett – nem beszélve arról, hogy tipikus rútkiskacsa-történetet írt le, és mire a Wham! befutott, úgy megszépült, hogy a rajongók azt sem tudták, melyik fiú miatt olvadozznak jobban.
Lelkileg viszont Ridgeley volt jobban „egyben”: látta, amint barátja túlnő rajta, és nem borult össze tőle az önértékelése, sőt – ennyire hitelesen nem lehet hazudni arról az őszinte támogatásról, ami árad a szavaiból –, miközben George egyfelől egyre mániákusabban hajszolta a sikert, másfelől egyre elveszettebb volt a titkolózás és amiatt, hogy nem igazán tudta még, ki is ő valójában. Egy előadóművész az önkifejezésnek él – George Michaelben pedig épp annak az iszonyú feszültsége munkált, hogy az önkifejezése nem lehetett teljes.
Hogy mikor jött rá a válaszra, és mi is volt az, sajnos nem derül ki ebből a filmből – ez ugyanis lezárul a Wham! mindössze négy éven át tartó, diadalmas karrierjének végével –, és csak remélni tudjuk, hogy rejtőzik valahol elegendő archív anyag George-ról, amiből ez kiderülhet. Nagyon filmért kiált a folytatás is, a minden korábbit meghaladó szólósikerrel, a popipar minden bizonnyal szélviharos, magányos, kegyetlen csúcsaival, a magánéleti drámákkal, amelyek minden bizonnyal sokkal többről szólnak, mint amit a bulvárlapok képesek voltak feldolgozni, és azt is nagyon szeretnénk tudni, mi maradt George és Andrew szép gyerekkori barátságából a Wham! szétválása után. Ilyen értelemben a Wham!-doku tulajdonképpen hozta azt, amit egy jól sikerült blockbuster:
Ám a Netflix dokumentumfilmje nemcsak ezért kiemelkedő: ízléses, szexi, borzasztó szórakoztató, és szinte kizárólag a két zenekartag archív hanganyagával is olyan tökéletesen meséli el a Wham! történetét – betekintést nyújtva a korszak csodálatosan virágzó zeneiparába is –, ahogy sokaknak egy teljesen kontrollálható forgatókönyvvel sem feltétlenül sikerült volna. Ezt a dokut azonban nem kisebb név jegyzi, mint a díjak és jelölések tucatjaival kidekorált Chris Smith, akinek az utóbbi évek néhány egészen feledhetetlen dokumentumfilmjét köszönhetjük: ő állt a karanténkedvenc Tiger King, a FYRE Fesztivál-doku és a fenomenális Jim&Andy mögött is, és ahogy korábbi filmjeinél, úgy itt is képes volt arra, hogy a filmje konkrét tárgyán túli jelentésekről is meséljen. Itt például arról, hogy a popzene nem feltétlenül butuska, számító és üres, hogy védőangyalok és igazi barátságok talán tényleg léteznek, és, hogy az emberi nagyságnak többféle arca lehet: van, akinél óriási tehetségben, másoknál a tehetség szárnyalni hagyásában, támogatásában ölt testet.
A Wham! a Netflixen nézhető, magyar felirattal is.
