Kultúra

Szemproblémákkal küzdött, de a lényeget pont jól látta a Fantomas kiadója

Sunset Boulevard / Corbis / Getty Images
Sunset Boulevard / Corbis / Getty Images
A Fantomas-kisregények hihetetlen példányszámokat értek el az 1910-es években, noha a hatóságok be akarták tiltani a sorozatot, mert valóságos bűneseteket tulajdonítottak a könyvek hatásának. A híres Gaumont cég 1913-ban vette meg a filmkészítés jogát, majd a hatvanas években három bűnügyi vígjáték készült Fantomas kalandjaiból. A széria úgy járt, mint a Wehrmacht: Moszkváig nem jutott el. Feledett-feledhetetlen filmek, 6. rész.

Fantomas az a figura, aki kétszer vált mítosszá. Először az 1910-es években. Marcel Allain és Pierre Souvestre megírta a Fantomus (Egy zseniális kalandor a XX. századból) című könyvét, amelynek 1911. február 10-én megjelent első kötetéből Franciaországban 600 ezer, világszerte 1 millió 700 ezer példány fogyott el.
Fantomusból azért lett Fantomas, mert Arthem Fayard, a kiadó rövidlátó tulajdonosa rosszul olvasta a főhős nevét, majd megtetszett neki a tévedése. A szerzők nem csináltak ügyet az egyetlen betűnyi differenciából, ellenben a következő két évben harminckét Fantomas-kisregényt gyártottak. Hogy minél hatékonyabban dolgozzanak, fonográfra vették a szöveget, amit aztán gépírók sokasága pötyögött papírra.

„A bűnözés géniusza”, az átváltozás nagymestere, a tudósokkal-feltalálókkal konkuráló, páratlan nyelvérzékű gonosztevő olyan hatással volt az olvasókra, hogy hivatalos francia szervek a könyvek azonnali betiltását követelték, mert valóságos és súlyos bűnesetek elkövetését tulajdonították Fantomas hatásának. Ám nemhogy nem tiltották be, hanem a híres Gaumont cég örök áron megvette valamennyi Fantomas-regény filmre viteli jogát. Majd 1913 áprilisától 1914 júliusáig öt részt leforgatott a megannyi kalandból, és a nézők egyáltalán nem rettentek el: a magyar Színházi Élet szerint „soha gonosztevő alakja nem volt annyira szimpatikus, mint Fantomasé, akit a filmen René Navarre, a legragyogóbb francia színészek egyike tett népszerűvé”.

LMPC / Getty Images Fantomas poszter 1964

A szerző páros tagjai közül Souvestre 1914-ben, negyvenévesen, tüdőgyulladásban meghalt. A megrendült Allain sokáig nem írt egyetlen kötetet sem, majd 1925-ben újraindította a sorozatot, és Fantomas történeteit 1963-ig írta. Méghozzá úgy, hogy azt mondta: „Fantomast tulajdonképpen nem szeretem. Egyetlen igazi, örök foglya vagyok, nem válthat meg tőle semmi, csak a halál.” Három héttel a 84. születésnapja előtt, 1969-ben hunyt el.

Fantomas akkor már második aranykorát élte a moziban. André Hunebelle rendező, aki olyan kalandfilmeket is rendezett, mint A három testőr vagy A púpos, gondolt egyet, és a horrorhoz közel álló történetekből bűnügyi vígjátékot forgatott. Önmagáért beszélt, hogy Juve felügyelő szerepét Louis de Funes, az ellenállhatatlan komikus kapta.

Pedig az eredeti könyvek világát hűen jellemezte Németh László visszaemlékezése: „Egy régi francia detektívregényben olvastam az éles elméjű Fantomas-ról, aki áldozata kezét megnyúzta, s kesztyűt készített belőle, hogy az ő ujjlenyomatát helyezze el áldozata nyakán.”

A négy főalak megmaradt: ahogyan hajdanán Fantomas és Juve mellett a bűnöző párja, Lady Beltham, valamint Jerome Fandor, „a riporterek királya”, a párizsi La Capitale című lap bűnügyi tudósítója körül forgott minden, úgy a modern kori – 1964-es, 1965-ös, majd 1967-es – feldolgozásban is e kvartett uralta a vásznat.

A hatvannégyes adaptációt nálunk 1965. december 9-én mutatták be, és a karácsonyi ünnepek előtt-után pótszékes zsúfolt házak előtt vetítették. Akkoriban Magyarországon is hódítottak a kosztümös francia kalandfilmek (A korzikai testvérek, Cartouche, Fekete Tulipán), s ehhez csavarmenetet idézően illeszkedett a szintén fordulatos, és a címszereplő maszkja miatt sokakat rémisztő – de a látogatottsági adatok szerint korántsem elrémisztő – Fantomas.

A sokkoló álarc tulajdonosát meg annak kétéltű – szárnyas – Citroenjét mindenki látni akarta, ám a feldolgozást nem mindenki vette komolyan. A francia sajtóban például ez látott napvilágot: „A film csupán arra jó, hogy ismét bebizonyítsák: Jean Marais minden alakban, minden szerepben kitűnő művész, csakúgy, mint az egyre figyelemre méltóbb teljesítményeket nyújtó Louis de Funes és Mylene Demongeot, aki bármit is vegyen fel (vagy le), mindig szép. Persze nevetni is lehet a filmen meg izgulni is. Ha azonban valaki nem tud izgulni Fantomas visszatérésén, annak számára az egész történet még mulatságosabb.”

Sunset Boulevard / Corbis / Getty Images Louis de Funes és Jean Marais a Fantomas című filmben.

Itthon az Esti Hírlap hasonló hangnemben cikkezett:

Menő gyerek ez a Fantomas, megnéztem az Alfa moziban. Ez a kulturált gonosztevő igénybe veszi a technika és a tudomány minden vívmányát. Nemcsak gépfegyvere, bombája van neki meg golyóálló autója, de saját használatú magas építkezési daruja, helikoptere, motorcsónakja rádióleadóval és zseb-tengeralattjárója is.

A lap arról a nem éppen boldog végről is beszámolt:

Amikor a közönség már egy emberként rágta a kezét, nézd csak, mit eszel ki az a pokolravaló bandita, kigyulladt a villany, és megszólalt a mozigépész hangja: »Elnézést kérünk kedves közönségünktől, de a film vége még nem érkezett meg az Alkotás moziból.«

Ennél a csattanónál az a poén is eszünkbe juthat, hogy „két szerepet egy gázsiért”, hiszen Marais egyszerre adta Fantomast és Fandort, mint Szilágyi György klasszikus kabaréjában Popper művész úr a hét elgyötört törpét.

A Film, Színház, Muzsika szintén könnyű szabadidős programként ajánlotta a filmet: „A Fantomas világsiker. S nem is jogtalanul. Két óra tökéletes kikapcsolódást jelent: csodálatos ékszereket látunk (Fantomas elrabolja őket), csodálatos nőket (Fantomas meghódítja őket), hihetetlen és félelmetes kalandokat, üldözéseket és csodálatos szabadulásokat, nyaktörő motoros és autós üldözéseket, Fantomas, a gengszterzseni apró csínytevéseinek krónikáját.”

Szalay Zoltán / Fortepan Szilágyi György szerkesztő és humorista a Magyar Rádió stúdiójában 1979-ben.

Aprónak szerintem egyik sem apró, nagy ívű mindegyik, már ha szabad ilyesmit bűnelkövetésekről állítani. Fantomas, amilyen hidegvérű, olyan találékony, démoni alakjának megfelelően maga a technika ördöge, akciói legalább annyira lenyűgözők, mint Helene szerepében a szépséges Demongeot. Hunebelle ráadásul ravasz volt: úgy jelent meg a „fin” felirat, hogy a történet nem ért véget.

Nemsokára azt jelentették a lapok: készül a folytatás. S tényleg, 1965-ben vászonra került a Fantomas visszatér. Ez nagyobb sikert aratott, mint Fejős Pál 1932-es verziója az imposztorról, amelyet honfitársunk „karrierje legnagyobb bukásának” titulált.

Hamarosan – 1967-ben – szalagon volt a hatvanas évek harmadik verziója, a Fantomas a Scotland Yard ellen. Ebben a Bordeaux melletti Roquetaillade kastély játszotta Lord Rashley ősi kastélyának szerepét, ahol a kétbalkezes Juve felügyelő skót kísérteteket akart letartóztatni. Csak ez az epizód több mint 26 millió dollár bevételt hozott.

Nem csoda, ha tervbe vették a negyedik részt is (Fantomas Moszkvában munkacímmel), de az nem jött létre, mert Funes és Marais kapcsolata olyan feszültté vált, amilyen Juve és Fantomas kontaktusa volt. E hírportál főszerkesztője büszke lesz rá: a legszellemesebb magyar kritikák egyike a Heves megyei Népújságban jelent meg. Idézet ebből: „André Hunebelle és az operatőr Marcel Grignon létrehozott egy szuper színes, szuper széles, szupersztáros, könnyeden szórakoztató filmet, egy újabb Fantomast. Akinek nem volt nehéz dolga, mert a címben ígért Scotland Yard – nem volt sehol.”

Ajánlott videó

Olvasói sztorik