Ily nyomorúságos körülmények közül indult a világ tán leghíresebb ékszerének karrierje

Apa és fiú: LOUIS-FRANÇOIS ÉS ALFRED CARTIER (1819–1897)

Az aukciós terem zsibongott. Az ékszerek rajongói, gyűjtők és kereskedők öt kontinensről érkeztek ide, hogy részt vegyenek az eseményen, melyet a Town & Country „az évszázad ékszerárverésének” nevezett. A helyiség végében felsorakoztak a fotósok, nagy létszámú csapat ült a telefonok mellett, és amikor 2019. június 19-én az óra elütötte a délelőtt tízet, a Christie’s első öt kikiáltója fellépett a New York-i Rockefeller Centerben felállított emelvényre, hogy kezdetét vegye egy nagyszabású, tizenkét órán át tartó esemény. A Financial Times így áradozott: „Nem mindennap esik meg, hogy egyetlen, világhírű gyűjteményből ennyi muzeális értékű darab kerüljön kalapács alá.” A Maharadzsák és mogulok mesés pompája című aukción meghirdetett 388 tétel mindegyikének Hamad Al Thani sejk volt a tulajdonosa, és az ékszerek öt évszázadot felölelő történetében szerephez jutottak a történelem legfényűzőbb életet élő uralkodói, politikai vezetői. A Forbes így fogalmazott: feltárult „Aladdin kincses barlangja”, melyhez „bárcsak találnánk egy csodalámpát dzsinnel, hogy megengedhessük magunknak a licitálást”.

A legtöbb Cartier-darabot a délután folyamán mutatták be. Különösen nagy várakozás övezte a 228-as tételt, egy drágakövekkel kirakott brosst, amely 1922-ben készült Cholmondeley márkiné számára. A maga hatalmas, 38,71 karátos, nyolcszögletű smaragdjával a közepén, körülvéve gyémántokkal, zafírokkal és további smaragdokkal, a kor tipikus, keleti ihletésű art deco darabjai közé tartozott. A 400 000 dolláros kikiáltási ár eleinte csak 20 000 dolláronként emelkedett, majd nagyot ugorva 50 000 dolláronként, de nem kellett hozzá sok idő, hogy a kikiáltó mögött látható digitális számlálón megjelenő összeg meghaladja az ékszer 500 000 és 700 000 dollár közé becsült árát. Amikor a kalapács utolsót koppant, a közönség a másfél milliós leütési ár hallatán levegő után kapott, majd hirtelen tapsviharban tört ki.

Nem ez volt az egyetlen Cartier ékszer aznap, amely licitháborút robbantott ki. Az aukciós katalógusban összesen huszonegy ilyen darab szerepelt, köztükb egy gyémánt-platina Belle Époque melldísz, egy harmincas években megalkotott Tutti Frutti bross, egy ritka, kalibrált igazgyöngyökből álló nyaklánc és egy maharadzsa megrendelésére készült, rubinokból és gyöngyökből fűzött nyakék. Ezen ékszerek között nyolc is akadt, amely több mint egymillió dollárért kelt el. A katalógusban a Cartier tételek száma az összesnek mindössze 5 százalékát tette ki, ám a befolyt, 109 millió dolláros összegnek a negyedét ezek az ékszerek adták. Döbbenetes eredmény, bár nincs benne semmi meglepő.

A huszonegyedik században az antik Cartier-darabok a világ leginkább áhított ékszerei között voltak, amit egy ékszerszakértő a következőképpen magyarázott: „Egy Cartier ötvösjelű régi ékszernél nyugodtan megháromszorozhatjuk az értéket. Ezek ugyanis egyszerűen más kategóriát képviselnek.” A Sotheby’s-nél eladott legdrágább karkötő a windsori hercegné ötvenes években készült, párducot formázó ónix-gyémánt ékszere volt, amely 2010-ben került kalapács alá. Négy évvel később Hongkongban Barbara Hutton 1933-as jáde Cartier nyaklánca írt történelmet, mint minden idők legnagyobb értékűnek tartott, jádekőből készült ékszere. 2017-ben Jackie Onassis hatvanas évekbeli Cartier Tank órája a becsült értékhez képes háromszoros árért kelt el, 2016-ban pedig Elizabeth Taylor ékszereinek rekordokat döntő árverésén egy Cartier nyakékért fizették ki a legmagasabb összeget. A világszerte bámulatos sikerek láttán talán nem könnyű elképzelni, hogy nem ment ez mindig ilyen könnyen.

Most hihetetlen verseny folyik az ismerős, dőlt betűvel írt név alatt futóékszerekért, és dollármilliókat adnak ki értük, ám abban az időben, amikor az alapító belevágott a vállalkozásába, messze nem ez volt a helyzet.

Más világ volt az, amelyben Louis-François Cartier pontosan kétszáz évvel a főcímekben szereplő New York-i aukció előtt megkezdte működését.

*

A tanonc

Louis-François Cartier gyermekkorában nagyon szerette volna, ha alapos műveltséget szerezhet. Arra vágyott, hogy a klasszikus irodalmat tanulmányozhassa, hogy elmerüljön a természettudományokban, hogy nagy művészekről tanulhasson. A jövője azonban nem rajta múlott. A Cartier családban hét éhes szájat kellett etetni, és mivel ő volt a legidősebb fiú, kötelessége volt azt tenni, amit elvártak tőle. Csak néhány évet tölthetett az iskolában, és máris munkába kellett állnia. Pierre-nek, az apjának sikerült bejuttatnia tanoncnak egy ékszerészhez. A munka nehéz volt, a fizetés kevés, de a hivatásos ékszerészek a hat „marchands de Paris” közé tartoztak, a középosztályt alkotó, nagy szakértelemmel bíró kereskedők és kézművesek közé. Az ifjú Cartier kilátásai így sokkal kedvezőbbek voltak, mint ha követte volna az apja példáját, és a fémmegmunkáló iparban helyezkedik el.

Louis-François minden áldott nap húsz percig kutyagolt Párizs keskeny, járdát nélkülöző utcáin, míg a család Marais negyedben található, zsúfolt otthonából elért a Les Halles-ba – itt volt a város ékszerészeinek és drágakő-specialistáinak központja, rögtön a nyüzsgő gabonatőzsde és az erős szagot árasztó osztrigapiac mellett. Új főnökének, a fabricant (ékszerkészítő) Monsieur Bernard Picard-nak ugyanis itt volt jó hírnek örvendő műhelye egy nagy, hatemeletes épület felső két szintjén a Rue Montorgueil 31. szám alatt, rögtön a Saint-Eustache-templom mellett.

Ékszerésztanoncnak lenni nem volt könnyű. A műhelyek vezetői híresek voltak arról, hogy úgy bánnak az alájuk beosztott inasokkal, mintha „egy tenyésztő kutyái lennének”. A fiúk gyötrelmes, tizenöt órás munkanapokat dolgoztak végig nevetséges díjazásért.

„Nem sajnálták tőlünk a pofonokat, a füleseket, a rúgást.” Így emlékezett vissza Louis-François egyik kortársa, Alphonse Fouquet, az ékszerészmester Fabergé kézművesei pedig azt idézték fel, hogy a tanoncok eszközkészletének legfontosabb eleme a korbács: „enélkül egyetlen inas sem tanul semmit”. Nem mindenki bírta ezt a sorsot, de Louis-François látta, hogy az apja a semmiből építette fel az életét, és ezért óriási elszántság lobogott benne.

Legidősebb fia születése előtt tíz esztendővel Pierre Cartier a francia oldalon harcolt a napóleoni háborúkban. Miután Wellington katonái elfogták, éveken át raboskodott a portsmouth-i öbölben egy visszataszító, túlzsúfolt börtönhajón, amelyen többféle betegség pusztított. Felmerült benne, hogy nem jut ki onnan élve. Amikor 1815-ben, Napóleon legyőzését követően, huszonnyolc évesen végre kiszabadult, nem volt egy fillérje sem, nem voltak lehetőségei, és már a szülei sem éltek. Visszatért Párizsba, ahol fémmunkásként tudott elhelyezkedni, feleségül vette Élisabeth Gerardint (aki mosónő volt, egy kereskedő leánya), és hamarosan apa lett. Most, hogy a fia a tanoncévei végéhez közeledett, Pierre azt remélte, hogy a következő nemzedék élete már jobbra fordul.

Szerencsére Louis-François jókor került az ékszerész szakmába. Az új Bourbon-uralkodók alatt lassan elkezdtek visszatérni a fővárosba a francia arisztokraták, akik a forradalom és Napóleon kormányzásának idején elmenekültek – ezzel ugrásszerűen megnőtt a luxuscikkek iránti kereslet. Az udvari élet még mindig csak halvány mása volt annak, amihez Marie Antoinette alatt hozzászokhattak, de már mutatkozott némi kereslet a kisebb, diszkrétebb ékszerek iránt, és Picard épp ezt a piacot szolgálta ki. Amikor Louis-François és társai befejeztek egy darabot, beleütötték a mesterük poinçonját – a hivatalos ötvösjegy az ékszer eredetét volt hivatott jelezni. Picard esetében a pecsét a neve kezdőbetűiből állt, a B és P betűket pedig egy folyót ábrázoló jel választotta el – a francia rivière szóval játszott, melynek jelentése lehet „folyó” és „hosszan leomló gyémánt nyaklánc” is.

Ha bármelyik tanonc abban reménykedett, hogy belátható időn belül saját ötvösjegyre tesz szert, az csak távlati terv lehetett.

Az előrelépés lehetőségei erősen behatároltak voltak. Még ha Picard nyugalomba is vonult volna, ott volt a legidősebb fia, Adolphe, hogy azonnal a helyébe lépjen.

Louis-François elég bizonytalannak látta szakmai kilátásait, de a huszonegyedik születésnapja előtt néhány hónappal feleségül vette tizennyolc éves szerelmét. Antoinette Guermonprez, akit csak Adèle-nek hívtak, eredetileg nem Párizsban élt. Az apja, aki asztalos volt, Roanne-ból költözött a fővárosba, hogy munkát találjon, majd csatlakozott hozzá a családja. A kiterjedt Guermonprez famíliában több nemzedék zsúfolódott össze egy házban, nem messze Cartier-k lakhelyétől. Itt, a Marais negyedben, 1840-ben, egy hideg februári napon fogadott egymásnak örök hűséget az ifjú pár a gótikus stílusban épült Saint-Nicolas-des-Champs katolikus templomban. Mivel nem engedhették meg maguknak, hogy saját otthonuk legyen, az esküvő után odaköltöztek Adèle szüleihez. Itt alapítottak családot, s egy év múlva itt jött világra imádott fiuk, Louis-François Alfred, akit egyszerűen csak Alfredként ismert mindenki. Ötéves volt, amikor megszületett a kishúga, Camille.

Az 1840-es években Párizs cseppet sem volt ideális hely a gyerekneveléshez, különösen a munkások gyermekei számára nem. A túlzsúfoltság már-már járványként telepedett a városra, mivel a vidékről újonnan érkezők minden helyet elfoglaltak, megtöltve a parknak vagy pihenésre alkalmas helynek szánt területeket is. A túlcsorduló csatornák, a nyitott pöcegödrök a betegségek melegágyának számítottak, és igen magas volt a csecsemőhalandóság. Louis-François szorgosan dolgozott Picard-nál, az apjához hasonlóan elkeseredetten reménykedve abban, hogy a gyermekeinek jobb jövőt kínálhat, mint amilyen a saját múltja volt. Azonban ezt még sok-sok éven át nem vehette biztosra.

Francesca Cartier Brickell: A Cartier család

Fordította: Gázsity Mila

GABO Kiadó, 2022