Rontás végzett hetven birkával és gazdájukkal

Reggel megbökdöste az arcomat a ló, mintha azt mondta volna, jöjj. Ahogy eltoltam magamtól a bársonypuha orrlyukát, megéreztem ujjam alatt a tompa, barnás fogsort. – Eredj innen, démonleheletű. – Ben pesztraként ácsorgott fölöttem, amíg fel nem ültem, nyirkosan mindenütt, ahol összegyűlt az éjszaka nedvessége, dörzsölgettem átfagyott tagjaimat, és jeges páragomolyokat fújtam ki a számon. Nem volt még teljesen világos, így is tovább aludtam azonban a szándékoltnál.

Ben megreggelizett – a templom füvéből, ami alighanem lopás –, mialatt én egy csermelyt kerestem, amelyről tudtam, hogy errefelé folyik valahol.

Amikor meghallottam a csobogást a templomhajó mögül, odamentem, és térdre ereszkedve mindkét kezemet a vízbe merítettem s ittam, megrándult az arcom, ahogy elérte a szájpadlásomat a hideg. Eddig nem is tűnt fel, hogy érzéketlenné vált a kezem. Amint csillapítottam szomjamat, arcot és kezet mostam, és kényszerítettem magam, hogy jó szívvel gondoljak az utolsó kilométerekre, hosszú-hosszú bolyongásom utószavára, amelyről hamarosan már atyámnak fogok majd beszámolni.

Valami hibádzott az elibém táruló látvánnyal.

Szemügyre vettem a mezőket birtokunk délnyugati oldalán. Atyám földjének többi része haszonbérbe volt adva, ezeken a mezőkön viszont a saját jószágainkat tartottuk. Fürkésztem a tájat, elnéztem a fák hosszú árnyékával körülvett rozsdás palettáját a csaknem fagyott talajnak, alig érintette a nap fénye, amely duzzogva emelkedett fel abban a két órában, mióta elhagytam Scottow-t, és amely ma már nem is fog magasabbra hágni. Ben kantárjával a kezemben kitekintettem a sövény egy résén a földek felé. A szemem előbb észlelte a problémát, mint a tudatom.

December utolja volt. Atyám szerette idejekorán ráereszteni a kost az anyajuhokra. Már javában itt volna az ideje a násztáncnak: a futkosás, bégetés és hágás egyszerre közönséges és szent rítusának, amely olyan ősi, mint maga az idő.

Félig-meddig arra számítottam, hogy mindjárt megpillantom atyámat, amint a ház és az út közé ékelődő alacsony dombon kaptat felfelé a lógó nyálú masztiffjával, és hahót kiált a fiának.

Semmi sem mozdult. Bizonytalan szellőcske lebbentette meg a köpönyegemet, valahol a közelben tompán huhogott a bagoly. Késő volt már a repdeséshez.

Mit láthattam abban a gyér világosságban?

Összehúzott szemmel igyekeztem kivenni valamit, ami a földön feküdt több száz méternyi távolságra tőlem, egy fehér halom, mellette meg egy másik, s ahogy újra összerendeződött előttem a kép, megpillantottam még egyet, és így tovább, mintha bukott angyalok kongregációját látnám.

Kíváncsiság és megdöbbenés között ingadozva meresztettem arrafelé a szemem, amikor egy mögöttem lévő fáról a bagoly egyszerre csak lecsapott hóka áldozatára, erős karmaival lefogta a mozdulatlan húst, és kíméletlen, horgas csőrével szaggatni kezdte róla a gyapjas bundát.

Atyjok fiává lettem a sakáloknak, és társokká a struccmadaraknak.

Elhessegettem a szavakat, a fához kötöztem Ben kantárját, és átkeltem az árkon a földek felé. Látnom kellett.

Az első birka talán csak aludt. Meggörbedt a válla, és az elülső lábára dőlt, háttal nekem. Ám ahogy a feje mellé léptem, rögtön megláttam fekete, felpüffedt nyelvét. Magányos döglégy mászott az orrán, a nyár számkivetettje. A birka fején véres lyukak tátongtak, ahol a bagoly, vagy korábban az ölyvek megdézsmálták. Hiányzott a szeme. De nem volt régóta döglött. Becslésem szerint legfeljebb fél napja.

Mentem tovább. A második birka már kevésbé volt szerencsés. Oldalára fordulva múlt ki, felfedve lágy hasa alját. Szalagokra emlékeztető, vékony zsigerei csíkot húztak arra, amerre félholtan megpróbált elkúszni támadója elől. Morajlás ért el a fülembe: a dögkeselyűkként egymásnak rontó katonák távoli visszhangja.

Számoltam az állatokat, ahogy ellépdeltem mellettük. Mire átértem a túloldalra, azzal a gondolattal, hogy indulok vissza Benért, addigra elvétettem a számolást. Csak ezen a mezőn hetvennél is több jószág pusztult el. Erőszaknak vagy küzdelemnek nem láttam rajtuk nyomát, sebesüléseiket egytől egyig a haláluk beállta után szerezték. Akkor ez valami kórság. Csakhogy sosem láttam vagy hallottam még ennyire ragályos kórról.

Ezek a juhok úgy festettek, mintha egyetlen nappal ezelőtt még makkegészségesek lettek volna. Ráadásul jól tartott állatok voltak, mint atyám birkái általában.

Összerezzentem, ahogy eszembe jutott atyám. Megfordultam, és visszamentem arra, amerről jöttem. Atyámat tájékoztatni kell erről, amennyiben még nem tudja.

Odaértem Benhez, eloldoztam. Alig egy kilométerre voltam a házunktól, amennyiben az úton maradok. Fontolgattam, hogy nyeregbe pattanok, de még mindig bicegett a ló. Elvetettem az ötletet, és ösztökélésképpen rántottam egyet a kötőfékén.

Egy lélekkel sem találkoztunk menet közben. Egyenletes és szilárd volt az ösvény. Erre nemigen jártak szekerek, ugyanis sehová sem vezetett az út a mi házunkon kívül, amely egy méretes építmény volt; atyám a saját kezével húzta fel, amikor nőül vette anyámat, aki a templomi sírkertben pihent nyugatra innen, előbb távozott el, minthogy megadatott volna nekem az áldás, hogy az emlékezetembe véshetem.

Kisvártatva megérkeztünk a házhoz.

A környező földektől magas sövénnyel meg egy alma- és szilvafákból álló gyümölcsöskerttel elválasztott otthonunk az ösvénytől kis távolságra helyezkedett el. Úgy tűnt, hogy Ben a rendes utat részesíti előnyben. Nem volt ugyan finnyás jószág, de most bicegett, és megmakacsolta magát, nekem kellett terelgetnem a köves csapáson a bejárati ajtóig. Nem fáradtam azzal, hogy bevezessem az istállóba, csak elengedtem a legelőn. Majd később beviszem, és a sérülését is ellátom.

Érkezésünk a jelek szerint észrevétlen maradt. Az ajtó továbbra is csukva volt, sőt mi több, belülről zárták be, ami nem volt megszokott. Bezörgettem. Egyetlen szolgáló sem jött, hogy bebocsásson. Újból kopogtattam, vártam. Homlokráncolva vettem észre, hogy valaki egy kis százszorszépfüzért faragott a fába a padló közelében. A ház hátulsó fertályából a kutyát hallottam ugatni. Harmadszori kopogtatásomra aztán feltárult az ajtó, és megpillantottam egy elkerekedett, kék szempárt s egy hozzá tartozó, aludttej-fehérségű arcot. Húgom toporgott a súlyos tölgyfa ajtókeret mögött, fiatalkábban a valós koránál, nádszálkarcsún, híján annak a fajta asszonyosságnak, amely a tizenhat nyarat megélt leányokon többnyire már felismerhető.

– Esther – szólítottam vígan, aztán igencsak meghökkentem, ahogy összegyűrődött az arca, kivetette magát az ajtón, bele egyenest a karomba, és úgy zokogott, mint egy hozzá képest feleolyan korú gyermek. Meg voltam döbbenve; fiatal volt ugyan, s gyakran érzelgős is, mint hitem szerint a lányok általában, de ilyennek még sosem láttam. – Itt vagyok már – cirógattam a haját. – S atyánk? Feltétlenül beszélnem kell vele. A birkákról van szó… – A házban uralkodó felfordulásból arra következtettem, hogy már tudomással bírnak a földeken történt katasztrófáról.

– Ó, Thomas! – jajveszékelt Esther. – Ez… Én… – Nem futotta tőle ennél többre.

Maflán babusgattam fejét.

– Csillapodj, Esther. Gyere. Kerüljünk beljebb, megbeszéljük atyánkkal a teendőket, és minden rendben lesz.

Esther elhúzódott tőlem. A szemgödréhez nyomta két kicsiny öklét, hogy visszaszorítsa a könnyeket, és amikor lejjebb engedte a kezét, úgy tűnt, valamelyest összeszedte magát.

– Nem, kedves fivérem. Nem a birkákról van szó. Ez egy másfajta csapás. Sokkalta rosszabb.

*

Rontás. Közönséges és vadászgörények alakját öltő manók. Szellemek, melyek mind szűkebb és bizalmasabb köröket róva sündörögnek az öntudatlan asszonyi lábak körül éjjelente, vagy bekúsznak az ágyukba. A Sátán özvegyekkel és vénkisasszonyokkal konspirál a jószág leöléséről. Ugyan már, elhiszi valóban bármelyikünk is ezeket a dolgokat?

Hitelt adhat-e egy épeszű ember annak, hogy egy felhergelt szerető által támasztott vihar a férfit elsodorhatja, vagy hogy gutaütést kaphat egy elutasított asszony parancsszavára? Meg kell vallanom, nem hittem ebben. Én csak abban hittem, ami kézzelfogható: a tengert megjárt tölgyfa repedezett kérgében, egy jó kis walesi ezüstben, amit a markomba szoríthatok.

Akkor még nem tudtam, hogy a félelemnek is lehet formája, az is tapinthatóvá válhat. Még meg kellett tanulnom a leckét.

– Egyszóval, magad is beláthatod, hogy a lány, Chrissa a forrása mindezen dolgoknak. Ugye, belátod? – Esther hangja térített magamhoz. Egyre csak bámultam apámat, aki hanyatt fekve hevert az ágyán, és szakasztott úgy volt eltorzulva az arca, mint annak a nyálcsorgató holdkórosnak, akit egyszer a szemem láttára parádéztattak King’s Lynn utcáin, s aki csak félig volt tudatában a külvilágnak.

Hihetetlennek tetszett, hogy ugyanaz az ember, aki most a hálószoba plafonjára mered, amikor alig egy esztendeje utoljára láttam, még tetterős és egészséges volt – és bár az adott pillanatban erre nem gondoltam, akkor épp éktelenül dühös volt rám. Most meg úgy festett, mint egy madárijesztő, miután kiverték belőle a tölteléket. Szája petyhüdt volt, és nedves, az ajka kék, jobb szeme látványosan lefittyedt az orrnyereg alá. Esthernek korábban sikerült annyit kinyögnie, hogy ez utóbbi csapás az éj leple alatt érte, s hogy már elszalajtották Joant Walshambe doktorért.

Atyám kimúlt kisnyúlhoz hasonlatos, béna kezével a kezemben hirtelen megrohant a fájdalom; újra belobbant a fájás a csípőmben, amikor az imént húgom nyomában átléptem a küszöböt.

Előtte nem mutattam ki. Most nekem kellett a ház urának lennem, hogy gondoskodjam Estherről és atyámról. De hogyan? Miből lesz bevételünk, ha az összes birka megfertőződött? Maradt-e élő jószágunk, és mi történt azokkal, amelyeket a mezőn láttam? Nyomtatókőként nehezedett mellemre a felelősség súlya.

Mit mondhattam volna Esthernek? Milyen panaszosan kérdezte, ugye, belátod? Természetesen nem láttam be semmit. Összevissza beszélt, mióta csak betettem a lábamat a házba, dőlt belőle a szó, leginkább a Chrissa Moore nevű szolgálóleányról, boszorkányságról, meg az Ördöggel kötött paktumokról. Ha csak még egyszer említést tesz a „rontásról”, szétrobban a fejem, mint Guy Fawkes lőporos hordói.

Felálltam, bebugyoláltam atyámat a takaróiba, lesimítottam a szegélyeket, hogy melegben legyen és kevesebb eséllyel guruljon ki az ágyból, ugyanis időről időre hadonászni kezdett a karjával, és közben bús, érthetetlen mondatok hagyták el a száját.

Egyelőre nem tehettem érte semmi többet. Leírhatatlanul fáradt voltam, beteg testben és lélekben. Egy falatot sem ettem az előző napi reggeli óta. – Van étel a házban? – kérdeztem. – Muszáj lesz ennem valamit, aztán majd beszélhetünk.

Esther beszüntette a járkálást, megigazította makrancos, szőke haját a főkötő alatt, és megtörölte az arcát.

– Hogyne – felelte. – Készítek harapnivalót. Te csak pihenj. Aludj… Én…

– Nem – kerültem meg az ágyat, és átfogtam húgom vállát. Olyan volt, mint egy kismadár. – Majd gondoskodom magamról. És neked is hozok valamit enni, mert mindjárt összeesel. Aztán mindent hallani akarok, a legeslegelejéről.

*

– Három nappal azután, hogy ő idejött, Joan azt mesélte nekem, Isten rá a tanúm, hogy egy megnagyobbodott fejű gyermek született a faluban. Mindenütt kékeres volt, mintha lenne benne valami. Aztán, mikor Chrissa már egy hete volt nálunk, és én már akkor tudtam, már akkor, hogy nem stimmel vele valami, egyszer kenyeret sütött. Megadtam neki a pontos mennyiségeket. Nagyon precízen. De annyira sós lett, mintha tengervízzel készítette volna. Ezért ráparancsoltam, süssön másikat. Roppant türelmesen csupán annyit mondtam, hogy ehetetlen a kenyér. S akkor apám az ő pártjára állt. Befalta a vekni javát, még ha egy fél krigli sörrel kellett is leöblítenie. A kenyér ízére nem tett megjegyzést.

Esther várakozással telve nézett rám. Levágtam még egy szelet sajtot. Volt néhány pirinyó alma egy tálban az asztal közepén, elvettem egyet, és az ingemen fényesítettem ki. Ő közben arra várt, hogy mondjak valamit.

– Folytasd csak – bátorítottam, jóllehet már kapiskáltam, mire akar kilyukadni.

– Kezdettől fogva gyanúsnak találtam a lányt. Van benne valami alantas. Már az is furcsa volt, ahogy apánk rátalált, odakint a földeken, napszállta után. Ebből is kiviláglott. Alávaló teremtés. Eleinte azon tűnődtem, hogy talán elbocsátották az előző helyéről. Apánk megtiltotta, hogy tovább kérdezősködjem, azt mondta, nem tanúsítok elegendő keresztényi irgalmasságot, ám én mindinkább aggódtam amiatt, hogy az Ördög lakozik abban a lányban, Thomas. Tudnom kellett az igazat.

Elhűlt ereimben a vér a szavaitól. Errefelé nem szívelték a népek az Ördögről való beszédet. Ha Esther kikotyogott valamit a boszorkányságra vonatkozó állításaiból, az tönkreteheti a jó hírünket.

Hasonlóan nyugtalanító volt az a gondolat, hogy esetleg őt magát fogják elítélni – előfordult már korábban is, hogy asszonyok megvádolták egymást, aztán valamennyien áldozatául estek ugyanannak a légből kapott szóbeszédnek. Esther talán túlságosan is galamblelkű ahhoz, hogy számoljon ezzel, rólam viszont már nem lehetett ugyanezt állítani.

– Mit műveltél? – kérdeztem elszörnyedt riadalommal.

– Csupán kérdéseket fogalmaztam meg! – méltatlankodott. – Joant bíztam meg a feladattal. Arra kértem, hogy kérdezősködjön, diszkréten, a lány előző munkaadóinál a jelleme felől. Ez minden.

– És?

– Semmi. Senki sem ismeri őt. Senki sem ismert rá a Chrissa Moore névre és a rá illő jellemzésre azok közül, akikkel Joan beszélt. Aztán felébredt bennem a gyanakvás, hogy Joan talán rokonszenvezik Chrissával, sőt akár a bizalmasa is lehet. Nem lepne meg, ha hazudott volna.

Ebben kételkedtem.

Joan Gedge jámbor teremtés volt, apró termetű és tyúkeszű. Egyszer rajtakaptam, amint tollastul akart megsütni egy madarat.

Őszintén úgy gondoltam, hogy nem lenne képes az úrnője ellen mesterkedni.

– Ezt miből gondoltad? – kérdeztem, kínosan ügyelve a lágy hangnemre, mivel tudtam húgomról, hogy hajlamos magába zárkózni, ha elkedvetlenítik.

– Ó, hát mert… – hadonászott a kezével. – Nehéz ezt megmagyarázni.

– Értem. És aztán? Merthogy hónapokkal Chrissa ideérkezése után írtad csak meg a levelet. – Nem állt szándékomban ennyire kételkedő hangot megütni, ezért valamivel körültekintőbben hozzátettem: – Mi történt, ami írásra késztetett?

Ekkor mocorogni kezdett a székében, és lazacrózsaszínű lett az ábrázata.

– Nos, nem volt ám könnyű. Apánkat nyilvánvalóan levette a lábáról, de őszintén megvallva, kezdetben még nem gyanakodtam, hogy bármi is történni fog. Igaz, hogy züllöttnek tartottam a lányt, de szégyelltem volna további lépéseket tenni és bevallani, akár csak neked, hogy egy efféle személy tartózkodik az otthonunkban. Hogy nem voltam képes apánkat megvédeni. Teltek-múltak a hetek, a nyár is tovatűnt már, és nem történt semmi igazán aggasztó. Egyfolytában éreztem… egy különös, sötét, felkavaró sejtelem gyötört, hogy valami nincs rendjén, de ez nem volt kézzelfogható.

– Mikor változott meg a felállás? – Úgy beszéltem, mint egy jogtudor, és elvörösödtem. Nem tűnt úgy, mintha Esther észrevette volna.

– Közvetlenül azelőtt, hogy az utolsó levelemet megírtam.

Felszökött a hangja, és könnyek csillogtak a szemében. Az asztalkendő szélét csavargatta az ujjai közt. Anyánktól megörökölt súlyos gyapjúkendőjébe burkolódzva évekkel fiatalabbnak látszott a valós koránál.

– Mondd meg bátran – noszogattam. Arra számítottam, hogy hasonló adalékokkal fog traktálni: féltékenységi históriákkal, sós kenyérrel, részrehajlással, és magamat okoltam. Szorosabb kapcsolattartásra kellett volna törekednem, és sűrűbben járhattam volna haza. Bárcsak ne mentem volna el háborúzni… Bárcsak…

– Böjti nap volt – folytatta Esther. – Templomban voltunk hármasban. Sétáltunk az úton. Láttam, hogyan vonzza magához apánkat, hogyan kokettál vele. Ő mögöttem haladt a lány oldalán, én fürgébb tempóban, előttük mentem. Aztán megfordultam, és láttam, ahogy apám megérinti a lány karját. Épp csak egy pillanatig tartott. De apánkról beszélek! Sosem nézne úgy egy nőre, hiszen anyánk holtan nyugszik a földben. Soha. Én szégyelltem magamat őhelyette. Az egy alávaló teremtés, nem méltó hozzá. Mentem tovább, egy szót sem szóltam. S persze a lány sem, holott tudta, hogy tudom. Még elszégyellni sem méltóztatott magát.

Mérlegeltem a történetet. Való igaz, hogy atyánk azelőtt semminő hajlandóságot nem mutatott arra, hogy másodszor is megnősüljön. Valószínűtlennek tűnt, hogy egy férfi, aki két gyermeket nevelt fel minden gond és anélkül, hogy egy tisztes özvegyasszony mellett kötött volna ki, éppen most döntsön úgy, hogy asszony kell neki. És képtelen voltam összeegyeztetni Esther beszámolóját azzal, amit atyánkról tudtam, akinél szerényebb és istenfélőbb emberrel még nem találkoztam.

Mindazonáltal túlságosan is behatóan ismertem a hús kísértéseit, míg Esther kétségkívül tudatlan volt e tekintetben. Nyugtalanítónak találtam a gondolatot, hogy atyám egy cselédlányon tölti ki valamely titkos vágyát, de nem zárhattam ki az eshetőséget.

És nekem ez korántsem az Ördöggel való cimborálásról szólt.

Tapintatosan, mert nem kívántam újfent könnyekre fakasztani húgomat, így szóltam:

– Biztos vagy benne, hogy nem csupán ennyiről van szó? Kacérkodásról, semmi vészjóslóról. – Esther összerándult a „kacérkodás” szó hallatán, még szerencse, hogy nem erősebb kifejezést választottam.

– Még nem fejeztem be – mondta. Mégis mintha elakadt volna. Aztán észrevette, hogy megettem a kenyeremet, és a késért nyúlt, hogy vágjon még.

– Kérlek. Fejezd be a történetet – szóltam.

Enyhén remegett a kés, mielőtt letette. Kapkodók voltak a mozdulatai; akármit kívánt is elmondani, szégyenkezett miatta.

– Aznap este mindannyian együtt imádkoztunk. Apánk tartotta a felolvasást, és világosan kiderült, nem is először – állította –, hogy Chrissának hiányos a tudása Isten szaváról. Apánk feltette a kérdéseket a katekizmusból, és a lány válaszai vagy túl ködösek, vagy egyenesen helytelenek voltak. Apánk mégis folytatta, végül aludni tértünk. Mióta Chrissa nálunk időzött, nehézségeim adódtak az elalvással. Így amint meghallottam a hangokat, nyomban felkeltem.

Úgy határoztam, hogy félbeszakítom. Igazán szükségtelen, hogy fenékig ürítsük a méregpoharat.

– Értem. Egyet se félj, húgom, azt hiszem, tudom, mi történhetett, és nem tagadom, hogy megbotránkoztató.

A kiábrándultság miatt kicsúszott a számon egy szitokszó, és Esther máris rám ripakodott:

– Thomas, ne gyalázkodj. Valóban megbotránkoztató volt, de nem itt végződik a történet.

Elnézést kértem, és bólintással jeleztem, hogy folytassa.

– Elővettem a lányt. Nem akartam, majd’ belepusztultam a szégyenbe, de ha szemet hunyok, azzal éppolyan mélyre süllyedtem volna, mint ő. Bementem a szobájába. Apánk akkor már elment lefeküdni. Amikor benyitottam, a lány ott állt az ablakban. A te ablakodban. Meglehetős csupaszon. A gyertyát már eloltották, de a beáradó holdfényben jól láttam… – Elhallgatott, és a cezúrában azon kaptam magam, hogy megragadja az elmémet az általa lefestett kép.

Ugyanakkor ezen a ponton felfigyeltem még valamire: Esther nem nézett a szemembe. Eszembe jutott az egyik ritka alkalom, amikor becsapott.

Egy reggel, sok évvel ezelőtt, azt állította, hogy Joan kiborított egy csöbör tejet, holott ő maga ejtette el. Nem volt tej a vajhoz, és húgom utóbb könnyek között keresett meg, hogy bevallja bűnét, könyörgött, hogy ne mondjam el atyánknak. Átnyargaltam a földeken a szomszédunk házához, ott kértem egy vödör tejet, és elsimítottam a balesetet, de mikor arról kérdeztem Esthert, mi lett a tejjel, ő éppúgy kerülte a tekintetemet, mint most.

– Bárhogy is – folytatta –, rászóltam, hogy öltözzék fel, és távozzon. Haladéktalanul. És ne is jöjjön vissza. – Egyenes háttal, védekezőn harsogott, merje csak bárki megkérdőjelezni. Elképzeltem a jelenetet, ahogy a pöttöm Esther kiakolbólítja a nála idősebb szolgálót, és meglepőnek találtam, hogy ennyi indulat munkál benne.

– És atyánk? Nem kifogásolta a dolgot? És a lány nem állt neki vitatkozni veled? – A gyanúsításból fakadó megszégyenülés lehetetlenné tette volna Chrissa Moore számára, hogy bárhol a környéken munkát kapjon. Biztosan haragra gerjedt.

Esther tétovább hangnemben folytatta:

– Apánknak először nem volt ínyére. A lány ellenben semmit sem tudott felhozni mentségére. Ugyan mit mondhatott volna? Nem tagadta a szemérmetlenségét, csak összepakolta a cókmókját, és elment.

– Ez minden?

– Nem. A következő napon kezdődött a birkapusztulás. Apánk eleinte nem kapcsolta össze a két dolgot, és járványra gyanakodva elválasztotta az egészséges juhokat a fertőzöttektől. De szélsebesen múltak ki. Elkerített ötven jószágot, valamennyi egészséges volt, és mire reggel visszamentünk… – Esther kétségbeesett arccal bámult maga elé a levegőbe. – És ez így ment tovább, mígnem már nem maradt más választásunk, el kellett mondanom. Tudatnom kellett az emberekkel, hogy az a lány rontást hozott ránk.

– Kivel beszéltél erről?

– Először Dillon csendőrkapitánnyal.

Dillon a helyi csendőrkapitány volt, és jó ember.

– Aztán Mr. Hale-lel – folytatta húgom.

Ez már más tészta. Hale a lelkész.

Szentbeszédei során gyakran kívántam magamnak szélesebb karimájú kalapot, ami felfogná a szószékről záporozó köpeteit, mintha a kénköves pokol zubogott volna az ember fejére.

Ha Hale-t is bevonták, a lány még komoly bajba kerülhet.

– Mr. Hale pedig hívatta John Rutherfordot – tette hozzá.

– A boszorkányvadászt? – Esther bólintott. – Eljött?

– Azon nyomban, és elvitte a lányt a faluból. Nagyon kedves volt hozzám – tette hozzá az összeráncolt homlokom láttán.

Én még nem találkoztam Rutherforddal, aki Cristopher Manyon, a walshami békebíró nevében járt el. Elég jól ismertem Manyont, legalábbis egyidőben, atyám révén, Rutherfordot ellenben csak hírből. És a híre bizony fejtörésre adott okot. Fizetséget kapott a szolgálataiért, így tehát nem volt szent ember, viszont részt vett a helybéli esküdtszéki bíróságok munkájában, vallomásra bírta a férjeik megátkozásával vádolt asszonyokat, szellemekkel diskurált, és táncot járt a telihold fényénél.

Esther végig elkerekedett szemű ártatlansággal adta elő a meséjét. Úgy tűnt, arra vár, hogy hozzáfűzzek valamit.

Ám én csak egyvalamit akartam volna mondani, amit viszont nem mondhattam ki. Hogy tudniillik én, Thomas Treadwater nem hiszek sem a boszorkányokban, sem az Ördögben.

És Istenben sem hiszek már.

Köhécseltem.

– Aztán atyánk ágynak esett?

Esther bólintott.

– Tegnap történt. Odakint volt az embereivel meg a birkákkal, igyekezett minél több jószágon segíteni. Napszálltakor jött meg. Azonnal felismertem, hogy ördögi erők léptek működésbe. Vontatottan beszélt. A szeme meg… Nos, láthattad. Panaszkodott, hogy istentelen rettegés kerítette hatalmába. Ezt én magam is tapasztaltam – mondta keresetlenül.

– De járni és beszélni még tudott? Nem volt…

– Nem volt még a jelenlegi állapotában – erősítette meg. – Az csak később következett. Miután leszállt az alkonyat.

– Pontosan mikor? – Ökölbe gyűrtem a kezem.

– Hirtelen nem is tudom. Éppen lefeküdni készültem.

Üvölteni szerettem volna, törni és zúzni, véresre verni magam. Nagyjából az idő tájt, amikor elhagytam Scottow templomát, atyám még öntudatánál volt, akkor még lehetett volna segíteni rajta.

Amikor megpihentem a kőrisfa alatt, hogy tehermentesítsem egy olcsó ló első lábát, akár tovább is menetelhettem volna a sötétben, gyalogszerrel egészen hazáig, és akkor találkozhattam volna atyámmal, amíg még birtokában volt a beszéd képességének.

Látva a gyötrődésemet, Esther halk hangon folytatta:

– Már nem lehetett volna segíteni rajta, Thomas. Oly gyorsan történt. Kizuhant az ágyból, abban a gyámoltalan állapotban, ahogyan ma reggel láttad.

– Ne – nyögtem fel a hajamat tépve. – Ne beszélj így róla!

Gyámoltalan. Atyám volt a legerősebb ember a világon. Még mindig elbírt a hátán egy birkát. Még csak igazán öreg sem volt.

– Sajnálom, fivérem – felelte húgom szelíden.

Rájöttem, hogy az imént kiabáltam. Megrémítettem.

Az asztal szélébe kapaszkodva azt mondtam:

– Nem, te nem tehetsz semmiről. Épp csak nem gondolnám, hogy… De várjuk meg a doktort – tettem hozzá csendesen, visszanyerve higgadtságom. – Azt mondtad, azonnal elküldted érte Joant.

– Az első kakasszóra.

Joannek hozzávetőleg öt kilométert kellett lovagolnia. Öszvérháton, a szikkadt sárral borított utakon ez több órájába fog telni, azután találnia kell alkalmas orvost, s még abban az esetben is, ha hajlandó idejönni, akár egy egész napba vagy annál is több időbe telhet, mire felbukkan nálunk. De nem hittem, hogy volna más választásunk. Még ha magam lovagolok is ki segítséget keresni, semmi sem garantálja, hogy sikerrel járok, és atyám is úgy kívánná, hogy előbb az itteni ügyeket rendezzem el. Az adott pillanatban egy test voltunk fej nélkül, uralkodója vesztett birodalom. Képes leszek-e vajon felnőni a rám váró feladathoz?

– Szóval, Rutherford elvitte… – Haboztam, mert kényelmetlen volt kimondanom a sosem látott nő nevét. – Elvitte Chrissa Moore-t.

– Igen. A walshami fogházba. – Húgom borzongani látszott. – Ott szemmel tartják.

Tudtam, miért borzongott. Esther számára egy boszorkányt megfigyelni – együtt üldögélni vele, kihallgatni, hallani az elsuttogott beismeréseit éjféltájban – egyet jelentett azzal, hogy valaki Isten fényéről lemondva az Ördög árnyékát keresi.

A figyelők beszámolói ott voltak mindenütt, sötét, pletykás zugokban adták tovább őket az emberek: az alvástól és ételtől megfosztott, halálosan kimerült szolgálók, özvegyasszonyok és templomkerülők, akiket a Rutherford-félék kézre kerítettek, végül egytől egyig bizonyságot tettek saját bűnösségükről. Mindnyájan hallottunk azokról, akik ártó szellemeket látnak vendégül a hálókamrájukban, visszafelé mormolják a zsoltárokat, háromlábú kutyák alakját öltő démonoknak kínálják oda a keblüket, vagy ismertünk olyat, aki hallott már felőlük. Azokban a réges-régi napokban az efféle kegyelettelen vallomások ott rejtőztek életünk felszíne alatt, jobbára észrevétlenül, de örökké jelen voltak, örökké szájról szájra jártak. Az a tudat, hogy a gonosz bennünk és közöttünk lakozik, karnyújtásnyira tőlünk, anyák, apák, fivérek és nővérek mosolyával leplezetten, mindez túl nagy teher volt azoknak, akik hittek az ilyesmiben.

És néha, s ebben az esetben is ettől tartottam, az előidézett rettegés hamar elmérgesedett, akár egy beteg szív, és az maga volt a borzalom.

Rosie Andrews: A Leviatán

Fordította: Borbély Judit Bernadett

21. Század Kiadó, 2022