Mi lehet az oka, hogy Oroszországot még mindig nem tekinti gyarmatosító hatalomnak a nyugati közvélemény tekintélyes része?
Az orosz PR-felelősök sok generációja dolgozott azon, hogy ez a nézet kialakuljon. Segítettek nekik azok a nyugat-európai politikusok és üzletemberek, akik számára az erkölcs kevesebbet jelentett, mint az anyagi haszon. A II. világháború után, amikor a nyugati gyarmatbirodalmak kezdtek szétesni, a Szovjetunió támogatta azokat a „felszabadító mozgalmakat” Afrikában és Ázsiában, amelyek harcoltak a gyarmatosítók ellen. Például szovjet segítség nélkül az Afrikai Nemzeti Kongresszus vélhetően nem tudott volna hatalomra kerülni Dél-Afrikában, így nem is olyan meglepő, hogy ma Dél-Afrika nem hajlandó elítélni Ukrajna orosz megszállását. Indiában is jelentős, hasonló segítséget kaptak különböző csoportok, illetve a szovjetek Amerika-ellenes attitűdöket tápláltak Latin-Amerikában – Venezuela egy friss példa erre. Történetesen a nyugati antikolonialista teoretikusok Afrikából, Indiából, a Közel-Keletről és Latin-Amerikából származnak. Kínos lett volna számukra, ha azt az országot vádolják, amelyik ideológiailag és anyagilag támogatta őket, méghozzá ugyanazokkal a bűnökkel, amelyek ellen hazájukban harcoltak. Így hát szemet hunytak az orosz gyarmatosítás felett. Ráadásul a kommunista Oroszországban, és kisebb mértékben a mai Oroszországban is, a véleménynyilvánítás szabadságának hiánya miatt az Orosz Föderáción belüli elnyomott nemzetek képviselői nem tudták kifejezni sérelmeiket nyomtatásban.
Hasonló dolgok mondhatók el a távolabbi múltról is. A tizennyolcadik században Oroszország pénzt fizetett Voltaire-nek, hogy rágalmazza Lengyelországot, amelyet akkoriban Oroszország támadott meg, és végül felosztották, hogy Oroszország és Poroszország legyen a fő haszonélvező. Voltaire a felvilágosodás ikonja volt, akinek a véleményét akkoriban megkérdőjelezhetetlennek tekintették. Így azzal, hogy Lengyelországot elmaradott és elnyomó országként mutatta be, megnyugtatta a közvéleményt Lengyelország „kannibalizálásával” kapcsolatban a 18. század vége felé.
Ez azonban változik. Az Ukrajna elleni agresszió váratlanul és pusztító módon mutatta meg az orosz rezsim természetét. Az ukrán lakosság ellen elkövetett agresszió és brutalitás – amelyet világszerte a televízió képernyőjén láthatunk – olyan módon leplezi le Oroszországot és tárja fel gyarmati alapjait, amely nem hagy más lehetőséget, minthogy Ukrajna mellett álljon; vagy helyeselje ezeket a bűnöket.
A nyugati gyarmatosító hatalmak értelmisége már idejekorán vitát indított a gyarmatosítással kapcsolatban. Oroszország hol tart ezen az úton?
Tény, hogy gyakorlatilag minden értelmiségi, aki a modern időkről írt, arra a következtetésre jutott, hogy a gyarmati kizsákmányolás rossz. Ironikusan megjegyezhetjük, hogy erre a következtetésre azután jutottak, hogy kormányaik a gyarmatosított területeket megfosztották természeti kincseik nagy részétől, valamint megakadályozták az őslakosok normális politikai fejlődését. Az igazság kedvéért hozzá kell tennem, hogy bizonyos esetekben azért a gyarmatosítók hozzájárultak ehhez a politikai fejlődéshez – India a brit mintára kialakított demokrácia példája volt. De anélkül, hogy maguk a gyarmatosítottak ne emelték volna fel a hangjukat, a gyarmati rendszer felbomlása véleményem szerint nem következett volna be. A nyugati szólásszabadságnak köszönhetően a gyarmatosított országok értelmiségei közzétehették a gyarmatosítókról alkotott véleményüket, melyet a gyarmatosító országok polgárai is magukévá tették, és végül nyomást gyakoroltak a kormányokra, amelyek végül engedélyezték gyarmataik felszabadítását.
Volt-e az irodalomnak szerepe abban, hogy Oroszországról nem egy gyarmatosító hatalom képe alakult ki a világ közvéleményében?
Természetesen. Írtam is egy könyvet róla. Hadd említsem meg itt az orosz írók néhány stratégiáját, amelyekkel a mások által támadott, de soha senkit meg nem támadó, sokat szenvedő Oroszország képét népszerűsítik. A legfontosabb az általánosítás. Fjodor Tyutcsev orosz költő írt egy híres verset Oroszországról, amelyben szegénynek, szelídnek, nem agresszívnek mutatta be országát – olyannak, amiben hinni kell. Elég kényelmes módja annak, hogy elkerüljék a racionális vitát arról, hogy mit tettek az oroszok a birodalmon belül a nem oroszokkal. Vagy vegyük Szolzsenyicint, akinek egyébként értékes szerepe volt a kommunizmus és annak módszerei bemutatásában. A Halálos veszély címmel angolra fordított és 1980-ban New Yorkban megjelent esszéjében Szolzsenyicin azzal védi hazáját, hogy „Oroszország soha nem támadott meg senkit”. Kifejtem, hogy világos legyen: „Oroszország soha nem mutatott agressziót egyetlen más nemzet felé sem”. Ez a mondat annyira abszurd, hogy kérdéseket vet fel Szolzsenyicin józanságát – vagy jóakaratát – illetően. A könyvet mégis egy jó hírű kiadó (Harper & Row) adta ki. Amennyire tudom, én voltam az egyetlen, aki felszólalt a benne olvasható hazugságok miatt.
A könyvében a Háború és béke külön fejezetet kapott. Bármilyen népszerű is, nem túlzás egy regénynek ekkora jelentőséget tulajdonítani, hogy ennyire képes volt befolyásolni nemzedékek gondolkodását?
A Háború és béke az orosz irodalom talán legismertebb műve. A könyvet milliók olvasták, a belőle készült filmek pedig további milliókhoz jutottak el. Természetesen a Háború és békénél több kellett ahhoz, hogy Nyugaton téves kép alakuljon ki az oroszországi életről. De a könyv sokat tett azért, hogy elhomályosítsa a valós képet. A könyv két jellemzője jut egyből eszembe. Az első az, hogy a regény cselekménye szinte kizárólag az ország legmagasabb rangú nemességével – hercegekkel és grófokkal, bárókkal és tábornokokkal – foglalkozik. Az olvasó annak a társadalomnak egy parányi töredéke alapján kezd képet alkotni az orosz társadalomról. Azt képzeli, hogy a Rosztovok és a Bolkonszkijok képviselik az orosz társadalmat. Ezzel szemben az Európában abban az időben született regényekben a középosztály vagy az alsóbb osztályok szerepelnek.
A második jellemző a birodalom földrajza, amelyet a regény bemutat. Miközben a seregek Franciaországból Moszkvába, majd vissza Franciaországba vonulnak, az olvasó észreveszi, hogy Oroszország Németországgal és Ausztriával határos, nem pedig Lengyelországgal, a balti államokkal, Belarusszal, Ukrajnával. Ezeket a nemzeteket kitörlik a térképről. Ez megerősíti az orosz birodalmi világfelfogást – és ezt a felfogást kényszeríti rá a regényt olvasókra. Az ehhez hasonló regények által nevelt olvasó hajlamos lesz Ukrajnát Oroszország tartományának tekinteni, Lengyelországot pedig az orosz bőségből kiemelkedő apró nemzetnek – holott Lengyelországnak valójában hosszabb történelme és nagyobb irodalma van, mint Oroszországnak. Ha az ilyen regényeken nevelkedett embereknek el kell dönteniük, hogy Amerika segítsen-e Ukrajnának legyőzni az orosz agresszort, akkor hajlamosak lesznek az orosz oldalra állni a konfliktusban.
Volt-e bármi különbség a gyarmatosításhoz való viszonyulás tekintetében a cári illetve a szovjet külpolitikában?
A Szovjetunió első éveiben volt. A Moszkvai Nagyfejedelemségből kinövő állam által gyarmatosított számos nemzet támogatásának biztosítása érdekében a kommunisták eltörölték a cári közigazgatási körzeteket, és az ott élő nemzetiségek szerinti közigazgatási körzeteket vezettek be. Így a gubernije helyett reszpublikokat kaptunk, ezek pedig szövetségi köztársaságokra, autonóm köztársaságokra stb. oszlottak – amelyek mindegyike látszólag azon alapult, hogy az adott területen milyen nemzetiség uralkodott. De az orosz nacionalizmus és imperializmus hamarosan átvette az irányítást, és Moszkva megkezdte kizsákmányolási és oroszosítási projektjét. Egy friss példa erre, hogy
az Ukrajnát megtámadó első hullám katonái egyáltalán nem oroszok voltak, hanem a kisebbségek, például a burjátok és a dagesztániak közül kerültek ki. Az orosz vezetés azt akarta, hogy ezek az emberek haljanak meg, mielőtt etnikai oroszokat küldenének a harcba.
Hogyan ábrázolják a perifériákat (például Szibéria, Közép-Ázsia, Kaukázus stb.) az orosz irodalomban? Összehasonlítható-e ez azzal, ahogy a nagy angol, francia írók ábrázolták a saját gyarmataikat?
Természetesen vannak hasonlóságok. Minden imperializmus kizsákmányoló és közömbös az általa kizsákmányolt területek jóléte iránt. Így az angol, a francia és az orosz irodalomban is vannak olyan szereplők, akik a gyarmatosított területekről származnak, de a gyarmatosító érdekeinek szemszögéből látjuk őket. Így az angol irodalomban kivétel nélkül szerepelnek a meghódított nemzetekhez tartozó szolgálók, akiknek nézőpontját, álmait, terveit és vágyait soha nem ismerjük meg. Albert Camus Közöny című művében a világot kizárólag a történet középpontjában álló francia szemével látjuk. Ő meglehetősen lazán lövi le az arabot, mintha nem lenne nagy ügy. Az arabnak nincs története, nincs neve, nincs identitása. Egy darab szemét. Anatolij Ribakov Az Arbat gyermekei című regényében megjelenik egy karakter, akit Zidának hívnak, és a nem szláv Szibériából származik. De az ő keményen dolgozó élete nem járul hozzá semmivel a szibériai emberek jólétéhez. Nem tagja annak a szibériai nemzetnek, ahová származása szerint tartozik, hanem az oroszok rabszolgája. A főhős, az orosz Szása kihasználja őt, és kidobja, amikor már nem lesz hasznos. Mindennek a tetejébe a foglalkozása orosz nyelvtanár. Miközben anyanyelvét és kultúráját az oroszok fojtogatják, az ő kultúrájukat és nyelvüket népszerűsíti.
És természetesen ott van a földrajz, amely ezekben a művekben olyan területekre oszlik, amelyeket érdemes megvédeni és harcolni értük, mint például a gyarmatosítók szülőföldjei, illetve a meghódított területek, amelyek talán alkalmasak vadászatra és olcsó munkaerő megtalálására, de nem méltóak arra, hogy gondoskodjanak róluk.
A könyvében bemutatja, hogy Oroszország valójában sosem állt huzamosabb ideig idegen megszállás alatt: a hat hónapos francia invázió is egy szűkebb területre korlátozódott, és még a II. világháborúban is Ukrajnát és Belaruszt foglalták el teljes egészében a németek, orosz területen csak Voronyezsig jutottak, mindeközben az orosz történelem a folyamatos terjeszkedésről, újabb és újabb bekebelezett területekről szól a 17. századtól a mai napig. Hogyan lehet, hogy Oroszország a mai napig sikerrel hiteti el világszerte, hogy példátlanul sokat szenvedett az idegen megszállásoktól?
Ennek két oka van. Először is, egészen a közelmúltig a világban meghatározónak számító vélemények Nyugat-Európából származtak. A nyugat-európai országok maguk is gyarmatbirodalmak voltak, és hajlamosak voltak lekezelően és figyelmetlenül tekinteni a nem európai birodalmak által gyarmatosított területekre (úgy gondolom, Oroszország is közéjük tartozik). Különösen, ha egy összefüggő terület vagy szomszédos állam meghódításáról volt szó. Ha az orosz hatóságok Szibériát „Oroszországnak” akarták nevezni, az a nyugat-európai országoknak nem volt ellenére, még akkor sem, ha Nagy-Britannia nem nevezte Indiát „Nagy-Britanniának”. Itt el kell ismerni az orosz uralkodók azt a fajta okosságát, amellyel a mongol kánok rendelkeztek – azzal, hogy hatalmas, nem orosz területeket „Oroszországnak” nevezték át, kizárták a gyarmatosított területek politikai státuszáról szóló jövőbeli vitákat.
A második okot pedig már megvitattuk: Oroszország anyagilag és más módokon is számos forradalmat segített a harmadik világ országaiban, és ezekből az országokból származnak a gyarmatosítás fő elméletalkotói. Némelyiküket orosz pénzzel támogatták. Kínos lenne számukra rámutatni arra, hogy jótevőik éppen azokat a bűnöket követték el, amelyeket oly ékesszólóan elítéltek.
A szovjet-orosz disszidens írók, mint például Szolzsenyicin megfogalmaztak bármilyen kritikát az orosz birodalmi felfogással szemben, vagy nekik csak a politikai rendszerrel volt problémájuk?
Sajnos, nem. Ahogy az elején említettem, Szolzsenyicin valójában azt az abszurd hiedelmet hirdette, hogy Oroszország soha nem támadott meg senkit. Ez azt mutatja, hogy még a művelt oroszok sem szívták magukba az elemi logika szabályait, amikor az oroszsághoz való hozzáállásukról van szó. Annak tagadása, hogy Oroszország – vagy nevezzem inkább Moszkóviának? – számos agresszív háborút folytatott az elmúlt évszázadokban, olyan gondolkodásmódot igényel, amely idegen a görög logikától és a józan észtől. Ennek fenntartása azt jelenti, hogy az oroszokkal nem lehet vitatkozni a kitágított határaikról.
Azt lehet tudni, hogyan tekintettek a szovjet-orosz írók a hidegháború idején megszállt országok lakóira, így például a magyarokra?
Azt hiszem, ez a leereszkedés és a kisebbrendűségi komplexus keveréke volt.
Kétségtelen, hogy a moszkvai társadalom elitje irigykedve és félelemmel tekintett az általuk meghódított nyugati országokra. Számukra Magyarországra menni olyan volt, mintha »Nyugatra« mentek volna. A mindennapi udvariasság, az ételek felszolgálásának módja, a szállodák működése – minden más volt és jobb, mint amivel az oroszok otthon találkozhattak. Még a kiváltságos oroszok is.
Másrészt az oroszok büszkék voltak arra, hogy ezt a hatalmas nyugati területet Moszkva leigázta. Amit Oroszország a második világháború után szerzett, az büszkévé tette az oroszokat, és segített kialakítani a legyőzhetetlen Moszkva, illetve az orosz mint legyőzhetetlen nemzet képét. A belföldi közvélemény számára ez segített kialakítani egy teljesen hamis képet Oroszországról, mint a világ vezető országáról.
Pedig tudjuk, hogy Moszkvától néhány tucat kilométerre az „igazi Oroszország” egészen más volt, mint amit a Kreml környékén láttunk. Földutak tele kátyúkkal, apró faházikók beázó tetőkkel, és szegény emberek sora a vasútállomásokon, ahol külföldi turistákat szállító vonatok haladtak, és ahol kevés pénzért lehetett hozzájutni a vacsoraasztalukról megmaradt ételmaradékhoz. Tudom, hiszen Irkutszkba és Ulánbátorba is ilyen vonattal utaztam, és láttam a vonatmegállókban sorban állni a babuskákat.
A könyvében női írókat említ, mint akik elsőként utaltak rá, hogy Oroszország problémái valójában a birodalmi létben keresendők. Az azóta eltelt két évtizedben megjelentek újabb írók is, akik hasonlóan viszonyultak a birodalomhoz?
Tudomásom szerint nem. Lehetséges, hogy vannak olyan írók, akik nem találnak kiadót, és akik nagyszerű műveket írtak, amelyekben elítélik a moszkvai uralkodókat, és az úgynevezett Orosz Föderáció nagy részét alkotó, nem orosz területek felszabadítására szólítanak fel. Amikor az olyan írókról írtam, mint Ljudmila Petrusevszkaja, azt reméltem, hogy ő és mások is megértik nyomorúságuk forrását, amely az orosz imperializmus és gyarmatosítás. De sajnos sem ő, sem Tatyjana Tolsztaja nem ment ebbe az irányba. Tipikusan orosz módon az élet nehézségeiről panaszkodtak, anélkül, hogy megértették volna, hogy Oroszország agresszivitása a titkos forrása a szereplőik nyomorúságának.
A könyvét az ezredfordulón írta, amikor Oroszország nem számított már igazán érdekesnek nyugaton. Érzékelte Ukrajna lerohanása óta, hogy megnőtt az érdeklődés iránta?
Nyilvánvaló, hogy az ukrajnai háború sok vitát keltett életre Oroszországgal kapcsolatban. Jó néhány amerikai nem érti Oroszország agressziójának valódi okait: politikai rendszerének alapjai a mongol kánoké, akik a 13. században megtámadták Európát, és akik két és fél évszázadon át uralkodtak Moszkvában. Oroszország tőlük szerezte meg az agresszivitás és a kétszínűség eszközeit. De a legtöbb amerikai ezt nem tudja, és a Moszkvából irányított masszív oroszbarát propaganda sokat tett azért, hogy ezeket a történelmi tényeket elhomályosítsa azok tudatában, akik Oroszországot tanulmányozzák az egyetemeken. Itt egy fontos problémához érkeztünk. Az Egyesült Államokban a szláv nyelvek és irodalmak tanszékei (amelyekhez néha egyfajta mostohagyermekként a magyart is hozzácsapták) az elmúlt két generációban inkább az orosz propaganda központjai voltak, mintsem olyan helyek, ahol a ruszofíliát vizsgálták és elemezték.
Mint aki már az 1990-es években arra figyelmeztetett, hogy az orosz tankönyvek ugyanazt a birodalmi nacionalizmust képviselik, mint régen, a jelenlegi háború fényében lát reményt arra, hogy a nem túl távoli jövőben valamiféle párbeszéd kezdődjön Oroszországban a birodalmi öntudatról?
Természetesen. Ez egy nagyszerű pillanat az oroszok számára, hogy elkezdjék lebontani a mongol birodalmi örökségüket.
Az oroszoknak el kell fogadniuk a tényt, hogy az általuk létrehozott nagyszerű műalkotások ellenére ők is egy közönséges nemzet, amely véges határokkal és meglehetősen csúnya történelemmel rendelkezik (abban az értelemben, hogy Moszkóvia évszázadokon át agresszív háborúkat vezetett). Az oroszoknak újra kellene vizsgálniuk a mitológiájukat, miszerint gyökereik kizárólag Kijevben vannak.
Gyökereik a Mongol Birodalomig nyúlnak vissza, amely Moszkóviára hagyta politikai rendszerét és a hódítási vágyat. De ehhez Oroszországot úgy kell legyőzni, ahogyan Németországot legyőzték a II. világháború végén. Félreértés ne essék, ha nem lettek volna idegen hadseregek Berlinben, a németek ma is Hitlert imádnák. Az viszont elég valószínűtlen, hogy Moszkvában hasonló helyzet alakulna ki. Senki sem tervez inváziót az Orosz Föderáció ellen. Inkább magának a Föderációnak kell felbomlania, és lehetővé kell tennie, hogy a különböző nemzetiségek saját magukat irányítsák, ahelyett, hogy Moszkva irányítaná őket. Ha ez megtörténik – és nem számítok arra, hogy ez egyhamar bekövetkezik –, az oroszok újra csatlakoznak az európai nemzetek családjához, amelyek lemondtak az államok közötti erőszakról, és a békés körülmények közötti fejlődést választották.
