Bár a hatvanas évek egyértelműen a jövőbe mutató évtized volt, melyben valóságos forradalom zajlott le az élet számos területén az ifjúsági tömegkultúrától kezdve az űrkutatáson át a szexualitásig, az évtized vége mégis egy olyan sorozattól volt hangos világszerte, amely a szigorú, konzervatív, viktoriánus múltban játszódott. Ez volt a Forsyte Saga, mely nemcsak az irodalmi adaptációkat hozta divatba, de felkeltette az érdeklődést a száz évvel korábbi korszak iránt is. Ennek köszönhetően további viktoriánus sorozatok kerültek a brit tévénézők elé a következő években, melyek egyébként is a múltba nézés jegyében teltek a BBC-nél, de egyik korabeli sorozat sem aratott akkora sikert, mint az 1860-as és 70-es évek tengerjáró hajóinak korát megidéző The Onedin Line, magyarul Az Onedin család.
Mindjárt érthetőbb azonban a nosztalgia, ha azt is felidézzük, hogy akkortájt a britek javában próbáltak magukhoz térni a birodalom gyors felbomlása okozta sokkból. És mi lehetne ilyenkor vonzóbb, mint visszamenni a Brit Birodalom legdicsőbb időszakába? Ez azonban csak részben magyarázat, hiszen Onedinék távolról sem csak a brit nézőket nyűgözték le, a sorozat a világ csaknem hetven további országában is sikerrel futott. Vagyis valamit mégis csak tudott a nosztalgián túl is a sorozat, amely nálunk is a korszak egyik legnépszerűbb műsora volt.
A liverpooli buszvezető álma valóra válik
Pedig Az Onedin családot nem egy elismert írónak köszönhetjük.
Abrahamet végül második felesége, a tanítónő Joan Thomas bátorította arra, hogy valósítsa meg az álmait, sőt, még bérelt is számára egy írógépet, mert utóbbira a férje fizetéséből nem futotta. Abraham élni tudott a lehetőséggel: először novellákat és rövidebb írásokat jelentetett meg, majd felfedezte a televízió, és jó pár brit sorozatban dolgozott forgatókönyvíróként, melyek közül a legismertebb a Coronation Street című szappanopera volt.
Abrahamnek azonban volt egy saját ötlete is, mivel örök szerelmének megmaradt a tenger és Liverpool. Eredetileg egy modern hajózási vállalatról akart írni, azonban észrevette, hogy a legtöbb ilyen még a 19. században alakult, és többnyire egy okos és előrelátó ember indította el, aki saját üzleti érzékével a semmiből épített fel egy hajózási vállalatot. Így teremtette meg James Onedin alakját, aki egyetlen hajóval indulva valóságos kereskedelmi birodalmat épít ki, és akit létező, hasonló életutat befutó hajómágnásokról mintázott. Az Onedin név a hableány szóból – angolul undine vagy ondine – eredt, és két betű felcserélésével született meg a tenger ördöge, Onedin neve.
Nincs szebb látvány egy klippernél
A BBC először a Drama Playhouse című műsorában tesztelte az ötletet, melyben tulajdonképpen pilot epizódokat vetítettek le, és amelyekre ezek közül kedvező reakció érkezett a közönségtől, abból később sorozat is lett. Az Onedin Line pilot epizódját 1970 decemberében mutatták be, majd, miután sikert aratott, a BBC tizenöt epizódot meg is rendelt a sorozatból (a pilotot is újraforgatták, csaknem változatlan szereplőgárdával, egyedül Anne-t alakította egy másik színésznő, Sheila Allen). A sorozat producere a tapasztalt tévés, Peter Graham Scott lett, aki számos sikersorozatban is dolgozott (The Avengers, Danger Man, The Prisoner stb.).
Scott remekül eltalálta a szereposztást: James Onedin szerepét az addig főleg vígjátékokból és a Folytassa… filmekből ismert Peter Gilmore-ra bízta, és ez tökéletes választásnak bizonyult:
Bozontos volt a haja, tüzes a tekintete, beesett arcán pofaszakáll futott végig, az ajka erősen lefelé húzódott, az állát pedig rendíthetetlenül előre szegezte, hogy szembenézzen a viharral
– jellemezte a színészt a Guardian. Miután Sheila Allen visszautasította James felesége, Anne szerepét (ezt később Scott szerint megbánta), Scott egyik kedvenc színésznőjét, Anne Stallybrasst kérte fel a szerepre, mely szintén jó döntés volt. Baines kapitány szerepét arra a Howard Langre osztotta, aki maga is éveket szolgált korábban a haditengerészetnél, míg James húga, Elizabeth szerepét Jessica Benton kapta. Valamennyiüknek az Onedin lett messze a legismertebb szerepe.
A sorozat ugyanis gyorsan népszerű lett a nézők körében, miután a BBC 1971. október 15-én bemutatta az első részét. A nézők és a kritikák is díjazták a sorozat akkori mércével mérve pazar kiállítását: a külső helyszíneket, melyeket főleg a délnyugat-angliai Dartmouth és Exeter kikötőjében forgattak, valamint a tengeri jeleneteket, a csodaszép, korabeli vitorlásokkal, azaz a három árbócos klipperekkel, amelyek uralták a tengereket a gőzhajó színre lépése előtt.
Kevés szebb látvány van, mint egy klipper teljes vitorlázatban
– lelkendezett a Daily Telegraph kritikusa, míg a Daily Mail szerint az óceán és a hajó ugyanaz volt az angoloknak, mint az amerikaiaknak a préri és a ló. Tagadhatatlan az is, hogy a sorozat feltámasztotta a hazafias büszkeséget: „Szeretem a tengert, minden brit szereti a tengert, ez az egyik olyan dolog, ami a szigeteken élő emberekben gyökerezik” – mondta maga Scott is, miközben a sorozat valóban támaszkodott a brit tengeri identitás romantikus elképzeléseire. Csakhogy a brit kosztümös sorozatokról szóló, Upstairs and Downstairs című könyvben Mark Fryers fontos különbségeket is megállapít a viktoriánus korszak korábbi ábrázolásaival szemben. Elsősorban azt, hogy Az Onedin családban a brit birodalmi büszkeség egyik első számú forrását, a haditengerészetet alig említik, és amikor igen, akkor sem tüntetik fel pozitív színben: a sorozat azt sugallja, hogy a kereskedőhajók tették naggyá Angliát, és az őket irányító férfiak építették fel a birodalmat, nem pedig a katonaság. De eltávolodva az ideológiától, a sorozat főcímzenéje, Hacsaturján Spartacus balettjének adagiója is telitalálatnak bizonyult.
A Szabó család hajóra száll
Az Onedin család a siker ellenére is hajszál híján maradt csak a nézőkkel a második évadra, mivel a látványnak megvolt az ára: Scott 60 ezer fonttal túllépte a költségvetést, és csak annak köszönhetően nem kellett elkaszálni a produkciót, hogy a nyugatnémet ARD televízió jó pénzért megvásárolta a sorozatot, majd számos további külföldi televízió is követte a példáját. A sorozat azt is túlélte, hogy az egyik legnépszerűbb karaktert játszó Anne Stallybrass nem akarta beskatulyázni magát Anne Onedin szerepébe, ezért a második évad után kiszállt, a karaktere pedig belehalt a szülésbe. James később még kétszer megnősült a sorozat további évadaiban, noha Peter Gilmore-nak is megvoltak a maga aggályai a beskatulyázással kapcsolatban. A negyedik évad többek között ezért (illetve a BBC pénzügyi nehézségei miatt) csúszott egy évet, de végül sikerült a színészt meggyőzni, hogy maradjon, és végül összesen nyolc évad készült a sorozatból, az utolsót 1980-ban sugározta a brit köztévé. Időközben a producer is lecserélődött, Scottot a negyedik évadra Peter Cregeen váltotta, majd Geraint Morris fejezte be a sorozatot.
Addigra Az Onedin család már világhírű volt, hatalmas sikerrel vetítették Svédországtól (ahol azonos nevű hajózási céget is neveztek el róla) Romániáig (ahová Peter Gilmore személyesen is ellátogatott a hetvenes évek végén). Nem maradhatott ki a sorból a Magyar Televízió sem, és 1978. december 23-án először a Film Színház Muzsika számolt be a hírről: „Liverpool kikötője a viktoriánus időkben, múlt századi utcai lámpák, szkúnerek a rakparton. Ebben a világban kezdődnek James Onedin kalandjai, és tartanak – egyelőre – január másodikától április tizedikéig, minden kedden este (ismétlés szerdánként délelőtt)” – írta a cikk, mely idézte a sorozat hazai szerkesztőjét, Váradi Györgyit is, aki szerint az Onedin „szerkezetileg is emlékeztet a mi Szabó családunkra”.
Ez utóbbi párhuzam eleinte ritkán jött elő a sorozatról született hazai kritikákban, melyek általában csatlakoztak a nemzetközi lelkesedéshez. „Az eddigi néhány folytatás alapján az Onedin család sorsa érdekel. Anyagának és gondolatának a minősége kétségtelenül írói. Úgy látom, a Forsyte Saga angol világában töltjük el majd ezeket a kedd esti órákat. Csakhogy itt nem a Galsworthy megelevenítette személyek szerepelnek, s nem a viktoriánus paloták előkelő környezete, hanem az a forrásvidék, amelyből az táplálkozott. Nyers, erős, fordulatos eddig az Onedin család története” – így Tamás István az Új Tükörben. „A hitelesen mozgó, karakteres színészek minden esetre sikeresen keltették egy dokumentumtörténet illúzióját. S ezzel együtt minden bizonnyal felgyújtották a nézők érdeklődését is” – írta az Esti Hírlap az első rész után, Kuczka Péter pedig rejtett rétegeket is talált a sorozatban:
James Onedin kapitányt már az első epizód után is nézhetjük keményakaratú, jó tulajdonságokkal teli eszményi figurának, de nézhetjük a kapitalizmus megtestesítőjének is, sőt – harmadik értelmezésként – azt is mondhatjuk róla, hogy a kapitalizmus áldozata, hiszen nemes emberi vonásait eltorzítja a társadalom kényszere
– írta a Film Színház Muzsikában.
Onedin kapitány, avagy a liberálkapitalista életeszme hőse
A magyar nézők is gyorsan megszerették Onedinéket, olyannyira, hogy az MTV menet közben beszerezte a második évadot is, melyet az első után egyből le is adtak, ami azt jelentette, hogy Az Onedin család gyakorlatilag az 1979-es év első felére kibérelte a magyar tévé kedd estéit, miközben a tetszési indexe is magasabb volt a többi tévéműsorénál. A siker biztos jele volt az is, hogy az újságokban egyre több, teljesen különböző témájú cikkben tűnt fel az Onedin név, mint például a Magyar Hírlap üvegvisszaváltásról szóló írásában, mely az alábbiakkal indult:
Onedin kapitány, a mindenen keresztülgázoló tévéhős, hatalmas üzletet látott az üres boroshordók szállításában. Bizony, a mai kereskedelemben is elkelne néhány Onedin, mert nálunk korántsem rajonganak a fuvarozók az üres göngyölegekért.
Csakhogy az Onedin-láz magasabbra szökésével párhuzamosan egyre többen bírálták is a sorozatot – egyrészt esztétikai, de sokkal inkább ideológiai okokból. Utóbbiakat először Rózsa László ismertette a Népszabadságban: „A filmben rejlő eszmei üzenet: a legkíméletlenebb és legerőszakosabb vagyonteremtés dicsérete, mert miközben Onedin kapitányt bámuljuk, egy liberálkapitalista életeszme hősét csodáljuk” – ismertette a vádakat a cikk, mely végül mégis arra futott ki, hogy „ezek az időölő kis történetek mégiscsak sápadt, vérszegény másai a valóságnak. S ha az ember sokat forgatja a nyugati újságok riportjait, tulajdonképpen még szelíd történeteknek látja ezeket a tv-folytatásosokat.”
Ám a támadások korántsem haltak el itt. „Onedin szabadversenyes ideáljai – de ezt valóban csak példaként idézem – már saját hazájában is túlhaladottak, s nem lehetünk annyira szégyenlősek, hogy ezt agyonhallgassuk” – írta Hegyi Gyula a Magyar Hírlapban, és Zappe László is azt kifogásolta a Népszabadságban, hogy „az Onedin család pályafutása, s azon belül is mindenekelőtt James Onedin karrierje inkább a célratörő, merészen vállalkozó s mellesleg az eszközökben sem válogató polgár pozitív legendáját igyekszik terjeszteni”, ahelyett, hogy a kritikai realizmus nagyjaihoz hasonlóan a kapitalizmus negatív vonásait bírálná. Végül ugyancsak a Magyar Hírlapban Geszti Pál ugyanezen gondolatmenet végén lyukadt ki oda, hogy
az Onedin-sorozat, a maga primitív manipulációival nem nevezhető a kritikai realizmus késői termékének. Legjobb tehát annak nevezni, ami: túldimenzionált, művészileg gyenge kalandfilmnek, amely lehet, hogy kínzó műsoridő-betöltési gondokat oldott meg, de olyan áron, amely nincs összhangban törekvéseinkkel.
De nem csak az ideológiával volt problémájuk a magyar kritikusoknak: a Lobogó arra jutott, hogy a sorozat leginkább arra jó, hogy „nézése közben egyre hevesebb nosztalgiával pillantunk a tömött könyvespolcok felé”, míg Balogh Ödön a Veszprémi Naplóban a szocialista realizmusig visszanyúlva indította írását:
»Mondja, mi közünk nekünk az Onedin családhoz?« — kérdezte a minap egy ajkai bányász. Egy a műveltebb fők közül, az idősebb nemzedékből. Mi közünk?… Ha én azt tudnám.
Lőcsei Gabriella pedig az eszképizmussal magyarázta a szerinte nem túl eredeti sorozat sikerét: „Huszonnyolc héten át bekukucskálhatott ki-ki sorsokba, életekbe, anélkül, hogy bennük a saját életéhez és sorsához hasonlatos vonásokat nem találhatott.”
Feltűnő továbbá, hogy a korabeli magyar média mennyit foglalkozott Anne Onedin külsejével: Lőcsei Gabriella „a szépnek nem nevezhető” Anne-ről írt, A Jövő Mérnöke újságírója „csúnya, de erőszakos feleségként” írta le, míg a későbbi Parabola-műsorvezető, Árkus József az „igénytelen külsejű, ám lelkiekben gazdag” Anne-ként hivatkozott rá. A nézőket azonban ez egyáltalán nem zavarta, a sorozat népszerűsége töretlen maradt idehaza is: 1981-ben tizenhárom, 1983-ban tíz új Onedin-epizódot mutattak be, 1984 szeptemberében pedig újabb tíz rész érkezett, miközben volt olyan kedd este, hogy 6 és fél millió (!) magyar tévénéző kapcsolta be a készülékét Az Onedin család alatt.
Elképesztő szám ez, mindenképpen a magyar televíziózás egyik legnépszerűbb műsoráról beszélünk, és a sorozat még a rendszerváltás után is tartotta magát, pedig új szinkron is készült hozzá. Ekkor már James Kristóf Tibor helyett Helyey László hangján szólalt meg, Császár Angelát pedig Szirtes Ági váltotta Anne szinkronhangjaként.
Onedinék még egyszer összeházasodnak
Cyril Abraham a sorozat magyarországi sikerét már nem érhette meg: az író összesen öt regényt is megjelentetett Az Onedin család történetéből, melyek cselekménye azonban helyenként eltért a sorozatétól, majd az alkoholproblémákkal küzdő író májelégtelenségben halt meg 64 éves korában, 1979-ben. A sorozat legfontosabb nevei viszont egészen a közelmúltig éltek még: Peter Graham Scott ugyan még további sorozatokban is dolgozott, de meg sem tudta közelíteni az Onedin sikerét, végül 2007-ben halt meg.
A főszereplők, Peter Gilmore és Anne Stallybrass pedig később az életben is összeházasodtak, és a házasságuk tovább is tartott, mint Onedinéké: 1987-től Gilmore 2013-ban bekövetkezett haláláig éltek együtt, és Dartmouth-ban, a sorozat forgatásának helyszínén is volt egy házuk, az Onedin House, mely most már a nagyközönség számára is kiadó. Anne Stallybrass végül 2021-ben halt meg, míg Jessica Benton a sorozatot követően felhagyott a tévézéssel, és tájfényképész férjével visszavonultan él vidéken.
A tenger és a viktoriánus kor vonzereje pedig egy évtized után, pont Az Onedin család utolsó évadaira csökkenni kezdett ugyan a tévénézők körében, de a mai napig kevés brit sorozat mondhatja el magáról, hogy ekkora nemzetközi sikert aratott.
A cikksorozat korábbi részei itt olvashatók. A cikksorozathoz az Arcanum Digitális Tudománytár nyújtott segítséget.
