Október elején jelent meg első angol nyelvű novelláskötete Amerikában The Black Maybe címmel. Kapott-e már visszajelzéseket?
Röviddel a megjelenés után vagyunk, de máris jött róla néhány kritika, és azok mind nagyon pozitívak. Néhány amerikai író, akit nagyon kedvelek, megkeresett, hogy elég jó lett szerintük a könyv, és ez talán hoz újabb lehetőségeket is. Most van némi szóbeszéd körülötte. Meglátjuk, ez hova vezet.
Mit vár ettől a megjelenéstől?
A lényeg az lenne, hogy jók legyenek a visszhangok. Örülnék, ha valamilyen fontosabb zsánerirodalmi díjra jelölnének, és el tudnánk adni annyi könyvet, hogy jöhessen második is.
Mennyire fontosak most Amerikában a műfaji címkék? Fontos, milyen feliratú polcra teszik a könyvét?
Biztos, hogy számít, és az is biztos, hogy a horror feliratú polcra tesznek. A kiadóm zsánerkötődése is erős, de én még az amerikai kontinensen sem jártam még, ezért nincsenek alapos ismereteim arról, kint hogyan működik a könyvkiadás.
Itthon mennyire érzi a jelentőségét annak, hogy valakit „szépirodalmi” vagy „műfaji” szerzőként tart számon a kritika vagy a közönség? Az új, magyar nyelvű könyve első novellájában rögtön gúnyolódik is ezen a megkülönböztetésen, később pedig egyik-másik novella csak annyiban tekinthető műfajinak, hogy a kontextus miatt onnan olvassuk. Egyébként lehetne mágikus realistának vagy szatirikusnak is mondani őket, amelyek inkább szépirodalmi kategóriák.
Egyáltalán nem érdekesek számomra a címkék. Amikor megírok valamit, semmi más nem számít, csak az ötlet, a sztori és hogy mit akarok ezzel elmondani. A gondolkodásmódom miatt ez könnyen elcsúszik olyan irányba, amit könnyű a horror felől olvasni, de ez nem azt jelenti, hogy feltétlenül horrornak gondolnám, amit írok. Viszont nem is zavar, ha annak nevezik.
A Libri Magazinnak adott interjújában arról beszél, napjaink domináns elbeszélési formája a fantasztikum, legyen szó akár a fantasysorozatokról, akár a szuperhősfilmekről. Mivel magyarázza a fantasztikus műfajok térnyerését?
Ennek több oka is lehet. A fantasztikum könnyen utazó műfaj, átível a kultúrákon. Egyszerűbb eladni egy amerikai fantasysorozatot Kínában, mint egy amerikai romantikus vígjátékot.
Másfelől mostanában az egész civilizációnk azt érzi, hogy elvesztettük a kontrollt a természettel való kapcsolatunk felett, voltaképpen az élet felett. Folyamatosan a közelgő apokalipszis árnyékában élünk, és ez csak rosszabb lesz. Egyénekként, kisebb csoportonként nem tudunk változtatni ezen, így a kiszabadulást a fantasztikus műfajok adhatják.
Ott találunk egy másik világot, ahol a problémák nem a sajátjaink – a szuperhősfilmek ritkán foglalkoznak a klímaválság vagy a tömeges éhhalál kérdésével. Elfordulhatunk a valóságtól, amely felett már nincs hatalmunk.
Ezzel ellentétben az ön novellái és a regénye is hangsúlyosan a mai Magyarországról, az itthoni közérzetből indulnak ki. Budapest akkor is felismerhető bennük, ha épp nincs is kimondva, hogy itt játszódik a történet. Személyes túlélési gyakorlatként fordítja át az aktuális közérzetet horrorba?
Soha nem akarok olyan történetet írni, aminek a témája a saját életem szempontjából irreleváns, aminek semmi köze ahhoz, amiben éppen élek. Mivel egyre inkább eluralkodik az életünk felett a politikai és társadalmi paranoia, ezért A valóság helyreállítása történetei is felszívták a fenyegetettségnek ezt az érzetét.
Ön is azt mondaná, hogy az eddigi könyve a legsötétebb? Odakint sötétebb című regényét sem nevezném könnyednek, de ez ahhoz képest is új szint.
Így van, nagyon nyomasztó a könyv. Aggódtam is, amikor befejeztem, hogy talán túl nyomasztó is. De ezt nem lehet eltagadni: ha úgy érzem, hogy ilyen a valóság, akkor erről kell írni. Az előző novelláskötet, az Éjféli iskolák eggyel viccesebb volt, több volt benne a high concept ötlet. A mostani inkább szól Magyarországról.
Politikus írónak tartja magát?
Abban az értelemben nem, hogy a politikus íróknak állást kell foglalniuk valamilyen politikai nézőpont vagy narratíva mellett, nem csak valami ellen. Utat kell mutatniuk politikai értelemben az olvasónak. Én nem akarok ilyet tenni. Inkább társadalmi reflexióra alkalmas írónak tekintem magam, de közélettel sem foglalkozom.
Miért ne foglalkoznának közélettel A valóság helyreállítása novellái, amelyek egy járvány okozta paranoiáról vagy a végletes társadalmi megosztottságról szólnak?
Ezeket lehet közéleti motívumoknak tekinteni, de nem idézek meg konkrét közéleti szereplőket, nem ők vannak a cselekmény fókuszában. Bizonyos mozzanatok könnyen összeegyeztethetők a valósággal, de nem célom közéleti narratívákat megjeleníteni.
Ennél sokkal jobban érdekel, hogyan változtak meg a társadalmi együttélés szabályai. A kizsákmányolás új lehetőségei, a hatalmi struktúrák leírása izgat. Az a kérdés, miért bízunk a hatalomban, és miért nem kellene bíznunk benne.
Ezek fontosabbak nekem, mint hogy 2021 vagy 2022 magyar közéletéről beszéljek.
Világos, de ezek az univerzális kérdések azért lesznek élesek, mert az itt és most jelzésein keresztül teszik fel őket a novellák.
Ezzel nem vitatkozom, valószínűleg így van.
Azért is kérdezem, mert beszéltünk az amerikai megjelenéssel járó lehetőségekről. Tudna angol nyelvterületen, angolul írni?
Valamit biztosan tudnék kint is írni. Már írtam is külföldön történeteket, de azok forgatókönyvek voltak. Ha külföldön írnék novellákat, azok másról kezdenének el szólni, inkább az idegenbe szakadt magyar nézőpontját tükröznék.
A valóság helyreállítása novellái között is van, amelyik feldolgozza az otthonos közegből történő kiszakadás tapasztalatát. A régi, múltbeli otthon itt leggyakrabban Nyíregyháza, és a készülő regénye is ott játszódik majd. Ez a szülővárosa. Mi az a viszony, amit tisztázni igyekszik ezekkel a Nyíregyháza-motívumokkal?
Nehéz kérdés, mert a regényben ez máshogyan működik majd, mint a novellákban. A novellákban az otthonvesztés tapasztalata érdekelt, a vágyódás valami után, amit már nem kaphatunk meg. Ennek a megjelenítéséhez Nyíregyháza tűnt a legegyszerűbbnek, mert nekem ez fontos hely, régen ott éltem, és a sztorik nagy részét most is ott írtam. Ha már a kötet első történetében amúgy is elkezdtem összemosni a fikciót a valósággal, arra gondoltam, ezt később is tartom. Meg amúgy is olyan kevesen írnak Nyíregyházáról, én miért ne írhatnék?
Nyíregyházán született, onnan ment Pécsre, ahol a Pécsi Tudományegyetem film szakán végzett. Egyetemistaként fontosabb volt önnek a film, mint az írás?
Igen, akkoriban filmmel akartam foglalkozni. Az egyetem után Svédországban és Norvégiában kezdtem el dolgozni script doctorként, forgatókönyv-fejlesztőként. Rengeteg forgatókönyvet kellett olvasnom és javítanom. Ezek nagyon meghatározott nyelvezettel működnek, és az arra adott reakcióként elkezdett érdekelni a próza. Mit lehet megcsinálni prózában, amit forgatókönyvben nem? Végül hét-nyolc évig dolgoztam forgatókönyveken külföldön, 2018-ban jöttem el a norvég cégtől. Előtte már megírtam az Éjféli iskolák nagy részét, és elkezdtem kiadót keresni.
Előbb viszont nem az Éjféli iskolák, hanem az Odakint sötétebb jelent meg.
Igen, mert akkoriban azt hallottam, a novelláskötetek nem fogynak jól, regényt kell írni. Elküldtem a későbbi kiadómnak a novellákat meg a regény szinopszisát. Utóbbi mellé odaírtam, hogy ezt tudnám megírni hosszabban, olyan stílusban, mint a novellákat. Először ezt választották.
Olyan műfajban szeret írni, amit olvasóként is kedvel?
Persze. Nem feltétlenül a horror műfajban akartam írni, de a horrorban van meg az a folyamatos határsértés, ami engem íróként és olvasóként is érdekel. Minden történetben azt a kényelmetlenséget, kellemetlenséget keresem, amit az Éjféli iskolák első novellájában, a Pornó éjfél után címűben sikerült megtalálnom.
Melyek a saját, mélyen meghatározó olvasmány- vagy filmélményei?
Túlságosan sok cím van, amit fel kellene sorolnom. John Carpenter munkássága például alapvetően meghatározta a filmekhez való viszonyomat. Olvasóként sokáig bezárt a nyelv, de szerencsére megtanultam angolul, és egy sokkal tágasabb, sokszínűbb világ nyílt meg előttem. Íróként most leginkább a kortársaim érdekelnek, egyebek mellett például Brian Evenson vagy M. John Harrison életműve, de John Darnielle, B.R. Yeager, Laird Barron, Nathan Ballingrud új köteteit is azonnal megveszem, ha jönnek.
Irodalmi munkái mellett folyamatosan dolgozik forgatókönyveken. Az egyik szenvedély és hivatás, a másik napi munka és megélhetés?
Tulajdonképpen igen. Vannak olyan forgatókönyvek, amelyekre szerzői munkáimként tekintek, de a többség nem ilyen. Mindig máson dolgozom, egyre gyakrabban angolul és külföldre. Film- és sorozatterveket, pilotokat, forgatókönyv-változatokat rendelnek tőlem, amiket aztán a producerek, gyártó cégek megpróbálnak külföldi fórumokon eladni. Nyilván ha tíz filmtervből egy elkészül, már örülhetek, de szerencsére azért is fizetnek, ami nem készül el.
Miért akarnak külföldi producerek egy magyar forgatókönyvíróval bérmunkákat íratni?
Azért, mert nagyon jó vagyok.
Hogyan találják meg?
Ez a filmes networking lényege. Kapcsolatépítés, beszélgetés – fogalmam sincs. Sokszor ezekben a tervekben szerepel magyar partner is.
December elején mutatták be az Átjáróházat, az első elkészült mozifilmet, amelynek ön írta a forgatókönyvét (kritikánk). Mennyire érzi sajátjának?
Amennyire egy forgatókönyvíró úgy érezheti, annyira a sajátomnak érzem, de a film mindig a rendezőé. A történet az enyém, tíz évvel ezelőtt adtam be a Filmalaphoz. Elfogyasztottunk három rendezőt útközben. Végül Madarász Istivel készült el a film, aminek nagyon örülök. Amikor ő bejött a képbe, rászabtam a forgatókönyvet, az ő ízléséhez, igényeihez igazítottam. A film készítésével kapcsolatos valódi küzdelmeket aztán ő vívta meg. Tehát lényegtelen, én mit gondolok a filmről – láttam, mennyi munka és viszontagság volt vele.
Filmekkel kapcsolatban nem önérzeteskedik.
Nem, mert semmilyen kontrollom nincs az elkészült film felett. Onnantól kezdve, hogy a forgatókönyvet átveszi a gyártás, nincs beleszólásom a történésekbe. Ha szerencsém van, behívnak, hogy nézzem meg a vágatokat.
Nem is törekszik rá, hogy más magyar produkciókban is dolgozzon?
Leginkább az okozna nekem örömet, ha egyáltalán nem kellene magyar filmeken és sorozatokon dolgoznom. Elég cudar a magyar filmgyártás helyzete, másrészt nagyon limitált a piac, kevés szereplővel, pénzzel és nézővel.
Amiben én a legjobb vagyok, nem él meg jól Magyarországon. A hazai finanszírozási rendszer rendkívül kontraszelektív is lett, nem nagyon van benne helyem. Elvétve jön olyan lehetőség, amivel érdemes foglalkozni.
Ennél már csak az lenne jobb, ha egyáltalán nem kellene forgatókönyvet írnia, mert megélne a prózaírásból?
Nyilván ez nem lenne rossz. De szeretek forgatókönyveket írni, és láttam már olyan, a saját történetemből készült filmet, aminek a szándékait azonosnak éreztem a saját eredeti szándékaimmal. Ez mindig jó érzés, ráadásul sok mindent még is nem tudtam kipróbálni forgatókönyvben, amit szeretnék. A prózaírásból pedig gyakorlatilag nem lehet megélni. Tehát ez nagyon távoli vágyálom, amiről még csak álmodozni sem igazán érdemes.
