Hiába halott a legtöbbjük már évtizedek óta, az emberiség történetének legbetegebb sorozatgyilkosairól még mindig tudnak valami mást – ha újat nem is – mesélni az alkotók. Mindig lesznek újabb, soha nem látott vagy hallott felvételek, mindig lesznek színészek, akik szívesen játszanának a sorozatgyilkosokhoz hasonló nehéz szerepeket, valamint showrunnerek, akik meglátják ebben a fantáziát. A Netflixnél mind a három megvolt, ami azt eredményezi, hogy ősszel gyakorlatilag tematikus Dahmer-hetek következnek a streamingszolgáltatónál: szeptember 21-én debütált Ryan Murphy sorozata, a nem feltétlenül a címadás követendő példáját jelentő a Dahmer – Szörnyeteg: A Jeffrey Dahmer-sztori, ezt követi október hetedikén a Beszélgetés egy sorozatgyilkossal-dokuszéria újabb évada, a Jeffrey Dahmer-szalagok. Murphy az American Horror Story-szériával már bebizonyította, hogy a borzongatás világa érdekli igazán, míg az American Crime Story Versace-gyilkosságával foglalkozó évada arra mutatott rá, hogy a hús-vér gyilkosok is izgatják a fantáziáját.
Jeffrey Dahmer ott van az emberiség történetének legbetegebb sorozatgyilkosai között, nem véletlenül kapott helyet a témában szervezett, Budapesten is bemutatott Murder – A gyilkos tárlat által felvonultatott bomlott elmék között. A különc wisconsini férfi már kiskorában túlzott érdeklődést mutatott a döglött állatok és azok belső szervei iránt. Frusztrációját, homoszexualitása elrejtését és pszichés zavarait már gyerekkorában alkoholba fojtotta, középiskolás korában is keményen ivott, és ezzel később sem hagyott fel.
Első gyilkosságát nem sokkal az érettségi után követte el, egy stoppost ölt meg saját családi otthonukban. Ekkor jött rá, hogy szexuálisan felizgatják a magatehetetlenül fekvő holttestek: miután önkielégítést végzett a test fölött, feldarabolta és elásta a kertben, hogy aztán pár hét múlva kiássa, szó szerint kicsontozza, savban feloldja a húst, majd a csontok elégetését követően szétszórja a hamvakat. A szertartásszerű gyilkolás már akkor előrevetítette, hogy a zavart fiatal nem fog leállni, igaz, kilenc év telt el, mire ismét gyilkolt.
Miután kibukott az egyetemről, és sikertelen munkák egész során volt túl, bevonult a hadseregbe, ahonnan később alkoholproblémái miatt küldték haza. Visszatérése után nagyanyjához költözve tökéletesítette a gyilkolási rutint: fiatal, meleg férfiakat szedett fel bárokban és fürdőkben, akiket aztán bedrogozott, közösült velük – gyakran a haláluk után is –, majd a már említett módszerekkel tüntette el őket. Végül az egyik áldozatának sikerült megszöknie, ő riasztotta a rendőrséget, akik kiérkezve horrorfilmeket is meghazudtoló tetthelyszínt találtak: a férfi hűtőjében több levágott emberi fej is volt, a lakásban emberi csontokból faragott tárgyak voltak, a sarokban pedig egy hordó savban több emberhez tartozó maradványokat találtak.
Nagyjából ennyivel lehetne röviden ismertetni a száraz és gyomorforgató tényeket, ami viszont a Dahmer-ügy mögött van, sokkal kétségbeejtőbb körülményekre világít rá. Míg a sorozatgyilkos tettei folyamatosan elborzasztják a nézőt, addig legalább ugyanilyen heves dühöt vált ki az igazságszolgáltatás kudarca és a rendőrség teljes inkompetenciája. Dahmer tizenhárom éven át gyilkolt (bár szigorú értelemben véve ebből négy évet volt „aktív”), és nem azért úszta meg ennyi ideig, mert egy sorozatgyilkos-lángelme lenne: a sorozat szerint kifejezetten hanyag és együgyű volt, néhány átlátszó hazugságon túl nem igazán fordított nagy hangsúlyt arra, hogy leplezze tetteit.
Ennek kicsúcsosodása az volt, amikor a lakásából megszökő, egyik kiskorú, bedrogozott, de még élő áldozatára az utcán találtak rá, majd maguk a rendőrök kísérték vissza Dahmer lakásába, miután a férfi azzal védekezett, hogy csak részeg, és le kell fektetni. Ezzel együtt a sorozat olyasmire is rámutat több ponton is – gyakran már-már didaktikusan –, amely a mai napig aktuális problémája Amerikának, és amely épp a BLM-mozgalommal lángolt fel minden eddiginél jobban. Arra, hogy Dahmer környezetében, a züllött és főleg feketék lakta részen annak ellenére hisznek inkább egy szőke, fehér férfinek, hogy a fél szomszédság kérleli a rendőröket, ne vigyék vissza szerencsétlen áldozatot abba a lakásba, ahonnan hullaszag és erőszakos zajok szűrődnek ki állandóan. A rendőrök mégsem a fekete szomszédoknak hittek, hanem visszakísérték az aggódó barát szerepében tetszelgő Dahmer lakásába a 14 éves Konerak Sinthasomphonét, majd jó éjszakát kívántak. Dahmer nem sokkal később savat fecskendezett a fiú agyába.
Ön nem az a fajta ember, akinek a büntetés-végrehajtásban a helye
– mondta évekkel korábban a bíró Dahmernek azzal a tipikus mosollyal, ahogy egy nagypapa dorgálja kedvenc unokáját, pedig épp egy kiskorú ellen elkövetett szexuális bűncselekmény miatt kellett volna elítélnie. Ekkor már másodjára állították elő, korábban egy helyi vásárban nyúlt magához gyerekek és családok előtt. Dahmer azonban hihetetlen módon mindig megúszta, a bűnügyi nyilvántartásban szereplő férfi neve akkor sem merült fel sehol, amikor a nyolcvanas évek végén egyre inkább szaporodni kezdtek az eltűnt férfiakat kereső szórólapok a környéken. A Netflix sorozatát ezért is nehéz nézni: ha épp nem Dahmer gonoszsága képeszt el, akkor a hatóságok nemtörődömsége nyitja ki a bicskát a néző zsebében.
De mit is akar valójában fókuszba helyezni a sorozat? A tíz rész meglehetősen soknak tűnik első ránézésre, hisz azt jelenti, hogy jóformán egy tízórás filmet készített Murphy a sorozatgyilkosról. A Dahmer – Szörnyeteg kicsit mintha mindent akarna egyszerre: bemutatni Dahmer múltját, jelenét és jövőjét, de az áldozatokról, a családtagokról, a rendőri melléfogásokról, az AIDS-ről, a korszellemről és a rasszizmusról is ugyanolyan súllyal akar beszélni. A sorozat vadul ugrál az időben, ami nem feltétlenül tesz jót neki, sokszor csak egy-egy gondolat nyomatékosításáért idéznek vissza korábbi történéseket. Ez az időbeli ugrálás okozhatja azt is, hogy mintha a sorozatnak nem lenne íve: nagyon sok mellékszereplőt mozgat, akiket időről időre beemel különféle újabb szempontok megvillantásáért, hogy aztán csapongva váltson a szálak között.
A főszerepet játszó Evan Peters egy interjúban azt nyilatkozta, hogy Murphy egyetlen fő szabálya az volt, semmilyen szinten ne jelenjen meg Dahmer nézőpontja, még véletlenül se keltsen szimpátiát a sorsa senkiben. Ezen a téren mégis vékony jégen jár a sorozat, hiszen több epizód is Dahmer fiatalkorára koncentrál, amelyből a klasszikus kérdés kerekedik ki: a családi traumák tették azzá, amivé lett? Erre rögtön meg is adja a választ a sorozat: anyja már a terhessége alatt gyógyszereket szedett mániás depressziójára, többször kísérelt meg öngyilkosságot, egy alkalommal a még gyerek Dahmer talált rá, tinédzserkorában pedig három hónapra hagyták a szülei teljesen egyedül otthon. Apja úgy volt mindig mellette, hogy valójában sosem volt ott, és bár az állatok preparálására épp ő tanította meg, energiáit a feleségével való állandó háborúba ölte, mintsem a gyereknevelésbe.
Az is sokatmondó, hogy az egyik, Dahmer apjára kihegyezett epizódban fiuk elítélését követően is az a szülők elsődleges reakciója, hogy megállapítsák ki a hibás. A felelősséghárítás magasiskolájába kapunk betekintést, ahol Dahmer ámokfutása csupán egy újabb bábu a szülők harcában, egy újabb odavetett dühös mondat az érvrepertoárban: miattad lett sorozatgyilkos a gyerek. A sorozatnak egyébként épp ezek, a Dahmer múltjában, személyiségtorzulásának okaiban kutakodó részei a legkevésbé izgalmasak, és ebben talán Murphy főszabálya is hibás: a teljesen elhanyagolt kisgyerek akaratlanul is sajnálatot ébreszt a nézőben, amelyet aztán a sorozat azzal akar tompítani, hogy néhány darabolós snittet is bevágnak közé.
Dahmer bomlott pszichéjét valójában nem akarjuk megismerni, ahogy a sokadik whiskey-kólába öntött port is egyre fájdalmasabb végignézni. Ebből fakad az is, hogy a sorozat legjobban működő részei épp azok, amelyekben Dahmer benne sincs vagy legfeljebb mellékszereplő. Ilyen például a siketnéma srác szála, akinek sorsán keresztül az áldozatok nem csak nevek és az utána zárójelbe tett számok lesznek, hanem történettel és arccal rendelkező emberi sorsok. De ilyen a szomszéd, aki a sokadik meg nem hallgatott segélyhívást követően kénytelen sírva elaludni az odaátról átszűrődő, nyilvánvalóan emberi testek darabolásából származó hangok dallamára.
Szintén jó döntés volt az alkotók részéről, hogy Dahmer bebörtönzését követőn nem ér véget a sorozat, hogy az elsötétült képernyőn néhány mondatban tudassák a nézővel: a sorozatgyilkost 1994-ben egy rabtársa verte agyon a börtönben. Mesél arról, hogyan alakult szinte azonnal rajongói kultusz Dahmer köré, akiről képregények készültek, és rajongói levelekkel bombázták a börtönben. Mindenről a kultúránk tehet – mondja a sorozat egy pontján a férfi apja, miután egy másik szadista sorozatgyilkos, Ed Gain kerül szóba, Dahmer pedig bevallja, hogy kiskorában több képregényt is olvasott róla. De arról is, hogyan próbál túllépni a történteken a gyilkos szomszédsága, az áldozatok családjai. A sorozat viszont mindezek mellett úgy hat túlzsúfoltnak és fókuszálatlannak, hogy a tíz rész bőven elég időt biztosítana a felvetett témák kifejtésére, ám az eredmény összességében mégis túl csapongó lett.
Annak ellenére, hogy a Dahmer direkt jelenlétét nélkülöző jelenetek ütnek a leginkább, arról szó sincs, hogy Peters rossz alakítást nyújtana, sőt. Dahmer szerepében szinte teljesen eltűnik, olyan nyugtalanító aurával tölti meg a karaktert, hogy nem véletlenül szorong tőle a néző még akkor is, ha nincs a képernyőn. Bár egyértelműen övé a film, Richard Jenkins szintén nagyot játszik a fia mellett a végsőkig kiálló apa szerepében, de a kisebb mellékszerepekben is olyan színészek remekelnek, mint Penelope Ann Miller vagy Niecy Nash. A látvánnyal sincs gond, a bágyadt sárgás-barnás-zöldes látványvilág olyannyira erős, hogy az ember már-már akaratlanul is érzi a mocskos lakásból áradó rothadásszagot. Nem mellesleg pedig a sorozat olykor idegtépő, olykor baljós, de mindenképp melankolikus zenéjét Nick Cave és Warren Ellis szerezte.
A Netflix új true crime-sorozatát rettentő megerőltető nézni, egyáltalán nem spórol ugyanis az egyre borzasztóbb részletekkel. Nagyon nehéz végignézni, ahogy Dahmer rezzenéstelen arccal meséli, miként csillant fel a szeme az újságban egy fényképes halálhírt látva, majd első útja a temetésre, este pedig a temetőbe vezetett, hogy kiszemeltjét kiássa. Végül a fagyos föld akadályozta az egyoldalú beteg románc beteljesítésében, de ennél sokkal rémisztőbb az a típusú szenvtelenség, ahogy erről mesél, majd hozzáteszi: tudja jól, hogy borzasztó dolgokra képes, de nem tud ellene mit tenni. A Dahmer – Szörnyeteg vélhetően nem az a sorozat lesz, amit épeszű ember a világon újranézne még akkor is, ha nyilvánvaló hibái, túl sokat markolni akaró hozzáállása és csapongása ellenére a Dahmer-sztori érdekes megközelítését készítette el Murphy. Egyszerűen nem jó szembesülni azzal, hogy ezúttal nem egy nem túl kreatív, cserébe jó véres képzelettel megáldott forgatókönyvíró agyszüleménye ez, hanem a valóság.
Dahmer – Szörnyeteg: A Jeffrey Dahmer-sztori (Monster: The Jeffrey Dahmer Story), 2022, a 10 epizód elérhető a Netflixen. 24.hu: 6,5/10
