Miközben a Netflix tartalmainak tömegét még mindig a kényelmes középszer alkotja, ha így megy tovább, a Stranger Things egy életre kinő még a streaming-sorozatok legjobbjainak mezőnyéből is, és bebiztosítja helyét a filmtörténeti best practice esettanulmányok sorában. Nem gyakran látni ugyanis olyat, hogy egy, már a kezdetekor is brutálisan erős sorozat jelentős minőségromlás nélkül, sőt, önmagát fejlesztve, meghaladva tud évadról évadra lépni egyet előre. És miközben a negyedik évad első felvonásával kapcsolatban volt néhány fenntartásunk, az évadzáró részekbe nemigen tudunk belekötni.
A negyedik évad első felvonásának végén több szempontból is csúcsponton búcsúztunk el a szereplőktől: az orosz szálban bekövetkezett végre a nagy találkozás, Tizenegyes végre vissza tudott emlékezni a múltjára, nem beszélve arról, hogy ereje is visszatért, egy hibátlanul sima összeállításban tökéletesen a történetbe illesztve megismertük az évad főgonoszának eredettörténetét. Ugyanakkor még az összes szálon maradt nyitva épp elég kérdés ahhoz, hogy a rajongók tűkön ülve várhassák a két befejező részt:
- Mi lesz Nancyvel?
- Sikerül-e a kaliforniai csapatnak megtalálni Tizenegyest?
- Hogy jutnak ki a börtönből Hopperék, és hogy jutnak haza időben?
- És mi az úristen van Will Byers mindenhová hurcolt festményén?
- No meg – ha már itt tartunk – előbújik-e végre?
Ide érkeztünk meg a második felvonással, amely két, maratoni hosszúságú epizódból áll: a nyolcadik rész egy óra huszonöt perces, a kilencedik – a záróepizód – pedig kettő óra tizenkilenc perces. És ez meglepő módon igazából nem is gond.
A Stranger Thingsnek embertelen szerencséje van a Netflixszel: az önmagában is erős sorozat hatása csak fokozódott attól, hogy megléphettek egy ilyen húzást, mint ez az egy hónapnyi várakoztatás, valamint a szokatlan hosszúságú epizódok. Az első felvonásban nehezményezett túl sok szálon működés és az ebből fakadó időhúzás- és vágáshiány-élmény a második felvonásra feloldódott, a szálak elég fajsúlyosak lettek ahhoz, hogy ne idegesítsék a nézőt a jelenetváltások, és tudtak elég puskaport tartalékolni a záráshoz, hogy ne érezzük visszaélésnek a hosszú epizódokat – és mi tagadás, a várakoztatás miatti izgalom önmagában is némiképp megbocsátóbbá tette a nézőt. Nem mintha erre a megbocsátó hozzáállásra nagyon sok szükség lett volna: az évadzárás tele volt egészen kiváló húzásokkal.
A legelső ezek közül, hogy a Duffer tesók nem ragaszkodtak ahhoz, hogy fizikailag tereljék egy helyre hőseiket. Miért jó ez? Mert azt egy ekkora létszámú, két kontinensen és négy helyszínen szétszórt csapat esetében szinte csak valamiféle deus ex machina-jellegű megoldással lehetett volna tető alá hozni, ami tátongó réseket hagyott volna vagy a sztori időbeliségén, vagy a fizika törvényein, ez pedig elég sokat ártott volna az eddig olyan okos és átgondolt sorozatnak. Dufferék ehelyett az előző évadokban okosan felvázolt hivemind elvre alapoztak, azaz arra, hogy a Tótágasban a különböző szörnyek, csápok és egyéb csúfságok mind össze vannak kapcsolódva egyetlen nagy rendszerben.
Ha pedig ez így van, akkor Joyce-ék Szibériából is tudnak segíteni valahogy az Államokban lévő srácoknak, és a Tótágas egyik pontján lévő csapat el tudja vonni a figyelmet a Tótágas egy másik pontjáról, és így tovább. Ugyanígy az alapanyag mély ismerete kellett ahhoz, hogy Tizenegyes úgy tudjon segíteni a hawkinsi brancsnak, hogy nem kellett fizikailag ott lennie. Minden más megoldás a fizikai összeterelésre iszonyú erőltetett lett volna, ez a megoldás viszont, amellett, hogy működött, még Tizenegyes minden eddiginél nagyobb és jobban uralt képességeire is szépen rávilágított – és a pizzahűtős-ananászospizzás vonalon még némi comic reliefet is kínált, ami ránk fér ezekben a sötét időkben.
Remek ezen túl az is, ahogy a sorozat a világképét kommunikálja: egyszerre teljesen korhű a ’80-as évekhez, mégis a mai kor progresszivitását üzeni. Így eshet meg, hogy miközben szerepeltet nem heteroszexuális karaktereket, mégsem tesz úgy, mintha a másság a ’80-as években ne lett volna még óriási tabu, amit áthidalni csak a legközelebbi szeretetkapcsolatokban lehet – még ott is nehezen. Szintén nagyon jó, hogy a minden fronton eposzi, hatalmasat szóló, szuperizgalmas és látványvilágban egy nagy költségvetésű blockbustert idéző zárórészben az epilógusra is jutott elég idő. Sokszor látjuk fáradt, összecsapott utángondolásnak az epilógust a nagy csata után, valami kötelező, de nem túl kreatív nézősimogatónak, amivel elérjük, hogy a kedves közönség megnyugodjon. Itt viszont az érzelmi hullámvasutat nem zárták le egy kétperces, hazug, hurráoptimista képpel a tragédiára már másnap vállat vonó gyerekekkel, hanem megkapta helyét a fájdalom, a veszteség, a trauma, és elég idő jutott a következő évad sejtetésére is.
Ez a sejtetés ráadásul nagyon érdekfeszítő: Hawkinstól olyan baljós állapotban búcsúzunk, hogy szinte muszáj találgatni: miként verekedi ki magát ebből az állapotból a kisváros? Hogyan jut legalább akkorra nyugvópontra a sztori, hogy hihető legyen, hogy a szereplők élete egy kis ideig mehet tovább a végső nagy csata előtt – főleg, hogy a hírek azt sejtetik, a szereplők rohamléptékű felnőtté válása nyomán az utolsó évad ugrik egyet az időben, és hőseinket már nagyobb kamaszként, fiatal felnőttként látjuk viszont. Őrjítően izgalmas ezeken gondolkodni, és ha az eddigi színvonal nem borítékolta volna, mostanra már akkor is garantált lenne, hogy a Stranger Things iránti rajongás nem fog elmúlni egyhamar.
A Stranger Things negyedik évadja immár teljes egészében nézhető a Netflixen, akár magyar szinkronnal is. 24.hu: 9/10
