Hogyan fogant meg a Melancholy Rooms ötlete? Miért érezte úgy, hogy létre kell hoznia ezt a kísérleti előadást?
Tarnóczi Jakab: Ezt pont egy éve találtam ki. Mindig sok szempont érleli meg az elhatározást: mi történik a világban, éppen mi foglalkoztat, mit érzek, kikkel szeretnék dolgozni? Mindenképpen valami saját, zenés dolgot szerettem volna csinálni, ami az összes alkotónak kihívást jelent. A bezártság, az elszigeteltség két éve itt van az arcunkban, és azt éreztem, hogy ezzel jó volna valamit kezdeni. Nem dokumentarista, nem tragikus módon, hanem valahogyan zenével létrehozni egy különös világot.
Máté Gábor igazgatót rögtön megnyerte, vagy győzködnie kellett?
Tarnóczi Jakab: Gábor nagy bizalommal van a fiatal rendezők iránt. Egyrészt a bukás kockázatánál sokkal fontosabbnak tartja az alkotói szabadságot és a kísérletezési vágyat, másrészt kifejezetten pártolja, ha nem klasszikusokba kapaszkodunk, hanem arról beszélünk, ami most történik velünk.
Anna, mit szólt az ötlethez?
Pálmai Anna: Örültem neki, mert Jakab előadásai mindig nagyon izgalmasak. Az Isten, haza, család különösen közel áll hozzám, felkavart és kíváncsivá tett. Drukkoltam, hogy benne legyek a következő rendezésében, vágytam rá, és össze is jött.
Nem kész írott anyag, hanem improvizációk alapján épül fel az előadás. Hogyan képzeljük ezt el? Milyen tervvel érkezett az olvasópróbára?
Tarnóczi Jakab: A terek és a fő csapásirányok – hogy nagyjából milyen panorámát ad ki az alakok jelenléte, miben különböznek egymástól, miben hasonlítanak egymásra – megvoltak, de a konkrétumokat a próbafolyamatra bíztam. Elmondtam, mi az, aminek mindenképpen meg kell történnie, például hogy nagyon szeretném, ha Anna elénekelne egy operettáriát – nem tudom pontosan, hogyan, de jussunk el oda. Ez elég hamar, az első vagy a második próbahéten meg is született. Ilyen fix pont volt Rezes Judit Purcell-áriája is a végén. Tehát a gerinc és az ív megvolt, de a húst, az izomzatot közösen pakoltuk fel. Leginkább a színészek zenei megszólalásai adták meg a sarokpontokat.
Ez színészi oldalról hogy nézett ki? Személy szerint önnek jó vagy inkább teher, ha nincs lefektetett forgatókönyv, hanem a próbák folyamán alakul ki minden?
Pálmai Anna: Vannak olyan előadásaink, amiket végigéneklünk, vannak improvizációra épülő jelenetek, de azért ez nagyon új helyzet volt. Azt éreztem, hogy Jakab pontosan tudja, mit akar, csak akkora szabadságot ad, amiben elkezdünk lélegezni, jól működni, és ez nekem egyáltalán nem volt félelmetes, sőt. Akkor megijedtem egy kicsit, amikor Jakab az egyik próbára elküldte azt a bizonyos dalt, merthogy német szövegű, és az járt a fejemben, hogyan fogom megtanulni, mire azt mondta: hát úgy, hogy megtanulod. És egyszer csak elmúltak a félelmeim. Nem mondom, hogy nem tudnék még fejlődni az ária előadásában, de nagyon szeretem, és az öröm egyszer csak eloszlatta a félelmeimet.
Tarnóczi Jakab: Nemcsak azért volt nehéz dolguk a szereplőknek, mert nem a megszokott módon dolgoztunk, amikor van egy előregyártott anyag, amit aztán valahogyan színre viszünk, hanem azért is, mert egy teljesen új formáról van szó: csinálj egy jelenetet úgy, hogy az az ember akit játszol, nem beszélget senkivel, mégis felsejlik a személyisége, a múltja, a története. Hogy az istenbe lehet ezt megoldani? Voltak érzeteim, hogy mi legyen egy-egy képben, de hogy hogyan üljenek, álljanak, milyen mozdulatokat tegyenek – amiknek ebben az esetben óriási jelentőségük van –, azt próbáról próbára tanultuk. Olyan volt, mintha járni tanultunk volna.
Hogyan jutottak el oda, hogy éppen azt a dalt énekelje Anna?
Tarnóczi Jakab: Kifejezetten nagy, klasszikus operettet szerettem volna, de nem feltétlenül olyat, amit mindenki ismer. Robert Stolz áriája pont ilyen, nem gyakran játszott anyag. Azt éreztem, hogy nagyon jól tud majd vele dolgozni Anna, mert amellett, hogy játékos, drámai súlya van, szórakoztató, de fájdalmas is. Lehet rajta nagyot nevetni, de közben megszakad az ember szíve. Egyáltalán nem operettelőadás a Melancholy Rooms, de olyan értelemben nagyon pontos ez az ária, hogy egyfajta sűrítménye a produkciónknak: benne van a sírva vigadás motívuma, ami az egész előadásunkra jellemző. Az eredeti operett-történet szerint egy lengyel nő énekli, a magyar virtusról és a magyar bánatról szól. A mi történetünkben Anna egy lakásában rekedt előadóművészt játszik, aki otthon, néhány pohár tokaji bor kíséretében nagy szenvedéllyel előadja az áriát.
Hat, három oldalról zárt teret és magányos embereket látunk. A próbák is egymástól elszigetelve zajlottak, vagy volt kommunikáció a szereplők között?
Pálmai Anna: Voltak olyan napok, amikor Jakab csak egy vagy két emberrel próbált, de együtt is próbáltunk. Elszigeteltséget nem éreztem, azt viszont sajnálom, hogy ebben az előadásban nem látjuk egymást, nem tudjuk pontosan, mi történik. A próbafolyamat egy bizonyos szakaszában véget ért, hogy nézhettük egymást, mert ahogy forgott tovább a színpad, mindenkinek ott kellett lennie a jelenetében. Szívesen nézném a többieket, csak hát a saját kis kapszulámban vagyok befagyasztva. Az ügyelői pultnál lévő monitoron néha egy-két jelenetet meg tudok nézni. Azt az előadást, amiben benne vagyunk, sosem látjuk kívülről, nézői szemmel, de legalább egymást követhetjük. Azt az egyet sajnálom, hogy ez most nem így van.
Sértő, ha azt mondom, hogy pantomimszerűséget éreztem az előadásban?
Tarnóczi Jakab: A pantomim nem jutott eszembe, de nem sértő, jogos. Ez tényleg olyan másfél óra, ami bizonyos értelemben mozgásszínház, nagyon fontos benne a test, a hétköznapi mozdulatoknak is van jelentőségük, de vannak kifejezetten extrém pillanatok is. Az is számít, hogy ki hogyan tartja a kisujját. Külön-külön is próbáltam a színészekkel, de azért sokkal több összpróba volt. Ők nem látták egymást, de én ahhoz képest is instruáltam őket, hogy a mellettük lévő szobában mi történik. Minden mindennel összefüggött anélkül, hogy ők „odabent” érzékelték volna.
A téma ellenére a próbák igazi közösségi élményeket adtak. Kívülről az látszik, hogy a színészek elzárva, magukba fordulva küzdenek, de közben hátul, a díszlet mögött pörgés, átállások, átöltözések vannak, sok technikai feladatot kell megoldaniuk a szereplőknek. Volt olyan jelenetünk is, amikor egymástól függetlenül mindenki egyszerre mozgott, ugyanazt a mozdulatsort végezték egy metronómra, de végül ezt kihúztuk. Folyamatosan változott a ritmika, az utolsó pillanatig kerültek ki, illetve be mozzanatok, amik, ha apróságok voltak is, befolyásolták az összképet, az előadás lélegzését.
Amit most látnak a nézők, már fix, vagy előadásról előadásra friss levegőt vesznek, folyamatosan alakítják?
Tarnóczi Jakab: Valamennyire továbblélegzik, de nagy változtatásokat nem tervezek, mert az a technika borulásával járna. Valovics István ügyelőre, aki a forgót kezeli, hatalmas munka hárul: nagyon pontosan kell tartania a tempót, tudnia kell, mikor, hol, hogyan kell megállni, illetve elindulni. Ugyanilyen pontos és fontos szerepe van a fénynek és a hangnak. Egy ekkora gépezet megbolygatásához komoly indok kell. Inkább azon gondolkodunk, hogy az adott rendszeren belül min tudnak esetleg változtatni a színészek. Maga a nagy szerkezet szerintem már nem fog változni.
Hogyan fogadja a közönség ezt a rendhagyó produkciót?
Pálmai Anna: Nagyon figyelnek és szeretik. Nézőként én is azt szeretem érezni, hogy igen, épp ilyen boldog vagy keserű pillanataim vannak. Lehet, hogy közhelyesen hangzik, de azért megyünk színházba, mert látni akarjuk, hogy a bennünk is felmerülő kétségekkel, problémákkal, hogyan küzdenek meg mások, és szerintem a Melancholy Rooms ezt nyújtja a nézőknek. Nekem azért fontos, azért szeretem játszani, mert rólunk szól, a miénk, mi csináltuk, minden, ami az előadásban történik, a mi bajunk és örömünk.
Lehet azt mondani, hogy ez személyesebb, mint a többi szerepe?
Pálmai Anna: Igen. Jakab szigorú és következetes volt abban, amit el akart érni, felkínált szituációkat, de semmi nem volt kőbe vésve, egy ponton túl szabadon tettük bele magunkat. Ha annyira bíznak benned, hogy kifejezetten építenek a fantáziádra, az nagyon személyes és intim helyzetet teremt, önbizalmat és erőt ad.
Tarnóczi Jakab: Nekem most hatványozottan számítottak a nézői visszajelzések, hiszen ez kísérleti előadás. Nagyon vágytam, hogy jöjjenek impulzusok, hogy kiderüljön, mi az, ami érthető, működik, mi az, amit újra kell gondolni. Az biztos, hogy a Melancholy megosztó. Nyitott lélek kell a befogadásához. Ha átadja magát az ember annak, hogy ez kísérlet, akkor szerintem lehetősége van arra, hogy megérintse, egészen beszippantsa az előadás. Ha valaki elzárkózik vagy nagyon nem bírja az ilyesmit, akkor jóval kisebb esély van rá. Mindenesetre ilyen intenzív visszajelzéseket még soha, egyetlen munkámra sem kaptam. Van, akire ténylegesen hat az, amit lát, és tud hozzá kapcsolódni, van, aki csak a formára mondja, hogy jó ilyesmit látni a Katonában, mert annyira más, mint a többi előadás. Vannak, akiknél ez a kettő össze is ér.
Az emberek az elmúlt bő két évben vagy nem mehettek színházba, mert mindegyik kénytelen volt bezárni, vagy nem mertek színházba menni. A Covid ugyan kezd lecsengeni, legalábbis reméljük, de itt van a nyakunkon egy háború, a fél ország vesztesnek érzi magát a választások után, és ez – többek között – úgy csapódik le, hogy a törzsközönség nehezebben mozdul, begubózik. Ezért tartom különösen fontosnak, hogy a fiatalabb generációk élénken reagálnak erre a produkcióra. Azt érzem, hogy elindulhat a várt fiatalodás a nézőtéren. Mostanában a szemükben is kezd „menővé” válni a Katona. Nem csak ettől az előadástól, de ettől is.
Eddig nem volt menő?
Tarnóczi Jakab: De, hiszen csodálatos színészek, rendezők dolgoztak és dolgoznak itt, mégis érzek némi fintorgást, van egy réteg, amelyik úgy gondolja, hogy konszolidálódtak az előadásaink.
Minden színháznak, a Katonának is örök fejtörés, hogy hogyan tudja bevonzani a fiatalokat, és talán most történt valami, ami izgalmas és járható út lehet. Rendezőként az egyik legnagyobb élmény zenélésen, éneklésen keresztül felszabadítani valamit a színészekben, de ilyen előadást nagyon kevés emberrel tudnék létrehozni.
Ezzel a társulattal, ezekkel a színészekkel megvalósíthatom, és ez nagyon jó érzés.
Pálmai Anna: Ehhez az is hozzátartozik, hogy Jakab, ahogy Székely Kriszta is, közel van hozzánk életkorban, más fordulatszámon, pulzusszámon tudunk együtt dolgozni, ami valószínűleg a nézőtérre is elér. Az előadás után hallottam, hogy volt itt olyan néző, aki még nem járt a Katonában, sőt színházban sem nagyon, de a Melancholyra annyira rákattant, hogy már négy előadásra vett jegyet. Azt mondta, hogy ez neki flow volt. Szerintem is a küszöbén vagyunk valaminek, most kezd visszaszokni a színházba egy réteg, illetve az egészen fiatalok most kezdenek színházba járni.
Úgy gondolom, a Melancholy Rooms befogadásáért meg kell dolgoznia a nézőnek. Nem adja magát könnyen, ahogy a kortárs képzőművészet és komolyzene sem, nem lehet csak úgy lazán elterülni a nézőtéri székben, koncentrált figyelmet igényel az előadás.
Pálmai Anna: Én pont az ellenkezőjét érzem, szerintem elég hozzá a nyitott szív. Nézőként sokszor elzsibbadok a virtuóz szövegektől, az elképesztő tempójú dialógusoktól, és jólesett például, hogy a Winterreisében, amit szintén Jakab rendezett, de nem a Katonában, hanem az Örkény Színházban, egyáltalán nem hangzott el prózai szöveg, csak ének. Annyira jó volt, hogy végre nem kellett valamit megértenem, megfejtenem, hanem csak úgy hagyhattam, hogy hasson rám! A Melancholyt is ilyennek gondolom: mindegy, hogy tizenöt évvel ezelőtt játszódik, tegnap volt, most van, holnapután lesz vagy három év múlva, mert igazából ez mind egyszerre van jelen. Időtlen. Mindegy, hogy az alakok honnan jöttek és merre tartanak, elég, ha csak érezzük a karakterüket, és meglátjuk bennük magunkat.
Úgy látszik, nekem „csak” érezni kevés, érteni is szeretném.
Tarnóczi Jakab: Ez érdekes ellentmondás. A Melancholy szerintem pont olyan, hogy mind a két nézői attitűddel működik. Nézheti valaki úgy, hogy össze akarja rakni a mozaikot, megpróbálja kitalálni, hogy kik ezek az emberek, dolgozik a megfejtésen, hozzákölti a maga történetét, és ilyen szempontból is lehet érdekes, de akkor is, ha nem agyalunk, hanem inkább átadjuk magunkat a ritmusnak, a zenének, a mozgásnak, a vizuális élménynek. A néző szabadon dönthet arról, hogy melyik hozzáállást választja.
Mikor érezné úgy, hogy az előadás teljesítette küldetését?
Tarnóczi Jakab: Attól lennék boldog, ha minél nyitottabb szívvel és szellemmel vizsgálnák az emberek. Az volt az alapvető szándékom, hogy jöjjön létre a Katona József Színház nagyszínpadán egy olyan előadás, ami nem feltétlenül a történetmesélésről szól és nem feltétlenül szövegközpontú. Nagyra tartom és művelem azt a fajta színházat is, de most olyan előadást akartam, ami egyrészt a színészekre koncentrál, gyakorlatilag mindenki főszereplő benne, másrészt a vizuális és audió hatások szinte ugyanolyan erőteljesek, mint a színészi jelenlét. Fontos nekem, hogy ezt megugrottuk, és érdekel, hogyan reagálnak rá a nézők.
Tartalmát tekintve pedig a – már csak a Covid-járvány miatt is – nagyon gyorsan változó világból szerettem volna valamit felvillantani. Nem a járványról szól az előadás, de arról igen, hogy mekkora szükségünk van egy másik emberre, hogyan lehet tönkremenni egyedül, de hogyan lehet nagyon jól is lenni egyedül. Fontos szempont volt, hogy a témafelvetés ellenére ne depresszív előadás legyen, ne gyomorgörccsel távozzanak a nézők. Nem az történik, hogy eljönnek a színházba, és azt látják, hogy úristen, milyen pocsékul vagyunk. A zene, az előadás esztétikája, humora abba az irányba visz, hogy a nyomorúságos állapotainkat is tudjuk derűvel szemlélni, ami segít a rossz élmények feldolgozásában.
Pálmai Anna: Örülnék, ha a nézőkben tudatosulna, hogy mindannyian osztozunk a borzalmakban és az örömökben. Az elvágyódás érzése, a vágy valamire vagy valakire minden emberben ott van, mindig velünk volt, és mindig velünk lesz. A melankólia nem valami szomorú, rossz dolog, hanem természetes állapot. Ha elfogadjuk, hogy igen, bizonytalan, törékeny a jóllét, a boldogság, akkor egyrészt megbékélünk a lelki mélyrepülésekkel, nem dőlünk romba, hanem akár nevetni is tudunk rajtuk, másrészt jobban észrevesszük és értékeljük az élet szép pillanatait.
Hogy vészelték át a színház leállását?
Pálmai Anna: Nekem jót tett, mert behoztam az alváslemaradásomat, az első hetet gyakorlatilag átaludtam. Egyébként meg végre úgy éltem, mint egy ember, ami előtte nem volt jellemző, mert mindig rohanás volt. A Covid-járvány épp akkor tört ki, amikor már a belemen jártam. Fájt, hogy nincs színház, viszont az nagyon jólesett, hogy tudok pihenni, „csak úgy” létezni, senki nem présel át semmilyen helyzeten, amit nem akarok. Furcsa, de nem bezártnak, hanem végtelenül szabadnak éreztem magam.
Tarnóczi Jakab: Az első időszak nekem is ilyen volt. Az előző években egyik munkából a másikba estem, és örültem, hogy megállhattam. Végre jutott időm arra, hogy visszanézzek, mérlegeljek, átgondoljam a pályámat. (Pont akkor kellett eldöntenem, hogy leszerződöm-e a Katonába.)
A következő időszak depresszívvé vált, egyrészt kirobbant az SZFE-botrány, ami nagyon durván megviselt, másrészt bizonytalanságban voltunk a színházban. Elkezdtünk próbálni, de nem tudtunk tervezni. Nem voltak eléggé határozottak az intézkedések, mindenki lefelé tolta a felelősséget. Az ország vezetése mismásolt, nem mondta ki, hogy milyen szabály vonatkozik a színházakra, a színház vezetése sem mondta ki, tőlem meg azt kérdezték, kit hívjunk be a csütörtöki próbára. Azt éreztem, hogy úristen, nonszensz, hogy miközben kúsznak föl a számok, tele vannak a kórházak, emberek halnak meg, nekem arról kell döntenem, hogy milyen jelenetet akarok csütörtökön – maszkokban – próbálni. Rettenetes volt az egész. Nagy megkönnyebbülést jelentett, amikor tiszta helyzetet teremtettek: kimondták, hogy sehova sem lehet menni. Igaz, hogy néha majdnem begolyóztam, de sok mindenre rájöttem, tudtam magamban, magamnak dolgozni. Sokat lehetett a bezártságból tanulni, a Melancholy is ennek a lenyomata.
Nyugat-Európában és az USA-ban a színházi dolgozóknak is joguk fizetett szabadságra menni, mielőtt „a belükön járnának”, illetve kiégnének. A burnout, azaz kiégési szabadságot vagy orvos írja ki, és az egészségbiztosító fizeti, vagy a munkáltató. Itthon eljutunk valaha idáig?
Tarnóczi Jakab: Amióta rálátok, hogy mennyit dolgozik egy színész, csak kapkodom a fejem, hogy mi történik ebben a szakmában. Most, hogy már van némi beleszólásom az évad alakulásába, igyekszem nagyon odafigyelni arra, hogy ne a belükön járjanak. Próbáljuk sokkal kíméletesebbé tenni az időbeosztásokat, és úgy látom, a következő évadban sikerülni fog. Nem hiszem, hogy a magyar társadalom meg tudja ugrani az orvosi receptre írt fizetett szabadságot, a kiégés elkerülése inkább a színházi vezetők felelőssége marad.
