Kultúra

„Gyerünk a 12-es barakkba, megnézni huszonötezer halott nő lenyírt haját”

24.hu
24.hu
Seres László auschwitzi kisregényével matinézunk.

– Mehr Licht – közli a barátságos lengyel teremőr, és felkapcsolja a 60 wattos égőket a gázkamrában. Ez a történelem vége, innen nincs tovább. Olyan húszan tolongunk a bejáratnál, várjuk, hogy az őr elhúzza az egyik vicces kedvű amerikai turista által otthagyott Crime scene – do not cross feliratú sárga elkerítő szalagot, és elvigye középről a hideg fémvázát, benne a valamire nyilván emlékeztetni akaró, hervadó piros rózsával. Elöl állok, de hamar érezni kezdem én is a nyomást hátulról, igyekszem ellenállni, legalább itt. Aztán mehetünk be.

– Csak ön után – engedem magam elé az előző nap megismert keletnémet nőt, nézzétek csak meg nyugodtan, mit csináltatok. A nő negyvenes, szép szemű, borsózöld H&M kabátban, és ahogy belépünk, kissé kétkedve méregeti a málló sárgásbarna falakat, a fejében nyilván végigfuttatja, reális lehet-e a dermesztő angolságú idegenvezető lánytól imént hallott 1,1 millió áldozat. A többség persze nem itt, a Stammlager I-es gázkamrájában végezte, hanem a szomszédban, Birkenauban, de a keletnémet nő azért számolgat itt is, amit tud, testek per köbméter, majd kicsit megtapogatja a falakat.

– Ez csak rekonstrukció – mosolyog a Meister Proper pólós osztrák férfi, a nője pedig, fülében kis fehér fülhallgatóval, lojálisan bólogat, valószínűleg az ilyen bólogatásokon múlik a kapcsolata Meister Properrel. Halkan ki is szüremlik, mit hallgat, a Gib Gas, ich will Spass című régi slágert. A férfi, aki az előbb, a bejáratnál nem kevés aggodalommal beszélt az ilyen méretű népirtást megkövetelő céltudatosság kihalásáról modern korunkban, szakszerű építészmérnöki tekintettel méri fel a háború után részben valóban rekonstruált gázkamra, a későbbi SS-óvóhely falait, bejelenti, hogy a zuhanyzó és a kamra között régen kis válaszfal volt, ezt olvasta legalábbis a Sternben.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Amikor a nője kikapcsolja az iPodot, magyarázni kezdi neki, hogy ide egyszerre, csúcsidőben 700-an fértek be, nézd, a Zyklon B-t ezeken a tetőbe vájt lyukakon keresztül, fentről dobták be, miközben kint felbőgették a teherautók motorjait, az ily módon történő elhalálozás időtartama olyan 15-20 perc lehetett. Idegesít minden pontatlanság, úgyhogy muszáj korrigálnom. A negyedóra az már a maximum volt, fordulok felé. Tényleg, honnan tudja? A legilletékesebbtől, Rudolf Hösstől, válaszolom. Maga beszélt a volt lágerparancsnokkal? – kérdi irigykedve. Nem, őt felakasztották, de vallomásának néhány részét kívülről tudom: „A klimatikus viszonyoktól függően háromtól tizenöt percig tartott, amíg ez a gáz megölte az embereket a halálkamrában. Tudtuk, hogy mikor haltak meg az emberek, mert elhalt a kiáltozásuk.” Az osztrák kicsit mereng, majd újra a nőjéhez szól: mindenesetre a holttesteket itt, a szomszéd teremben látható, D-57253 típusú ikerkemencékbe pakolták. Ő készült.

A gázkamrában egyszerre érzem magam otthon és idegenül. Otthon, mert íme, itt van végre ez az áttétes emlék, mások áttétes emléke, amit mindig magamban hordtam, és idegenül, mert zavar a beáramló tömeg, pedig tudtam, hogy ez lesz. Sose bírtam a tömeget, és ehhez az érzéshez próbáltam mindig világnézetet találni. A tömegnél már csak a túl nagy zaj és a túl szűk helyiség rosszabb, ki kellett volna hagynom a turistacsoportot, de egyénileg meg nem lehet bejönni, nagy a túljelentkezés, ezt mindenki látni akarja, pláne, amióta pár éve a lengyelek befejezték a holokausztot, éspedig itt, a Stammlagerben, akkor épült a kistábort körülölelő hatalmas fal is. Mindegy, már csak egy nap, túl leszünk rajta, és enyém a tábor.

Buna, az angolul tragikusan beszélő idegenvezető lány beszól, hogy ideje továbbmenni, de én csak állok. A sárgásbarna falak mintha kissé összementek volna, amióta bejöttünk, a fejemben mindenesetre fent kizöldülnek, lent kifehércsempésednek, és gyerekkorom kórházi műtőjébe röpítenek, ahová egy elgennyesedett seb miatt visz be apa, hetvennel tép a rakparton a Wartburggal a traumatológiára. A kétütemű, rettenetes füstöt produkáló kocsiból kikászálódva zöld fal, fehér csempék, az orvos rám rakja az altatógáz maszkját, könyörgök, hogy ne tegye, sírva kiabálok, mindent megtennék, hogy levegyék rólam a félelmetes maszkot, hiába, a nővér és az orvos lefog, majd leszíjaz, számolnom kell egytől felfelé, én kelletlen belélegzem, ami a maszkból ömlik; máig a számban érzem azt az édeskés ízt, akkor rögzül nagyon határozottan, hogy velem bármikor bármi megtörténhet, és nincs, aki segítsen.

Mi az a Matiné?

Vasárnap délelőttönként egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.

A Matiné eddigi termését itt találni.

Rosszul vagyok, ki kell lépnem a szabadba, a hideg levegőn jobb. Buna kiabál, hogy gyerünk a 12-es barakkba, megnézni huszonötezer halott nő lenyírt haját. Jó, de előbb egy pár még lefotózza saját magát a krematórium bejáratánál, azt megvárjuk, rákerül a #KicsimmelLagerben, mehetünk. Most látom csak az épület ablakain a rézsútos rácsokat – miért, valaki be akarna törni oda? Vagy onnan ki? Jólesik a hideg április, belélegzem, amíg csak lehet. A keletnémet nő kilép az I-es gázkamrából, megtalál, arcán bátorító mosoly, ha jól értem. Nem biztos, mert nem mindig tudom jól dekódolni az arckifejezések, mosolyok, a valamire utaló nézések, majd arc-visszaigazodások rejtett üzeneteit.

A keletnémet nővel előző nap, egy birkenaui barakkban találkoztunk, egyszerre éreztem vonzalmat és közönyt. Valamiért érdekelt, mi mozgatja, ebből mára a közöny maradt; amúgy sem tudom, hogyan kell gázkamrában ismerkedni. Szürkéskék, de teljesen tiszta volt az ég Birkenau fölött, a tavaszhoz képest jeges szél fújt a barakkok közti füves-gazos térben, miközben a terepet egy hatalmas Dávid-csillagos zászlóval végigvonuló, diadalmas és bizakodó izraeli diákcsoport, valamint a nemzetközi Élet Menete vette birtokába. Menekültem előlük, teljes tévedésnek tartva az üzenetüket.

Mindketten közel három kilométert futva, a tábor animátorai által szervezett Run For Your Life fitneszprogram keretében jöttünk át a kistáborból Birkenauba, szinte utolsókként, a csoport többi, fittebb tagja már itt beszélgetett. Nem sokkal utánunk érkezett meg a svéd neonácik Nordic Walking köre is, szétdobálták botjaikat, és energiaitallal a kezükben beszélgettek a februári budapesti Kitörés emléktúráról. Néhányan benéztek a volt lágerfőparancsnok épületében berendezett, hatalmas kereszttel ellátott katolikus templomba, nevetgéltek, hogy ez így igen ökumenikus.

A barakk ajtaja nyikorgott, és nehezen nyílt, mintha direkt akarná, hogy megküzdjek vele, és amikor beléptem, megfogott a szag, ez az ismerős, fanyar múltszag, itt nyomorogtak az állam által halálra adminisztrált emberek. Valószínűtlennek tűnt, hogy ez még az a szag, de émelyítő volt, és megnyugtató, szerves egységben magával az építménnyel. Nagyon szeretem, ha dolgok szerves egységben vannak. A nő a háromszintes fapricscsek közti hosszú kőpadon ült, kezében a mobilja, tekintete a fekvőhelyeket pásztázta, ujjai közt mentolos cigi. Amikor meglátott, nagyvonalúan intett, hogy üljek mellé.

– Dora – nyújtotta a kezét. – Dora Mittelbau. – Én is bemutatkoztam, és amikor körülnéztem, a szemem sarkából láttam, hogy a profilomat nézi, mármint az offline-t, majd kis türelmet kért, amíg chaten felmond a takarítónőjének, sok a gond a kiadott lakásával. Megpróbált egy, a mai takarítószemélyzetről és egyáltalán, a világ tisztaságáról, megbízhatóságáról szóló smalltalkba bevonni, de hamar kiderült számára, hogy erre alkalmatlan vagyok.

Magához ragadta a szót, elmondta, mennyire megrendíti őt ez az egész itt, és bár egyáltalán nem érdekli az áldozatok végösszegéről szóló számháború, azért meg kell mondja, enyhe túlzásnak érzi a hatmilliót, gondoljunk csak bele a vasút akkori leterheltségébe, a barakkok, az égetőkemencék befogadókapacitásába, nem érti, miért kell mesterségesen felturbózni a számokat, de mindegy, a fele is borzasztó lenne; habár ne felejtsük el, háború volt, valamit tenni kellett, ugyanaz a globalista kör próbált a legitim többség ellen ágálni, amely mindig is szeret a számarányán túlmenő befolyást szerezni mindenhol, ez köztudott; egyébként reméli, tudom, hogy szeptember 11-ét is a CIA meg a bizonyos származásúak szervezték, amit bizonyít, hogy előtte kimenekítették az ikertornyokból mind a négyezrüket. Ez egészen biztos, nemrég megosztotta valaki, akiben teljesen megbízik.

Nem tudtam mit mondani. Nem hiszek a legtöbb konspirációs elméletben, és nem mindig vagyok öngyűlölő, de bennem is régóta él a gyanú, hogy mi, bizonyos származásúak, nem mindig úgy viselkedünk, ahogy kéne; nyilván nem mi tehetünk a kiirtásunkról, de állandóan feltűnünk, kilógunk; ha felelni kell gazdasági válságért, kommünért vagy istengyilkosságért, kiszámítható módon minket vesznek elő. Anyám egyik legfontosabb tanítása mindig az volt, hogy ne lógjak ki a sorból, ezt anno egy életre megtanulta, azóta is így él, de ez, bárhogy próbáltam betartani, sose védett meg attól, hogy ne próbáljanak származási vagy egyéb tetszőleges okból visszaverni a sorba, hogy rend legyen. Visszasétáltunk a fitneszcsoporthoz.

A svéd neonácik gondosan a szelektívbe dobták az aludobozokat, és amíg a holokauszttagadó történész, David Irving túravezetésére vártak, óvatosan beléptek az egyik progresszív alapítvány által felállított Safe Space feliratú nagy sátorba. Ez arra szolgált, hogy ha valakit túlságosan bánt a holokauszt emléke, vagy túl magasnak tartja az áldozatok számát, bemehessen, keleti meditatív zenékkel és ájurvédás teával lazíthasson, és az odakészített számítógépbe begépelhesse, hány áldozatot tartana elfogadhatónak.

Nem hibáztatom őket, az elmúlt években kiszorult a közéleti vitákból az, hogy tényből csak egy lehetséges, minden kontextusfüggő lett, vitatható és elmosódott, az érvek és az érvelők felpuhultak, az összes, egymást kizáró olvasat elfogadottá vált, hiszen kik vagyunk mi, hogy ítélkezzünk. A legtöbben pár tízezer áldozatot írtak, annyi még felfogható, a hatmillió semmiképpen, az már valami teljesen más kategória, olyan, mint az államadósság, a laptop melletti vendégkönyvbe pedig többen bejegyezték, hogy ideje lassan elengedni ezt, inkább a teljes emberiség kiirtásával fenyegető klímakatasztrófára kellene fókuszálni.

Hét-nyolc terepruhás, kopasz német skinhead csatlakozott a svédekhez, olyanok voltak, mint egy kemoterápiás önsegélyező kör, majd kisiettek, megjött Irving. Leültem a hideg fűre. Néztem az egyenfotósokat, akik birkenaui, általában naplementekor készített egyenfotóikhoz mindig lehajolnak a sínpárra, hogy a kép alsó felét kitöltő vonatsínek adjanak súlyt a valamiről nyilván szóló üzeneteiknek.

Nem Birkenau miatt jöttem ide, úgyhogy ha már itt voltam, körül akartam nézni, a következő napok úgyis a kistáborról szólnak majd. Pár éve az ezerötszáz lengyelt is odavitték, ahol még volt ugye gázkamra, itt már nincs, amióta a nácik az oroszok közeledtével felrobbantották őket, mondjuk, a II-esnek meg a III-asnak még állnak a romjai. Birkenauban, ahol a 300-ból csak hatvan épület maradt meg, nem is annyira az ikonikussá vált őrtorony, a rámpához kiérő sínpár a félelmetes, hanem az, ami nincs. A levegőbe repített kövek és gerendák, az emlékek hatalmas, üres tere, az, hogy 177 futballpályányi területen (Meister Proper szíves közlése) valósíthatta meg az akkori államhatalom azt, amit meg akart itt valósítani.

A jeges szél kicsit alábbhagyott, vissza akartam nézni a barakkba. A keletnémet nő a szemközti épület előtt cigizett, kinyitottam a nehéz faajtót, bent újra leültem a padra. Körbenéztem, semmi nem jutott eszembe, teljesen üres voltam belül, mint általában. Szorongva befeküdtem próbaképpen az egyik középső, recsegő priccsre, milyen lehetett itt aludni, mások közé zsúfolva, úgy ötszázan voltak összesen; ha meg akarsz fordulni, mindenki veled fordul, a felső ágysor túl alacsonyan van, bármikor alább ereszkedhet. Alig kapsz levegőt, megfojt a húgyszag, csak kimenni ne kelljen éjjel a küblihez. Gyorsan kikecmeregtem, viszsza a közbülső padra, hányinger kerülgetett.

– Kimegyünk a vagonhoz? – kérdezte a keletnémet nő, akinek az anyját nem vitték el ilyenben. Némán sétáltunk ki a kapun, át a rámpán, a sínek mentén, a gyomrom még instabil volt, éreztem, hogy a nő kérdezne, de nem tud mit. A mementónak szánt, pár éve felújított, a kistábor színét öltő vörösbarna marhavagon előtt ismét rágyújtott; más esetben valószínűleg ilyenkor illene elkérnem a telefonszámát, ez most érdeklődés hiányában elmaradt. Passzivitásomat érzékelve a Wehrmachtról és a férfiszerep erodálódásáról kezdett el beszélni, a férfi klasszikus feladata ugye idegen föld- és testrészek leigázása, a behatolás és az okkupálás, országoknál csakúgy, mint nőknél, na ez hová tűnt vajon.

A kistáborba visszatérve, valahol a Camp for Kids gyerekmegőrző tájékán szem elől tévesztettem őt, de figyelmemet amúgy is elvonta az időközben beérkező Élet Menete, valamint a hozzá csapódó, hangoskodó izraeli diákcsoportok. A tömeg az Appellplatzon gyűlt, ezúttal önként rendeződött ötös sorokba. Arcukon azzal a bizonyos kényszeredett optimizmussal, azt kívánván jelezni, hogy ami történt, megtörtént, de azért a túlélés, sőt maga az Élet és a Jövő győzött a gyűlölet és a halál felett. Lám itt vannak az új generációk, maga a Fiatalság, sőt a bizonyos származásúaknak még külön országuk is lett, tette hozzá a szónok, érzékeltetve kultúrkörünk nagyvonalúságát. Az élet él és élni akar, hangsúlyozta; az a tény, hogy akik itt állnak, mind élnek, szinte felül is írja azt, hogy hatmillióan viszont odavesztek. Mindig az a lényeg, ami ma van.

Amíg az ünneplők soraikat rendezték, egy-egy alacsonyan szálló izraeli és német vadászgép zúgott el a tábor felett, kifejezve valamit, amit egyáltalán nem értettem, de félelemmel töltött el, akárcsak az augusztus 20-i Air Race-ek a Duna fölött. Tavaly is gyorsan hangosodó fenyegető dörgéssel, valószínűleg egészen alacsonyan szállt el a házunk felett egy honvédségi vadászgép, alig tértem utána magamhoz, gyerekkoromban volt, hogy az asztal alá bújtam az ilyen hangoktól, az egyik indusztriális zenekar koncertjén is félelmetesnek tartottam a háttérben vetített, egymás után felemelkedő bombázók árnyékképeit.

A hangosbemondó lengyelül és angolul, neheztelő tónusban figyelmeztetett, hogy senki ne hagyja szerteszéjjel a bejáratnál bérelhető elektromos rollereket, és hogy mindenki használja a szelektív kukákat, végül felsorolta a megjelent díszvendégeket. Ahhoz képest, hogy a lengyel állam néhány éve mit tett, meglepőnek tűnt a külügyi államtitkár megjelenése, de miután az Európai Unió pár hónapra szankciókkal sújtotta a lengyeleket a népirtás befejezéséért, a konfliktus elsimult.

Az Élet Menete elnökasszonyának recsegő, a tudatlanság magabiztosságából fakadó szónoklata semmi olyat nem tartalmazott, amiről ne tudtam volna előre, hogy el fog hangzani. Az „emlékezés kötelessége” éppúgy előjött, mint „a nemzet testéből kiszakított milliók”, a megsemmisítést megelőző „tömeges kirekesztés”, akárcsak a mai menekülteknél, vont valamiért párhuzamot, és mindez természetesen szembement a „befogadás erkölcsi parancsával”; szó volt a „szétrombolt élet hajszálereiről”, majd eljött a fénypont, az elmaradhatatlan kategorikus imperatívusz, a „soha többé!”, ami mindig csak azt jelenti, hogy meg kell akadályozni valami kis szélsőjobboldali párt megerősödését. A végén külön felhívta a figyelmet a holokauszttagadással egyenértékű klímatagadásra, valamint a közelgő ökológiai genocídiumra, amit a résztvevők elismerő mosollyal és szűnni nem akaró, hálás tapssal jutalmaztak.

Seres László: Láger sztornó

Scolar Kiadó, 2022

Ajánlott videó

Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
Olvasói sztorik