A magyar tudósok már a XVIII. század derekán is álmodtak arról, hogy az országban végre tudományos akadémia születik, az igazi lökést azonban csak a reformkor nyitányaként kezelt 1825-ös pozsonyi országgyűlés adta meg: Felsőbüki Nagy Pál beszéde hatására gróf Széchenyi István birtokainak egyéves jövedelmét ajánlotta fel, bár nem úgy, ahogyan azt a legtöbben gondolják. Döntését főurak egész sora követte.
A Magyar Tudós Társaság végül öt évvel később, 1830 végén kezdhette meg a működését, saját székházuk azonban még három évtizedig nem volt. 1859-ben végül az ekkor már Magyar Tudományos Akadémia néven emlegetett intézmény elnöke, Dessewffy Emil országos gyűjtést indított, hogy az rangjához méltó, az addigra már hatvanezer kötetesre duzzadt könyvtárat is befogadni képes belvárosi palotát kaphasson.
Dessewffy a forradalomban való részvétele miatti bebörtönzése után előbb Londonba, majd Párizsba távozott polihisztort, a nemcsak építészként és művészettörténészként, de régészként, íróként, kritikusként és orvosként is ismert Henszlmann Imrét kérte fel a pályázati leírás elkészítésével, aki nem elégedett meg az Akadémia új épületben való elhelyezésével, de a magyar kulturális élet más fontos intézményeit – így a Képzőművészeti Társulatot, valamint az orvos- és hangászegyletet – is itt, a mainál jóval nagyobb területen (az Akadémiához ma csatlakozó bérház területén) helyezte volna el.
Henszlmann elérte, hogy nyílt pályázat helyett csak a meghívott építészek vehessenek részt a megmérettetésen, sőt, egy háttéralkuval azt is, hogy az Építési Bizottság véleményével szembemenve mindenki a gótika jegyeit felhasználó pályamunkát nyújtson be.
A pályája csúcsa felé haladó, több nagy munkáját addigra már befejező Ybl Miklós ezt nem tartotta tiszteletben, de a neoreneszánsz felé kacsintó tervét a beadás utáni napon visszavonta. A többiekét – így az előzetesen nem meghívott, de saját kérésére csatlakozó Szkalnitzky Antalét – a bizottság nem épp meglepő módon nem fogadta el.
A magyar építészek, illetve az Akadémia tagjainak véleménye ellenére az Építési Bizottság a berlini Friedrich August Stülert és a müncheni Leo von Klenzét kérte fel a Henszlmann által javasolt gótizálás ötletét félresöpörve kiírt második fordulóban való részvételre – közülük végül a berlini Neues Museumot és az Alte Nationalgalerie-t, valamint a stockholmi Nationalmuseumot is tervező Stülert hozták ki győztesnek, 1862-ben pedig Ybl Miklós és Szkalnitzky Antal vezetésével megkezdődött a tervek formába öntése.
A Lánchíd pesti hídfőjénél, a mai Széchenyi István (korábban Lánchíd, majd Ferenc József, végül pedig Roosevelt) térre néző palotában 1865 áprilisában ugyan már ülést tartottak, ünnepélyes átadására viszont csak december 11-én került sor, így már több mint százötven éve a budapesti városkép fontos része, mely a számos belső átalakítás, illetve a második világháborúban kapott huszonhét aknatalálat, illetve az ostrom alatt leégett tetőszerkezet ellenére ma is őrzi eredeti képét.
– tehetjük fel a kérdést. A válasz egészen 1990-ig nem volt egészen nyilvánvaló, hiszen a tervekről írt szakvélemények, leírások és kritikák ugyan megvoltak, a leadott pályaművek hollétét azonban senki sem ismerte.
Az ötvenkét lapból álló, egykor a Nemzeti Múzeum egy kiállításán közszemlére tett, rövidesen pedig elveszett – az azokat kereső Divald Kornél 1917-ben már nem találta őket – tervcsomó végül a Stefánia úti Földtani Intézet pincéjéből került elő, és foglalta el helyét Heinrich von Ferstel munkája, Ybl Miklós végül visszavont rajzai, a Pesti Vigadót is megálmodó Feszl Frigyes saját szórakozására készített homlokzatterve, illetve a néhány már ismert vázlat és tervlap mellett.
A rajzokat 1996-ban a Magyar Tudományos Akadémia Művészettörténeti Kutató Intézete könyvként is kiadta, szökőévente pedig egy-egy példány is felbukkan belőle az online antikváriumokban. Ezek közül sikerült elcsípnünk egy darabot, melyek közül most bemutatjuk a különböző tervezők által leadott látványterveket.
A Henszlmann Imre, Gerster Károly és Frey Lajos szignóját rejtő rajzok – a terveket ugyan csak Henszlmann készítette, de a többiek is részt vettek a munkában: Gerster a kidolgozás és a tervek kivitelezésének feladatát kapta meg, Frey a homlokzatok rajzát és színezését, illetve a távlati képek elkészítését (utóbbit Henszlmannal közösen). Nem szerepel a munkákon Sterio Károly arcképfestő aláírása, de a figurális részletek az ő tehetségét dicsérik.
A pályázaton saját kérésére részt vevő, ekkor még csak huszonöt éves Szkalnitzky Antalt a bizottság egy pillanatra sem vette komolyan – kár, mert a pályakezdő tervező korára rácáfolóan érett tervet adott le.
A bécsi Fogadalmi templomot (Votivkirche) is tervező Heinrich von Ferstel a távlati kép kivételével eredetiben eddig még lappangó, így mindössze fényképmásolatokként ismert műve:
Ybl Miklós visszafogott, elegáns épületálma:
Leo von Klenze szignót nem tartalmazó, több tervlapján rosszul letörölt és átfestett „G. Lönholdt Arch.” feliratot viselő pályázata – a mappa benyújtásakor von Klenze már hetvenhét éves volt, így mást is felkérhetett is a tervek elkészítésére:
Leo von Klenze módosított tervei:
Friedrich August Stüler tervverziói:
A végleges terv:
Feszl Frigyes nem a nyilvánosság számára készített akvarellje:
A könyv az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Művészettörténeti Intézetének honlapján teljes hosszában elérhető, sőt, le is tölthető.
