1. A barátság örök
Az örök életig kitartó barátságok ebben a széthulló világban csaknem tündérmesei/science fiction élményként hatnak ugyan – kicsit nem hisszük el –, de mégis visszaadják kicsit a hitünket abban, hogy lehetséges fenntartani évtizedeken, életkorokon átívelő barátságokat. Az És egyszer csak… világában az eredetihez képest rengeteg dolog változott – alighanem ezt nehezményezik a keményvonalas rajongók – de az az erő nem, amivel ez a három nő összekapaszkodik. Persze, hiányzik a kiesett láncszem Samantha, de Carrie, Charlotte és Miranda barátsága kiállta az idő próbáját, és mindhárman tudatában is vannak annak, hogy ez ritka kincs.
2. Karakterfejlődés és -állandóság
Az írók és a színésznők alaposan ismerik ezeket a karaktereket, és mi tagadás, volt is idejük gondolkodni rajtuk az elmúlt közel húsz évben, így a visszatérésben egyszerre tudott megjelenni a kényszerű karakterfejlődés – elvégre senki felett nem múlik el ennyi idő anélkül, hogy megváltozzon az ember – és maradt mégis mindhárom főszereplő személyiségének magva. és nyilván a házasság és megözvegyülés okán is, de sokkal kevésbé a férfiakhoz fűződő kapcsolata határozza meg a gondolkodását. Remek látni azt is, ahogyan a saját öregedését viseli – ez egyébként nagyban összefügg az őt alakító Sarah-Jessica Parker személyiségével, aki szintén példamutatóan áll ehhez az évek múlásához: nem temette el magát, kora nem zárja börtönbe például az oly sokak által imádott öltözködésében, céljaiban, vágyaiban sem, de nem is akar kellemetlen görcsösséggel fiatal maradni.
Miranda is megtartotta karaktere kulcselemeit: ragyogó intellektusát, társadalmi érzékenységét, ambícióját, vagányságát, ötezres fordulatszámon pörgő, időnként kellemetlen teljesítménykényszerességét – de felismerte magában az igényt a fásult nihilnél többre, képessé vált arra, hogy vegyen egy nagy levegőt és lelassítson. Az pedig, ahogy beleengedte magát az ötven felett minden bizonnyal meglehetősen felkavaró új szenvedélybe, konkrétan a sorozat egyik legszebb karakteríve volt. Ahogy az utolsó epizódban arról beszél, hogy miért kellene örök életére bezárnia magát a saját skatulyáiba, az egészen pontos: hány nő jön rá arra negyvenen, ötvenen túl, hogy ahhoz már öregek, hogy még mindig a megfelelési kényszer irányítsa őket, ahhoz viszont még túl fiatalok, hogy gúzsba kösse őket mindaz, amit egész életükben magukról gondoltak.
Charlotte szintén megmaradt ugyanannak a kényszeres propeller-szülőnek, aki az eredeti sorozatban, már szingliként is volt, továbbra is fontos neki a verseny, a dolgok helyénvalósága, a társadalmi státusz, de közben a kihívások, amelyeket két tinédzser, köztük egy queer gyerekkel meg kell ugrania, megmutatták, hogy ötvenen túl is képes arra a rugalmasságra, ami már a harmincas éveiben is mindenkit meglepett a környezetében.
3. Öregedés
Carrie-nél már említettem, de ez a téma külön bekezdést ér: ahogy az És egyszer csak… az öregedésről, konkrétabban a magas társadalmi státuszú nyugati nők öregedéséről beszél, az majdhogynem korszakalkotó. Stigmatizálás és tabuk nélkül szó esik a skála több pontjáról plasztikától őszhaj-büszkeségig – itt jegyezném meg, hogy Cynthia Nixon ősz haja dögösebb, mint bárkinek bármelyik frizurája a sorozat egész eddigi történetében –, de a menopauza sem marad ki. Az is remek, hogy ezen kívül az ötven feletti mivoltuk nem gátolja a szereplőket a szakmai ambícióban, de a legjobb talán mégis az, hogy
4. Elkerülhetetlen karc
Azt már a sorozat első részei után született kritikánkban is kiemeltük, hogy az És egyszer csak… nagyságrendekkel közelebb megy az élet sötét és a mély rétegeihez, mint elődje, ez pedig nagyon is jót tesz neki – ezt a véleményünket pedig azóta is tartjuk, sőt. Felháborító megjegyzés következik: az eredeti Szex és New York minden jó tulajdonsága ellenére megmaradt a viszonylag felszínes hangvételnél, csak nagyon ritkán és nagyon óvatosan merészkedett valami emberi dráma vagy fájdalom közelébe, és összességében megmaradt gondtalan hangulatú, romantikus limonádénak, mintegy a Disney-mesék hormon-túltengéses, de egyenesági örököseként. A mostani visszatérés viszont már nem fél a karcosságtól. Egyrészt mert eltelt közel húsz év, és a tévés szakmában olyan mértékű fejlődés ment végbe, hogy egy ekkora versenyben a megúszós limonádé már nem elég, másrészt mert az alkotók, alighanem saját öregedésük okán pontosan tudják, hogy bizonyos életkor felett szinte elkerülhetetlen veszteségekről beszélni, illetve elkerülhető épp, de meglehetősen hamis lesz. Már harminc felett is sokunknak vannak halottjai, elgyászolt egykori barátságai, ötven felett meg pláne – és ha esetleg meg is ússzuk ezt, az „akik már sosem nem lehetünk” tompa bánata akkor is ott lebeg a mégoly boldog, sikerült életek felett is. Az És egyszer csak… nem félt megmutatni ezt.
5. Az új arcok
Bár a keményvonalas rajongók máig alig tették túl magukat Kim Cattrall és vele Samantha karakterének távozásán, az És egyszer csak… talán legnagyobb sikere az, ahogy a szereplőgárdát bővítette. Mind Nya, mind Lisa, mind Seema, mind Che alakja tágítja, gazdagítja azt a teret, amiben a történet mozog, karaktereik nemcsak új színeket, de átélhető problémákat is emelnek a sorozatba, kapcsolódásuk a régi szereplőkhöz organikus és hihető. Valamint, minthogy mégiscsak a Szex és New York univerzumában mozgunk, jegyezzük meg, hogy mindhárman a divat teljesen új ízeit hozták be. És nemcsak a felnőttek terén vizsgázott jól a casting director: jól kitaláltak, és bár kevés műsoridőt kapott, de így is életszerűek lettek a gyerekszereplők is.
6. #SATCSoWhite
Az új szereplők kapcsán, de külön pontban kell beszélnünk arról a teljesen egyértelmű, sokak szerint túlzásba vitt, de mindenféleképpen régi adósságot törlesztő munkáról is, amit az És egyszer csak… a reprezentáció frontján végzett. Persze, ez még mindig egy nagyon, csaknem szürreálisan privilegizált helyzetű világ, hisz mindenki felfoghatatlanul menő lakásokban él, elképesztő puccos helyeken eszik és vásárol, és továbbra sem teljesen tiszta, hogyan finanszírozzák mindezt, de még így is nagyon fontos, hogy az eredeti Szex és New York hófehérre hipózottságától határozottan ellépett a sorozat, úgy bőrszínek és kultúrák mint nemi szerepek és szexuális orientációk terén. És ez nem arról szól, hogy nekem vagy a kedves olvasónak tetszik-e, hogy ilyen multikulti a világ, hanem arról, hogy New York olvasztótégely megapoliszának világa egészen kétségbe vonhatatlanul ilyen, tehát a sorozat nem a kötelező sokszínűség, hanem a valóság felé lépett egyet előre.
7. Elveszve a felébredtségben
Az És egyszer csak… alighanem leginkább azzal vonta magára sok nemzetközi médium haragját, mert nem tett úgy, mintha a ’90-es és a 2020-as évek közötti közgondolkodásbeli átmenet tökéletesen sima és zökkenőmentes lenne – miközben nem az. Az alapvetően ciszhetero-normatív, fehér privilégiummal átitatott patriachális világrend szövetének foszladozását, és a woke ideológia terjedését tekinthetjük bármilyen progresszív folyamatnak, azt kár tagadni, hogy mindez egy tanulási folyamat: szembesülni a saját gondolkodási korlátainkkal nem könnyű feladat, megtanulni a woke világrend fogalmait, szóhasználatát, árnyalatait, mindezt úgy, hogy közben ne hagyjuk elveszni szavak jelentését: meló, ráadásul a politikai korrektség tojáshéjain lépdelve kellene végrehajtanunk mindezt.
Az És egyszer csak… szereplői, lévén egy progresszív gondolkodású város progresszív csoportjának tagjai, messze jobban teljesítenek, mint ahogy az valójában az átlag ötven felettiektől elvárható, ám még így is bukdácsolnak, bénáznak ebben a tanulási folyamatban, hiszen épp a teljes világképüket kell sokkal nagyobbra és ruganyosabbra nyitni, mint amilyen az eddigi életük nagyobbik felében volt. De ugyanígy bukdácsolnak ebben a munkában egyébként maguk az alkotók is, Che Diaz alakja, aki valahogy képes egyszerre lenni egészen elviselhetetlen és egészen fenomenális, épp ezért sikerült olyan felemásra: az írók hol túltolták, hol üresen hagyták, egyik percben díjat érő mondatai vannak, a következőben meg a Barátok közt korai zsengéire emlékeztető sutaságok esnek ki a száján. Rendkívül szórakoztató egyébként, ahogy Che Diazt se kiköpni, se lenyelni nem tudja a nemzetközi sajtó: legalább annyi cikk szól az ekézéséről, amennyi a dicsőítéséről.
8. Az elefánt a szobában
Az És egyszer csak… jó néhány nehéz feladatot kapott, ahogy azt fentebb taglaltuk, ám ezek közül az egyik legnehezebb talán mégis az volt, hogy meg kellett oldaniuk, hogy kezeljék a négy fős baráti társaság három főssé válását, és Samantha Jones kikerülését a körből. Bár a rajongók szent tehénként kezelik, de valójában az, ahogy Kim Cattrall elvált a franchise-tól, távol áll az elegánstól, a hidak ilyen mértékű sértett felégetéséből kellett az új sorozatnak kihoznia valamit. Nem lett épp a legkielégítőbb az sms-remeteségbe vonult Samantha-szál, de ezzel együtt is tartom, hogy nem nagyon lehetett volna sokkal jobbat kihozni a dologból.
Mert milyen alternatívák lettek volna még?
- Samantha Jones meghal, valamikor a mozifilmek és az új sorozat közötti időszakban, az És egyszer csak…-ban már csak sírkövét látjuk – kösz, nem.
- Samantha Jones valami vállalhatatlanul gonosz húzás miatt kikerül a társaságból, nemkívánatos személy lesz, akit mindenki utál – szintén kösz, nem.
- Samantha Jones alakja valami kellemetlen deep fake technológiával egy random színésznő testére montírozott arccal marad a sorozatban – atyavilág, semmiképp sem.
- Samantha Jones egy másik színésznő próbálja meg eljátszani, és valami elrontott plasztikai sebészeti beavatkozással indokolják a dolgot – horror, passz.
Ezzel az sms-es megoldással Samantha annyira maradt közel Carrie-ékhez, amennyire azt még ízlésesen meg lehetett oldani úgy, hogy az eltávolodás a sorozat karaktereibe finoman a hús-vér színésznők kapcsolatait is belegyúrták. Így Samantha maradhatott az, ahogyan emlékeztünk rá, sms-einek stílusa abszolút hihető, ott van a távolságtartás, de ott van az a frivol fűszeresség, ami őt jellemezte, a temetési virágokkal kapcsolatos, illetve az évadzáróban látott húzás pedig egészen emberi volt.
9. Tündérmesevilág
A Szex és New Yorkban annak idején szinte ugyanannyira fontos volt a divat, mint a teljes történet. Generációk tanulták meg belőle horribilis árú, lábfejgyilkos cipőmárkák nevét, és Carrie Bradshaw helyből lépett fel a filmtörténet legfontosabb divatdiktátorainak dobogójára, egyesek szerint egyenesen az első helyre, és a többiek is a stílus és az elegancia egészen új szintjeit tanították meg a nézőknek. Az És egyszer csak… sok fronton alapvetően változott meg elődjéhez képest, de a divat kérdésében tökéletes biztonsággal vették fel a fonalat pontosan ugyanott, ahol annak idején letették. Felnőtt tündérmese ez, ilyen ruhái a világon senkinek nincsenek, akiknek mégis, azok nagyon jól rejtőzködnek, de jóleső kényeztetés a szemnek és a léleknek ilyen ragyogónak és élhetőnek látni New Yorkot, ilyen csinosnak és stílusosnak minden teremtett lelket.
10. A langyosakat kiköpi
Pontosan tudom, hogy milyen haragot vonok magamra ezzel a cikkel – egyrészt, mert nem először szembesülök vele, hogy az emberek mennyire mérgesek tudnak lenni, ha egy újságcikkben valami olyat olvasnak, ami nem egyezik az ő véleményükkel, másrészt, mert kéjes örömmel figyelem az És egyszer csak… kapcsán született írások tökéletes ellentétességét. A magyar sajtóban is akadnak példák, de az angolszász kulturális és szórakoztatóipari sajtóban egész seregnyi példát láttam az elmúlt hónapokban a sorozatot az egekig magasztaló és a földbe döngölő cikkekre is. Középhang nem nagyon van: az És egyszer csak… élesen megosztó lett. És ez nagyon jó dolog. Azt jelzi ugyanis, hogy a sorozat nagyon valamilyen, hogy karakteres, hogy direkt, hogy van súlya: a langyos limonádé Szex és New Yorkon meg legfeljebb az ügyben volt némi lagymatag vita, hogy Carrie pasijai közül ki volt a leginkább a pokol szülötte.
Félreértés ne essék: az És egyszer csak… nem tökéletes, nagyon nem, számos béna megoldást sorolhatnánk, tegyük is meg: mi volt ez a Lily-féle tamponmizéria Charlotte hirtelen menstruációjával? Ugyanott mi volt ez a fellációs eset? Szegény Stanfordot tényleg ilyen nyomin tudták csak kiiktatni Willie Garson halála után? Bár az alaphang helyén van, de rengeteg a félresikerült, tökéletesen életszerűtlen dialógus, az egész csapat társadalmi elhelyezkedésének furcsaságairól pedig már esett szó. De a sorozat nem ezek miatt megosztó – legyünk őszinték, az eredeti Szex és New Yorkban is volt legalább ugyanennyi félresikerült momentum, arra mégse haragudtunk. Most azért ilyen szenvedélyesen ellentmondásos a sorozat megítélése, mert a folytatás nem azzal a céllal készült, hogy egyszerűen kiszolgálja a rajongók nosztalgikus vágyait. Fanservice helyett az És egyszer csak… állít dolgokat, megengedve azt is, hogy urambocsá’ tévedjen.
